Eusebius Hieronymus (Jeromos) presbiter: A kiváló férfiakról [392]

(fordította: Ladocsi Gáspár)

A keresztény irodalom legkorábbi szövegemlékeinek olvasásakor természetszerûen fordul érdeklõdésünk ezen iratok szerzõi felé, hogy honnét is származtak õk, milyen körülmények között éltek, életükben mit tettek, és hogyan õrizték emléküket a kereszténység késõbbi nemzedékei. Mindezeket a kérdéseket elsõsorban a szaktudományok válaszolják meg, saját szempontjai szerint beszél ezekrõl az ókeresztény irodalom- és dogmatörténet.

A szaktudományok kézikönyvein túl, vagy inkább elõtt, haszonnal olvashatjuk a kötetünk elejére illesztett könyvecskét, szent Jeromos „Kiváló férfiakról’ írt munkáját. Ez a „kötet” maga is ókeresztény szövegemlék, de benne az elsõ patrisztikus kézikönyvre ismerhetünk. Jeromos írása nemcsak az elsõ reánk maradt patrisztikus „kézikönyv”, hanem ez az irat mint ilyen az elsõ, ahogyan ezt a könyvét bevezetõ ajánló levélben maga a szerzõ is megerõsíti.

A középkor végéig ezt a mûvet „tankönyvként” használták a keresztény egyház íróinak tanításához, ezért a jeromosi anyagot többen kiegészítették. Egy évszázadnyit felölelõ kiegészítést fûzött hozzá Gennadius, a massiliai semipelagiánus presbiter, a patrisztikus kor alkonyán pedig ugyanezt teszi Szevillai Szent Izidor és Toledói Szent Ildefonz. A középkor folyamán többen folytatják a Jeromos által megkezdett munkát, de az ókorra vonatkozó anyagrész nem bõvül, Jeromos és Gennadius anyaga lényegében érintetlen maradt.

Jeromos írását még életében lefordítja görögre ezen munkájában is említett szerzetestársa, Szophroniosz presbiter (CXXIV), de Keleten alig használják írását, a szerzõje sem tudta ezen egyházakban elfogadtatni magát. Néhány évszázaddal késõbb a keleti egyházakban Phótiosz Müriobiblionja vált elterjedtté, amely mintegy kétszáznyolcvan keresztény és pogány írást ismertet életrajzi adatokkal, és a mûvekbõl kiemelt részletekkel. A bizánci egyháztól egyre inkább eltávolodó szíriai területeken pedig a nesztoriánusok utolsó kiemelkedõ teológusa, Ebedjesu bar Berika állított össze hasonló katalógust a keresztény írókról.

Jeromos munkája lényegében nem több, mint a keresztény íróknak és mûveiknek katalógusa, de mégsem tekinthetünk úgy erre az iratra, mint a mai patrisztikus kézikönyvekre. A kézikönyveket, a mai katalógusokat bizonyos személytelen leírás jellemzi. Jeromos írása, ellentétben ezekkel, tele van szubjektivizmussal, részrehajló ítéletekkel, egyes szerzõket aránytalanul kiemel, míg másokat éppen csak megemlít, az utóbbiakhoz tartozik Aranyszájú János, ekkor még antiochiai presbiter (CXXIX), vagy Ambrus, Milánó püspöke (CXXIV), az elõbbiekhez pedig tanítói: Didümosz, a vak presbiter (CIX) és Nazianzoszi Gergely (CXVII), vagy Damasus pápa (CIII). Részrehajlásait, pontatlanságait, és gyakori elnagyolásait már kortársa, Szent Ágoston is a szemére veti (Ágoston 40. levele), ezeket a modern szerzõk is kifogásolják munkájában.

Minden hibája és hiányossága ellenére az ókeresztény kor tanulmányozásában kiemelt helye marad ennek az írásnak. Az a kivételes helyzete, hogy a kortárs szemével nézi a patrisztikus kor aranykorát, és a megelõzõ három évszázadot pedig mint közelmúltat, melyet a személyes kapcsolatok szõnek át, vagy az akkor még el nem felejtett szövegemlékek ismerete mindenkor olyan sajátos tekintélyt biztosít számára, amellyel egyetlen tárgyának ismeretében megbízható kézikönyv nem rendelkezhet. Sajátos szemléletmódja mellett jelentõs abból a szempontból is, hogy a kereszténység elsõ évszázadaira vonatkozóan egészen rendkívüli tradícióanyagot õrizett meg, benne nem egy olyat is, amit csak innét ismerhetünk. A patrisztika mellett a szentírástudomány és az egyháztörténelem számára számottevõ forrásanyagot, megannyi hivatkozási helyet kínál, így Máté evangéliumával, János irataival, a Zsidókhoz írt levéllel kapcsolatban, vagy a húsvéti vita, és egyes eretnek irányzatok történetével kapcsolatban. Jeromos sajátos szubjektív értékelése, és az általa összegyûjtött forrásanyag mellett munkája bizonyos frissességet is mutat, – ami szintén nem lehet meg a kézikönyvekben –, mert szerzõjének a 392. évben kialakult értékeléseit, impresszióit rögzítette ez az írás, ebbõl a szempontból úgy tekinthetünk a „Kiváló férfiak”-ra, mint egy pillanatfelvételre. Ha magunk elé idézzük Jeromos életpályájának ezt az esztendejét, a 392. évet, szerencsésnek mondhatjuk e katalógus megírásának idejét, mivel a következõ esztendõ húsvétján már meghasonlott Órigenésszel, s ez a pálfordulás Jeromos írásait, emberi kapcsolatait olyan nagymértékben felforgatta. A „Kiváló férfiak” talán a legutolsó írása, amelyben még lelkesedik Órigenészért, ahol még õszinte csodálattal ír annak „halhatatlan tehetségérõl” (LIV). Különös szerencse, hogy szerzõje „pálfordulása” után több mint két évtized alatt nem semmisítette meg ezt az írását.

Az élete derekán levõ Jeromos presbiter mintegy százharmincöt egyházi személyérõl ad rövid összefoglalást, olyanokról is, akikrõl – vagy bizonyos írásaikról – csak tõle értesülünk. Az egyházi írók közé foglalt néhány kívülálló személyiséget is, így a zsidó Philónt, Flavius Josephust, a tibériási Justust, valamint egy római filozófust is, Lucius Annaeus Senecát, de mindegyiket mûveik, vagy vélt írásaik alapján a kereszténységgel kapcsolta össze.

A „Kiváló Férfiakról” fordításához a Teubner kiadó szövegkiadását vettük alapul, G. Gerding munkáját. (Leipzig, 1879)

Eusebius Hieronymus presbiter: A kiváló férfiakról

Bevezetõ sorok Dexterhez, a Praetorium prefektusához

Arra buzdítottál engem, Dexter, hogy Tranquillust követve, a keresztény írókat számba vegyem, és miként õ a profán irodalom megszámlálhatatlanul sok kiváló férfiát ismertette, úgy én ezt a mieinkkel tegyem, vagyis Krisztus kínszenvedésétõl kezdve Theodosius császár uralkodásának tizennegyedik esztendejéig mindenkirõl, aki csak a szent iratokkal kapcsolatban valamit is emlékül hátrahagyott, néked rövid összefoglalást adjak. A görög irodalomban ezt megtette Hermipposz, a peripatetikus, Antigonosz Karisztiosz, Szatürosz, a tudós férfiú, és tudásában mindenkit messze túlszárnyaló mûértõ, Arisztoxenosz, a latinok között pedig Varro, Santra, Nepos, Hyginus, és akit te példaképül állítottál elénk, Tranquillus.

Vállalkozásunkban köztem és közöttük mégsem azonosak a feltételek, õk ugyanis mûveik megírásához használhatták a régi történetleírásokat és évkönyveket, és mintegy hatalmas rétrõl összegyûjtve fonhatták meg munkájuk nem csekély koszorúját; de én, aki hasonlót szándékozom tenni, semmilyen korábbi próbálkozást sem követhetek, és ahogyan ezt mondani szokás, saját magamat tekintsem gyatra mesteremnek? Érdemlegesen mindössze Euszebiosz Pamphilosz egyháztörténetének tíz könyvét használhattuk fel, mivel benne mindazon szerzõk mûveirõl, koráról találunk sokszor adatokat, akikrõl most szándékunkban áll írni.

Mindezek folytán Urunkhoz Jézus Krisztushoz könyörgök, hogy aminek megírására a te Ciceród sem méltattatott – bár õ a római ékesszólás csúcsán áll – arra, hogy Brutusában a latin nyelven szónoklók katalógusát összeállítása, én azt egyháza íróinak felsorolásával, intésedhez méltón, véghezvigyem. Ha ezen mûvembõl kihagynék valakit is, aki napjainkig mindezekkel kapcsolatban valamit is megírt, inkább magukat, mint engemet kell hibáztatniuk. Nem ismerhetem, és nem is olvastam azoknak írásait, akik ilyen jellegû munkájukat nem hozták nyilvánosságra, és amit talán mások ismertek, számomra azonban itt, a földkerekség félreesõ sarkában ismeretlenek maradtak. Annyi bizonyos, hogyha õk írásaikkal jeleskednek, nem vallják nagy kárát annak, hogy mi hallgattunk róluk.

Tudják meg a Krisztus ellen acsarkodó kutyák, Kelszosz, Porphüriosz, Julianus, tudják meg követõik is, akik azt állították, hogy az egyháznak nincsenek bölcselõi, nincsenek szónokai és tanítói, hogy mily sok, és oly igen jeles férfiú alapozta meg, építette, ékesítette a mi hitünket, ne érveljenek tovább hitünk faragatlan egyszerûségével, és õk maguk ismerjék el inkább saját tudatlanságukat.

Ég veled az Úr Jézus Krisztusban.

A keresztény írók jegyzéke

I. Simon Péter

II. Jakab, az Úr testvére

III. Máté, aki azonos Lévivel

IV. Júdás, Jakab testvére

V. Pál, aki azelõtt Saul volt

VI. Barnabás, aki József is

VII. Lukács evangélista

VIII. Márk evangélista

IX. János apostol és evangélista

X. Hermasz

XI. A zsidó Philón

XII. Lucius Atmaeus Seneca

XIII. József, Máté fia (Flavius Josephus)

XIV. A tibériási Justus

XV. Kelemen püspök

XVI. Ignác püspök

XVII. Polikárp püspök

XVIII. Papiasz püspök

XIX. Quadratus püspök

XX. Arisztidész filozófus

XXI. Agrippa Castor

XXII. Hégészipposz történetíró

XXIII. Jusztinosz filozófus

XXIV. Melitón püspök

XXV. Theophilosz püspök

XXVI. Apollinarisz püspök

XXVII. Dionüsziosz püspök

XXVIII. Pinitosz püspök

XXIX. Tatianosz eretnekvezér

XXX. Philipposz püspök

XXXI. Muszanosz

XXXII. Modestus

XXXIII. Bardeszánész eretnekvezér

XXXIV. Victor püspök

XXXV. Ireneusz püspök

XXXVI. Pantainosz filozófus

XXXVII. Rhodón, Tatianosz tanítványa

XXXVIII. Kelemen presbiter

XXXIX. Miltiadész

XL. Apollóniosz

XLI. Szerapion püspök

XLII. Apollonius szenátor

XLIII. Theophilosz, egy másik püspök

XLIV. Bakkülosz püspök

XLV. Polükratész püspök

XLVI. Heraklitosz

XLVII. Maximosz

XLVIII. Kandidosz

XLIX. Appión

L. Sextus

LI. Arabianosz

LII. Júdás

LIII. Tertullianus presbiter

LIV. Órigenész, aki egyúttal Adamantiosz is

LV. Ammoniosz

LVI. Ambrósziosz diákónus

LVII. Trüphón, Órigenész tanítványa

LVIII. Minucius Felix

LIX. Gajus

LX. Berüllosz püspök

LXI. Hippolütosz püspök

LXII. Alexander püspök

LXIII. Julius Africanus

LXIV. Geminosz presbiter

LXV. Theodórosz püspök, aki egyúttal Gergely is

LXVI. Cornelius püspök

LXVII. Cyprianus püspök

LXVIII. Pontius diákónus

LXIX. Dionüsziosz püspök

LXX. Novatianus eretnekvezér

LXXI. Malkhión presbiter

LXXII. Arkhélaosz püspök

LXXIII. Anatóliosz püspök

LXXIV. Victorinus püspök

LXXV. Pamphilosz presbiter

LXX VI. Pieriosz presbiter

LXXVII. Lukianosz presbiter

LXXVIII. Phileasz püspök

LXXIX. Arnobius rétor

LXXX. Firmianus rétor, akit Lactantiusnak is neveznek

LXXXI. Euszebiosz püspök

LXXXII. Reticius püspök

LXXXIII. Methodiosz püspök

LXXXIV. Juvencus püspök

LXXXV. Eusztathiosz püspök

LXXXVI. Markellosz püspök

LXXXVII. Athanasziosz püspök

LXXXVIII. Antal szerzetes

LXXXIX. Baszileiosz püspök

XC. Theodórosz püspök

XCI. Euszebiosz, egy másik püspök

XCII. Triphüliosz püspök

XCIII. Donatus eretnekvezér

XCIV. Aszteriosz filozófus

XCV. Lucifer püspök

XCVI. Eusebius, egy másik püspök

XCVII. Fortunatianus püspök

XCVIII. Akakiosz püspök

XCIX. Szerapion püspök

C. Hilarius püspök

CI. Victorinus rétor

CII. Titus püspök

CIII. Damasus püspök

CIV. Apollinarisz püspök

CV. Gergely püspök

CVI. Pacianus püspök

CVII. Phótinosz eretnekvezér

CVIII. Phoebadius püspök

CIX. Didümosz, a „látó”

CX. Optatus püspök

CXI. Acilius Severus szenátor

CXII. Kürillosz püspök

CXIII. Euzóiosz püspök

CXIV. Epiphaniosz püspök

CXV. Efrém diákónus

CXVI. Baszileiosz, egy másik püspök

CXVII. Gergely, egy másik püspök

CXVIII. Lucius püspök

CXIX. Diodórosz püspök

CXX. Eunomiosz eretnekvezér

CXXI. Priscillianus püspök

CXXII. Latronianus

CXXIII. Tiberianus

CXXIV. Ambrus püspök

CXXV. Evagriosz püspök

CXXVI. Ambrósziosz, Didümosz tanítványa

CXXVII. Maximosz, a filozófusból lett püspök

CXXVIII. Gergely, egy másik püspök

CXXIX. János presbiter

CXXX. Gelasziosz püspök

CXXXI. Theotimosz püspök

CXXXII. Dexter Pacatianus, a praetorium prefektusa

CXXXIII. Amphilokhiosz püspök

CXXXIV. Szophroniosz

CXXXV. Jeromos presbiter

I.

SIMON PÉTER, János fia, Galilea tartomány Betszaida falujából származott, András apostol testvére, az apostolok feje volt. Az antiochiai egyház feletti püspöksége, és a szórványban körülmetéltekbõl hívõkké lettek között végzett igehirdetése után, Pontuszon, Galácián, Ázsián és Bithynián át Claudius uralkodásának második évében Rómába jött, hogy ott felvegye a küzdelmet Simon mágus ellen, ahol azután mintegy huszonöt esztendeig maradt papi székében, Néró uralkodásának utolsó esztendejéig, vagyis annak tizennegyedik évéig.

Néró keresztre feszíttette, s így elnyerte a vértanúság koszorúját, megfeszítése fejjel lefelé történt, magasba függesztett lábakkal, mivel magát méltatlannak tartotta arra, hogy a keresztre szegezést olyanképpen hajtsák végre rajta, ahogyan azt az õ Urán tették. Két levelet hagyott ránk, amelyeket „katolikusoknak” szokás nevezni, de közülük a másodikat stílusa miatt sokan nem ismerik el az övének, mivel ez nincs összhangban az elõzõvel; övének mondják még a Márk szerinti evangéliumot, Márk az õ hallgatója és tolmácsolója volt. Azon könyvek pedig, melyeknek egyike felirata szerint cselekedeteit, a másik evangéliumát, a harmadik prédikációját, a negyedik apokalipszisét, az ötödik rendelkezéseit foglalja magába, mind az apokrif könyvek közé sorolhatók.

Sírja Rómában, a Vatikán-dombon, a diadalút mellett található; az egész földkerekség tisztelettel adózik neki.

II.

JAKAB, akit az Úr testvérének mondanak, melléknevén Justus (= Igaz). Néhányan úgy vélik, hogy József – egy másik feleségének – fia volt, de én úgy látom, hogy annak a Máriának a fia õ, aki az Úr anyjának nõvére volt, János is megemlékezik róla könyvében (vö.: Jn. 19,25). Közvetlenül az Úr halála után Jeruzsálem püspökévé rendelték õt az apostolok. Egy levelet írt csak, amelyet a két katolikus levél között tartunk számon, de vannak, akik azt állítják, hogy az õ neve alatt valaki más terjesztette ezt a levelet, bár az idõk multával tekintélyre tett szert.

Hégészipposz, aki közvetlenül az apostoli idõk után élt, öt könyvbõl álló feljegyzéseiben Jakabról beszélve azt mondja:

„Az apostolok után Jakab, az Úr testvére, melléknevén az Igaz, vállalta magára a jeruzsálemi egyház gondját. Sokakat hívtak akkoron Jakabnak, de õ az, aki anyja méhétõl fogva megszentelt volt, bort és más részegítõ italt nem ivott, húst egyáltalán nem evett, sohasem nyírták a haját, testét se kente olajjal, és nem fürdött sohasem. Egyedül neki volt szabad belépni a szentek szentjébe; gyapjúból készült öltözéket sohasem vett magára, ruházata lenbõl készült, egymagában járt fel a templomba, és ott térden állva könyörgött a népért, olyannyira, hogy térdei úgy megkeménykedtek, akár egy tevének térdei.”

Sok minden mást is elmond róla, amelyeket még elsorolni is hosszú lenne. Josephus hasonlóképpen emlékezik meg Jakabról a „Zsidó régiségek” huszadik könyvében, ugyanígy Kelemen a Vázlatok hetedik könyvében – Festus, Judea kormányzójának halála kapcsán, kinek utódául Néró Albinust küldte. Amikor õ még nem érkezett meg a provinciába, a papi nemzetségbõl való Ananus fõpap, Ananus kisebbik fia, az anarchia nyújtotta kedvezõ körülmények folytán összehívta a tanácsot, és a nyilvánosság elõtt felszólította Jakabot, hogy Krisztust, az Isten Fiát tagadja meg, mivel õ ennek ellentmondott, megkövezésre ítélte. Amikor összetört lábszárral ledobták a templom párkányáról, félig már élettelenül kezét az égre emelte ezen szavakkal: – „Uram, ne tudd be bûnükül, amit tettek, mert nem tudják, mit cselekedtek” (vö.: Lk 23,34) –, sietve agyonütötték egy ványoló doronggal, amivel a nedves ruhákat szokás csapdosni. Így halt meg õ. József még azt is közli vele kapcsolatban, hogy igen nagy volt életszentsége és tisztelete a nép elõtt. Megölése után ezért azt hitték, hogy miatta pusztul el Jeruzsálem. Róla írta Pál apostol a Galatáknak: – „Senki mást nem láttam az apostolok közül mint Jakabot, az Úr testvérét” (vö.: Gal 1,19), de ennél is nagyobb tanúságot tesz mellette az Apostolok Cselekedetei, és az az evangélium, amelyet „Héberek szerintinek” neveznek, amit én nemrégiben fordítottam le görögre is, latinra is, és gyakran használta ezt Adamantiosz (= Órigenész), amint õ a Megváltó feltámadása után történtek kapcsán ezt idézi:

„Az Úr pedig miután odaadta a gyolcsot a fõpap szolgájának, elment és megjelent Jakabnak, Jakab ugyanis megesküdött, hogy nem fog enni kenyeret azon órától fogva, mikor az Úr kelyhét kiitta, mindaddig, amíg õt nem látja feltámadva a halottak közül.”

majd ugyanott nem sokkal késõbb:

„– Hozzatok asztalt és kenyeret – mondta az Úr,”

és nyomban hozzáteszi:

„vette a kenyeret és megáldotta, megtörte és Jakabnak, az Igaznak adta, mondván neki: – Testvérem, egyed kenyeredet, mert feltámadott az Emberfia a halottak közül”.

Mintegy harminc esztendeig kormányozta a jeruzsálemi egyházat, vagyis Néró császár uralkodásának hetedik esztendejéig. Sírjának felirata ott volt a templom alatt, azon a helyen, ahova õt letaszították, és ez látható volt egészen a Titus-féle ostromig, sõt még Hadrianus utolsó hadjáratáig is. Mostanában néhányan közülük úgy tartják, hogy az Olajfák hegyén temették el, de ezeknek a véleménye hamis.

III.

MÁTÉ, akit egyúttal LÉVINEK is neveznek, a vámosból lett apostol, aki elõször héber nyelven állította össze Krisztus evangéliumát Judeában, azok számára, akik a körülmetéltek közül lettek hivõkké; ezt valaki utána görög nyelvre is átültette, de ez nem egészen biztos. A héber nyelvû írását viszont mindmáig õrzi a tudásában kimagasló Pamphilosz által alapított caesareai könyvtár. Nekem volt lehetõségem arra, hogy a nazarénusok birtokában levõ iratokat is lemásoljam – õk Szíria egyik városában, Vexiában (= Berytus) élnek. Benne különös figyelmet érdemelnek azok a helyek, ahol az evangélista akár saját, akár a Megváltó Úr személyében az Ószövetség bizonyítékaival él; nem a hetvenes fordítás szerint idéz, hanem a héber szövegek szerint, ezekbõl kettõ: „Egyiptomból hívtam az én fiamat” (vö.: Mt 2,15) és „mivel Nazerenusnak hívják õt” (vö.: Mt 2,23).

IV.

JÚDÁS, Jakab testvére, a hét katolikus levél között hagyott ránk egy rövid levelet. Többen vannak azok, akik elvetik, mert az apokrif Hénokh-könyvet idézi, de tekintélye mellett szól, hogy régóta használták, és a szent iratok között tartották számon.

V.

PÁL APOSTOL, aki azelõtt SAUL volt, nem tartozik a tizenkét apostol közé. Benjámin törzsébõl származott, a judeai Giskala várában született, miután ezt a rómaiak elfoglalták, szüleivel a kilikiai Tarszoszba kivándoroltak. Innen küldték õt Jeruzsálembe a törvény tanulmányozására Gamálielhez, az igen nagytudású férfiúhoz, akirõl Lukács is megemlékezik. István vértanú kivégzése után, a templom fõpapja leveleket adott neki, hogy elmenvén Damaszkuszba, ott a Krisztusban hívõket üldözze, de kinyilatkoztatás folytán megtért a hitre, ahogy ezt az Apostolok Cselekedeteiben megírták; így lett az üldözõbõl választott edénnyé. Prédikációi nyomán elsõnek Sergius Paulus, Ciprus prokonzulja lett hívõvé, és annak következtében, hogy alávetette magát Krisztus hitének, a Pál nevet kapta és a maga mellé vett Barnabással sok várost bejárt, majd visszatért Jeruzsálembe, ahol Péter, Jakab és János által a „nemzetek apostolául” rendeltetett. Mivel az Apostolok Cselekedetei elég részletesen ír megtérésérõl, inkább azokat mondom el, ami az Úr szenvedése után huszonöt esztendõvel történtek, vagyis Néró császár uralkodásának második esztendejében, a Félix utáni judeai helytartó, Festus idejében, mikor õt bilincsekben vitték Rómába, és ott mintegy két esztendõn át, házi õrizetének idején a zsidókkal Krisztus eljövetelérõl szinte mindennap vitába szállt. Tudnunk kell róla azt is, hogy elsõ felmentésekor Néró uralma nem volt erõs még, és nem is mûvelt még olyan borzalmakat, ahogyan azt a történetleírások elbeszélik; – mindenesetre azután, hogy Néró szabadon bocsájtotta õt, Krisztus evangéliumát a nyugati részeken is hirdette, de errõl õ maga is említést tesz a Timótheushoz írt második levelében, szenvedésének napjaiban, mikor levelét már bilincsekben diktálta: „Az elsõ védekezésemkor senki sem állt mellém, mindannyian cserbenhagytak, ne rovassék fel nekik. Isten azonban mellém állt, megerõsített, hogy az igehirdetés általam menjen teljesedésbe, hogy meghallja azt minden nemzet, és én megszabaduljak az oroszlán torkából” (vö.: 2. Tim 4,16-17); egészen nyilvánvaló, hogy a kegyetlenkedéseirõl hírhedt Nérót mondja õ oroszlánnak. A továbbiakban pedig: „Megszabadított engemet az Úr mindenféle gonosztól, szabaddá tett az õ mennyei országában” (vö.: 2. Tim 4,18) –, ezzel arra utal, hogy a jelenben érzi már vértanúságának közelségét. Ugyanebben a levélben, megtörten írja: „Engemet immár föláldoznak, közel van szabadulásom ideje” (vö.: 2. Tim 4,6). Így tehát Néró császár uralkodásának tizennegyedik esztendejében, ugyanazon a napon mint Pétert, õt is kivégezték. Rómában Krisztusért fejét vették, és az Ostiai út mellett temették el az Úr szenvedését követõ harminchetedik esztendõben.

Hét egyházhoz mintegy kilenc levelet írt: egyet a rómaiakhoz, a korintusiakhoz kettõt, egyet a filippiekhez, egyet a galatákhoz, egyet az efezusiakhoz, egyet a kolosszeiekhez, és a tesszalonikaiakhoz kettõt; a többit pedig tanítványainak írta: Timótheusnak kettõt, Titusznak egyet és Filemonnak egyet. Az levél pedig, amelyet a „Zsidókhoz írt levélnek” mondanak, nem fogadható el övének stílusa, és kifejezésmódjának a többiekkel való meg nem egyezés miatt. Tertullianus szerint ez Barnabásnak tulajdonítható, mások szerint Lukácsnak vagy Kelemennek, aki ezen idõk után lett a római egyház püspöke, aki Pál gondolatait saját szavaival fejezte ki és mondta el; annyi bizonyos, hogy Pál valóban írt a zsidókhoz, de mivel azok irigykedtek reá, a levél kezdetén levõ köszöntõ sorokban elhagyta az apostol-címet, õ ugyanis zsidó lévén héberül írta igen választékos nyelven, és mindazt amit õ héber nyelven remek stílusban megírt, még szebb nyelvezettel görögre fordította; innen van az, hogy vannak olyanok akik Pál apostol többi levelétõl eltérõnek látják ezen levelet.

A laodikeaiaknak írt levelét is olvassák, de ezt már mindenki elveti.

VI.

A ciprusi BARNABÁS, a levita JÓZSEF, Pál apostol mellett õt rendelték a nemzetek apostolává. Egy levelet írt az Egyház épülésére, de ezt az apokrifek közé számítják. Késõbbiekben az egyik János-tanítvány miatt, nevezetesen Márk miatt különvált Páltól, de az evangéliumi igehirdetés munkájában ezek után is töretlenül részt vállalt.

VII.

LUKÁCS, az antiochiai orvos, miként az írásai is mutatják, nem volt járatlan a görög nyelvben. Pál apostol követõje volt, annak minden utazásában kísérõ társa. Evangéliumot írt, Pál így nyilatkozott róla: „Vele együtt küldjük hozzátok testvérünket, akinek minden egyházban nagy becsülete van az evangélium miatt” (vö.: 2. Kor 8,18); vagy a kolosszeiekhez írt levelében: „Üdvözöl benneteket Lukács, az igen kedves orvos” (vö.: Kol 4,14), és Timótheushoz: „Egyedül Lukács van velem” (vö.: 2. Tim 4,11). Lukács egy másik jeles iratot is közreadott, mely az Apostolok Cselekedetei címen ismert, a benne lejegyzett események Pál apostolnak kétéves római tartózkodásáig vezetnek el, vagyis Néró császár uralkodásának tizennegyedik esztendejéig; mindebbõl arra következtethetünk, hogy könyvét ebben a városban írta meg. Pálnak és Teklának vándorútjait, meg az összes, az oroszlán megkeresztelésérõl szóló meséket, mind az apokrifek között tartjuk számon, mert hogyan is volna lehetséges az, hogy az apostol állandó útitársa a többi cselekedete mellett éppen csak ezekrõl ne tudna? Tertullianus, aki mégiscsak hozzájuk egészen közeli idõkben élt, említést tesz egy ázsiai presbiterrõl, Pál apostol „lelkes követõjérõl”, akit János apostol leleplezett, hogy õ lenne ennek a könyvnek szerzõje, saját vallomása szerint Pál iránt érzett szeretetében tette õ ezt, és helyétõl megvált.

Némelyekben kétségek merültek fel a Lukács nevével jelölt evangéliummal kapcsolatban, mert Pál leveleiben megannyi helyen ezt mondja: „az én evangéliumom szerint”, Lukács pedig nem csak az apostolénak mondja evangéliumát, aki a testben élõ Úrral nem is volt együtt, hanem a többi apostoltól valónak; amint ezt maga is világosan mondja ezen kötetének bevezetõjében: „Amint ránk hagyták azok, akik kezdettõl fogva szemtanúi és hirdetõi voltak az igének” (vö.: Lk 1,2). Az evangéliumot tehát õ úgy írta meg, ahogyan azt hallotta, az Apostolok Cselekedeteit pedig úgy állította össze, ahogyan azt látta.

Konstantinápolyban van eltemetve, Constantius császár uralkodásának huszadik esztendejében hozták át ebbe a városba csontjait, András apostol földi maradványaival együtt.

VIII.

MÁRK, Péter tanítványa és tolmácsolója mindannak, amit Péter beszédeiben hallott: a testvérek kérésére egy rövid evangéliumot írt Rómában. Amikor ezt Péter hallotta, jóváhagyta, és az egyházakban való felolvasásra saját tekintélyével közrebocsájtotta, ahogyan ezekrõl Kelemen a Vázlatok hetedik könyvében, vagy hierapoliszi Papiasz püspök is írt. Péter is megemlékezik elsõ levelében errõl a Márkról, ahol a Babilon kifejezés alatt Rómát jelöli meg: „Üdvözöl benneteket az egyház, mely Babilonban gyûlt össze, és az én fiam Márk” (vö.: 1. Pét 1,5.13). Evangéliumának segítségével, melyet õ állított össze, elmenve Egyiptomba, Alexandriában elsõként hirdette Krisztust, nagy tudománnyal, és megtartóztató életével alapította meg az itteni egyházat, úgy hogy minden Krisztus-hívõt életének példájára ösztönzött. Ilyenképpen a nagytehetségû zsidó ékesszóló, Philón, a kezdeti alexandriai egyház láttán – ekkor még a zsidó szokások szerint élt –, bennük nemzetének dicsõségét látta, életformájukról írásaiban megemlékezik, pontosan azokat beszéli el, amit Lukács a jeruzsálemi hívekrõl, hogy mindenük közös volt, ugyanezt Márk tanítása folytán Alexandriában is megvalósították, legalábbis Philón így emlékezik meg róluk.

Néró uralkodásának nyolcadik évében halt meg, és Alexandriában temették el.

IX.

JÁNOS APOSTOL, akit Jézus leginkább szeretett, Zebedeus fia, Jakab apostol testvére volt, annak a Jakabnak, akit Heródes (Agrippa) az Úr szenvedése utáni idõkben lefejeztetett. Õ írta az idõrendben legkésõbbi evangéliumot, erre õt az ázsiai püspökök kérték Kerinthosz, meg a többi eretnek ellen, de leginkább az ebionita tanítás leküzdésére, mivelhogy õk azt állítják, hogy Krisztus Mária elõtt nem létezett. Miattuk kényszerült elmondani az õ isteni születését, de más dolgok is indokolták evangéliumának megírását, mégpedig az, hogy amikor elolvasta Máté, Márk és Lukács könyveit, elõször is igazolta a szövegek történeti hitelét, alátámasztotta, hogy igazat mondottak, de csak egy esztendõ történetét állította össze, melyben Krisztus – János bebörtönzése után – szenvedett. Elhagyta tehát azt az évet, melynek eseményeit a többi elbeszélte, s melyek a megelõzõ idõkben történtek, mielõtt János börtönbe került volna, amint ez egészen nyilvánvaló azok számára, akik az evangélium négy kötetét figyelmesen olvassák.

Mindez feloldja azokat a nehézségeket, és elbeszélésbeli különbözõségeket, amelyek a János szerinti és a többi evangélium között vannak; evangéliumán kívül egy levelet is írt még, melynek kezdõsorai: „Ami kezdettõl fogva volt, amit hallottunk, amit szemünkkel láttunk, és amit kezünkkel tapintottunk: az élet Igéjérõl”; ezen levelét minden egyházhoz tartozó tanult férfiú elfogadja; a másik kettõt viszont, melynek kezdõsorai: „Én, az öreg, a kiválasztott úrnõnek és gyermekeinek”; valamint: „Én az öreg, kedves Gajusomnak, akit az igazságban szeretek” – János presbiternek tulajdonítják, akinek síremléke még ma is megtalálható Efezusban; bár egyesek azt állítják, hogy ott egy és ugyanazon János evangélistának síremléke mindkettõ; a késõbbiekben majd kitérünk arra is, ami róla egyik követõjénél, Papiasznál maradt reánk.

Domitianus tizennegyedik esztendejében, a Néró utáni második keresztényüldözés idején Patmosz szigetén számûzetésében írta meg a Jelenések könyvét, amit azután Jusztinosz vértanú és Ireneusz magyarázott.

Domitianus megöletése után, és annak folytán, hogy rendeleteit kegyetlenkedései miatt a szenátus törölte, Nerva alatt állhatatosan visszatért Efezusba, ahol egészen Trajanus császár uralkodásáig kitartó munkával megalapította az egyházat, és kormányozta azt. Bevégezvén mindent, idõs korában, az Úr szenvedését követõ hatvannyolcadik esztendõben halt meg, és ezen város mellett temették el.

X.

HERMASZ, akirõl Pál apostol is megemlékezik a rómaiakhoz írt levelében: „Köszöntsétek Aszünkritoszt, Phlegont, Patrobaszt, Hermaszt, és a náluk levõ testvéreket” (vö.: Rom. 16,14); õt mondják a Pásztor címen ismert könyv szerzõjének, amelyet egynémely görög egyházban a közösség elõtt is felolvasnak. Valóban hasznos könyv ez, megannyi régi író tanúsítja használatát, de a latinoknál már majdnem ismeretlen.

XI.

A zsidó PHILÓN származását tekintve alexandriai, papi nemzetségbõl született; azért soroljuk õt is az egyházi írók közé, mivel õ írt elõször a Márk evangélista által alapított alexandriai egyházról. Elismerõen beszél a mieinkrõl, és velük kapcsolatban megemlítette azt is, hogy nemcsak itt, hanem más provinciákban éppúgy megtalálhatók, lakóhelyükrõl pedig olyanképpen ír, mintha egy szerzetestelepet ábrázolna. A Krisztusban hívõk egyháza könyvében olyannak tûnik, mint amilyet manapság a szerzetesek követnek és óhajtanak, hogy senkinek se legyen magántulajdona, gazdag ne legyen közöttük, de szegény se, családi vagyonukat osszák szét a szükséget szenvedõk között, imádkozással és zsoltározással töltsék napjaikat, valamint tudományokban és önmegtartóztatásban, ahogyan azt Lukács is elbeszéli az elsõ jeruzsálemi hívek életérõl.

Beszélik róla, hogy Caligula császár idejében Rómában is megfordult, ahová mint nemzetének követét küldötték. Amikor pedig nem sokkal ezután másodszor is eljött, de ekkor már Claudiushoz, a fõvárosban beszélt Péter apostollal, vele barátságot kötött, ugyanúgy Péter tanítványával Márkkal is, akinek Alexandriában levõ követõit dicséreteivel halmozta el. Megszámlálhatatlan sok jó könyvet írt Mózes öt könyvérõl: a (bábeli) nyelvzavarról egyet, a természetrõl és a találékonyságról egy könyvet, azon dolgokról, amelyeket érzékelésünk által kívánunk vagy elutasítunk egy könyvet, a nevelésrõl egy könyvet, az isteni dolgok örököseirõl egy könyvet, az egyenlõ és ellentétes dolgok szétválasztásáról egy könyvet, a három erényrõl egy könyvet, arról, hogy miért változnak meg bizonyos elnevezések az egyes iratokban egy könyvet, két könyvet a szövetségekrõl, a bölcsek életmódjáról egy könyvet, a gigászokról egy könyvet, öt könyvet arról, hogy az álmokat Isten küldi, a Kivonulás könyvében felmerülõ kérdésekrõl és ezeknek megoldásáról öt könyvet, négy könyvet a sátorról és a tízparancsolatról, mindezeken túl írt még az áldozatról, az áldásokról és az átkokról, a gondviselésrõl, a zsidó néprõl, életmódról, Nagy Sándorról, arról, hogy az állatok létének is van értelme, és hogy minden ostoba ember rabszolga, a mi életformánkról, – de errõl már a fentiekben megemlékeztünk –, vagyis az apostoli férfiakról, ennek a könyvének címe: „Az imádkozó emberek szemlélõdõ élete”, mindazok ugyanis, akik a mennyei dolgokról elmélkednek, mindenképpen Istent imádják; – másoktól hallottam, írt még két könyvet a földmûvelésrõl, két könyvet a mámorról, és tehetségének sok más emléke is ránk maradt, amelyek eddig még nem kerültek kezünkbe. A görögöknél az a mondás járja róla: „Vagy Platón philonizál vagy Philón platonizál”, eszerint vagy Platón követte Philónt, vagy Philón Platónt, mivel olyan nagy közöttük a hasonlóság mind a gondolkodás mind a beszédstílus szempontjából.

XII.

A kordovai LUCIUS ANNAEUS SENECA, Sotion sztoikus tanítványa, Lucanus költõnek atyai nagybátyja, aki mértéktartó életet élt; õt ugyan nem sorolnám a szentek közé, de levelei mégis arra késztettek, hogy róla itt is megemlékezzem. A leveleit igen sokan olvassák, amelyekre most itt gondolunk, azok a Pál apostolnak Senecához, és Senecának Pál apostolhoz írt levelei. Mikoron Néró császár nevelõje, és mint ilyen, ezen idõkben egyik legbefolyásosabb ember volt, leveleiben kifejezést adott azon óhajának, hogy magát övéi között olyannak szeretné, mint amilyen Pál volt a keresztények között. Két évvel azelõtt, hogy Pétert és Pált a vértanúság koszorújával megkoszorúzták, Néró császár megölette.

XIII.

JÓZSEF, Máté fia, Jeruzsálembõl Vespasianus, és ennek fia, Titus által fogságba ejtett pap volt, akit aztán késõbb szabadon bocsájtottak. Rómába jött, ahol a zsidók fogságba esésérõl írt hét könyvét az imperátoroknak ajánlotta, vagyis apának és fiának, és a közkönyvtárakban ezek mind ránk maradtak; tehetsége emlékére megtisztelõ szobrát felállították Rómában. Megírta a (Zsidó) Régiségek húsz kötetét a világ kezdetétõl egészen Domitianus császár tizennegyedik esztendejéig; írt õsiségükrõl két könyvet Appión alexandriai grammatikus ellen, akit Caligula császár idejében a pogányok Philón ellensúlyozására követül küldöttek, kinek ez alkalmul szolgált, hogy egy kötetet állítson össze a zsidó nép vétségeirõl; József ezeken túl írt még egy másik könyvet is, mely „Az uralkodó értelem” címen ismert, megnyerõ stílusú írás, benne a Makkabeusok hõsi halálát beszéli el. A Régiségek nyolcadik könyvében kifejezetten Krisztus mellett foglal állást, megemlékezik megannyi csodájáról, amelyek miatt a farizeusok megölték. Hasonlóképpen ír Keresztelõ Jánosról, aki szerinte valóban próféta volt, továbbá Jakabról, hogy megölése miatt lett romhalmazzá Jeruzsálem. Az Úrról ezeket írja õ:

„Ebben az idõben élt Jézus, ez a bölcs ember, ha ugyan szabad õt embernek neveznünk. Ugyanis csodákat mûvelt és tanította az embereket, akik szívesen fogadták az igazságot, és sok zsidót és sok görögöt megnyert. Õ volt a Krisztus. És ámbár fõembereinek följelentésére Pilátus keresztre feszíttette, most is hívek maradtak hozzá azok, akik szerették. Mert harmadnap feltámadt és megjelent közöttük, mint ahogy Istentõl küldött próféták ezt és sok más csodálatos dolgot megjövendöltek felõle. S még ma is megvan a keresztények felekezete, mely róla vette a nevét.” (vö.: Ant. XVIII, 3; az idézet Révai József fordítása)

XIV.

A tibériási JUSTUS Galilea tartományában született, a zsidó események történelmét állította össze, és bizonyos magyarázatokat az Írásokhoz. József valótlanságok írásával vádolta meg õt, körülbelül ugyanabban az idõben élt, mikor József

XV.

KELEMEN, akirõl Pál apostol a Filippi levelében ezt írta: „együtt Kelemennel, meg a többi munkatársammal, akiknek neve föl van jegyezve az élet könyvében” (vö.: Fil 4,3). Péter után Róma város negyedik püspöke, a második Linus volt, a harmadik Anaklétosz, bár a latinok többsége szerint Péter apostol után a második lehetett Kelemen.

Egy igen hasznos levelet írt a római egyház nevében a korintusi egyházhoz, melyet meglehetõsen sok helyen a közösség elõtt is felolvasnak; nekem úgy tûnik, hogy ez a levél ugyanazon jellegzetességeket mutatja, mint a Pál neve alatt ránk maradt „Zsidókhoz írt levél”; ezt a levelet nemcsak tartalom szerint, hanem szó szerint is felhasználta, de mindenképpen mindkét szempontból nagy közöttük a hasonlóság. Van még egy másik, ugyancsak az õ nevével jelzett levél is, melyet már a régiek is elvetettek, valamint egy terjedelmes beszédet is neki tulajdonítanak, mely a Péter és Appión között lezajlott vitatkozást foglalja magában, hitelességét Euszebiosz egyháztörténelmének harmadik kötetében cáfolja.

Trajanus harmadik évében hunyt el, nevének emlékezetét mind a mai napig õrzi a rómaiak által épített egyház (templom).

XVI.

IGNÁC, az antiochiai egyház harmadik püspöke Péter apostol után. Trajanus üldözése idején, vadállatok elé vetésre ítélten Rómába vitték. Hajóútja során Szmirnába jött, ahol Polikárp, János tanítványa volt a püspök. Egy levelet írt az efezusiakhoz, egy másikat a magnésziaiakhoz, egy harmadikat a trallésziakhoz, egy negyediket a rómaiakhoz, amikor pedig innét tovább utazott, írt a philadelfiaiakhoz, a szmirnaiakhoz, de kiváltképpen Polikárphoz, az õ gondjába ajánlotta az antiochiai egyházat. Benne az evangéliumról – amelyet én nem is olyan régen fordítottam le –, és Jézus Krisztus személye mellett ezen tanúságot teszi:

„én a feltámadása után testben láttam õt, és hiszem azt, hogy él”;

„és amikor az Úr elment Péterhez, és azokhoz, akik együtt voltak Péterrel, így szólt hozzájuk: – Íme, tapintsatok meg és lássátok, hogy nem vagyok testetlen démon. Tüstént meg is tapintották és hittek” (vö.: Smyrn. 3,1-2; Héber ev. fr. 19).

Mindenki elõtt méltányos, hogy egy ilyen nagyjelentõségû férfiúról megemlékezzünk, és méltányos az is, hogy itt a rómaiakhoz írt levelébõl egy rövidke részletet idézzünk: „Szíriától Rómáig, szárazon és vizen, éjjel és nappal vadállatokkal küzdök, tíz leopárdhoz kötözve, azaz egy katonai osztaghoz, akik õrizetemre vannak, a jótékonyságra ezek csak rosszabbakká válnak. Bûneik számomra tanítás, de nem azért igazulok meg. Örvendezek a vadállatok felett, amelyeket számomra készíttettek, kívánom, hogy röviden végezzenek velem, csalogatni is fogom õket, hogy gyorsan faljanak fel, nehogy mint mások vértanúságánál, megijedve hozzám se érjenek. Ha netán maguk nem akarnák, kényszeríteni fogom õket, hogy felfaljanak. Fiacskáim, bocsássatok meg nekem, én tudom, mi használ nekem. Most kezdek tanítvány lenni, a láthatók közül senki sem irigykedjék reám, hogy Krisztust elnyerjem. Tûz, kereszt, vadállatok, a test tagjainak széttörése és elszakítása, az egész test felõrlése, a Sátán minden gonosz kínzóeszköze, mindez jöhet, csak Krisztust elnyerjem” (vö.: Rom. 5,1-3).

Amikor a vadállatok elé ítélték, mikor meghallotta az ordító oroszlánokat, szenvedés utáni vágyában így szólt:

„Krisztus gabonája vagyok, akit a vadállatok fogai õrlenek meg, hogy tiszta kenyérnek bizonyuljak (vö.: Rom. 4,1).

Trajanus tizenegyedik évében szenvedte el a halált, testi maradványai Antiochiában nyugosznak, a Daphnéi kapun kívüli temetõben.

XVII.

POLIKÁRP, János apostol tanítványa, még õ rendelte Szmirna püspökévé, egész Ázsia elsõ püspöke volt, hiszen mesterei is néhányan az apostolok közül voltak, vagy éppen olyanok, akik még látták az Urat. A húsvét napja körül felmerülõ nehézségek miatt Antoninus Pius imperator alatt Rómába jött, mikoron a fõváros egyházát Anikétosz kormányozta, itt megannyi Markion-követõt és Valentinosz rászedése folytán eltévelyedettet visszavezetett a hitre. Egy alkalommal, amikor véletlenül találkozott Markionnal, ki így szólította meg õt: – „Ismersz-e bennünket?” – eképpen felelt: – „Már hogyne ismernélek tégedet, a Sátán elsõszülöttjét”. Mindezek megtörténte után Marcus Antoninus (= Aurelius) és Lucius Aurelius Commodus uralkodása idején, a Néróét követõ negyedik keresztényüldözés napjaiban, Szmirnában a prokonzul jelenlétében, az amphitheátrumban levõ néptömeg személye ellen fordult, és így tûzhalálra adták. Írt egy igen hasznos levelet a filippiekhez, amelyet Ázsiában mind a mai napig az összejövetelek alkalmából felolvasnak.

XVIII.

PAPIASZ, János hallgatója, az ázsiai Hierapolisz püspöke, öt kötetnyi munkát írt, melynek címe: „Az Úr mondásainak magyarázata”. Ezen könyveiben – mint ahogyan õ is elõadja a bevezetõjében, – nem a különféle véleményeket, hanem az apostoli tekintélyeket követte, ahogyan õ mondja:

„Az érdekelt engem, hogy mit mondott András, és mit Péter vagy Fülöp, Tamás, Jakab, mit Máté vagy másvalaki az Úr tanítványai közül. Miket mondott Arisztión, mit János az öreg, az Úr tanítványai, én ugyanis azt tartottam, az olvasásra készített könyvek nincsenek akkora hasznomra, mint az élõ beszéd, mely ma még hallható ezek szerzõitõl” (Papiasz Fr. 2). A szerzõk katalógusával kapcsolatban ebbõl is kitûnik, hogy más volt az a János, akit az apostolok között tartunk számon, és más volt János, az öreg, akit Arisztión után említ. A fentiekbõl ismert vélemény miatt említettük meg ezt, miszerint többektõl átadott hagyomány alapján a két utóbbi levél nem az apostol Jánosé, hanem a presbiteré. Ez a János adta közre az ezer esztendõhöz kapcsolódó megújulás zsidó gondolatát, amit azután követett Ireneusz és Apollinarisz is, meg a többiek, akik szerint a feltámadás után az Úr testben fog uralkodni szentjeivel együtt.

Hasonlóan Tertullianus „A hívek reménysége” címû könyvében, valamint petabiumi (= Pettau) Victorinus és Lactantius is követte ezen véleményt.

XIX.

QUADRATUS, az apostolok tanítványa. Miután Publius, az athéni püspök Krisztusba vetett hitéért elnyerte a vértanúság koszorúját, õt állították a helyére. A nagy meghurcoltatások következtében szétszóródott egyházat bizakodással, és gondos szorgalmával helyreállította. Mikoron Hadrianus a telet Athénben töltötte, és Eleusziszba látogatott, ott a görögök minden misztériumába beavattatta magát, ezen eseménnyel aztán okot adtak a kereszténység gyûlölõinek, hogy az imperátor egyik rendelkezésébõl kiindulva bevádolják a híveket, ekkor õ a mi vallásunk érdekében benyújtott a császárnak egy könyvet, mely az értelem és a hit legfontosabb érveit tartalmazta, méltó volt az apostoli tanításhoz. Benne utal arra, hogy õ, a szerzõ, milyen régmúlt idõkben élt, mikoron azt állítja, hogy sokakat látott õ még azok közül, kiket maga az Úr gyógyított meg Judeában különféle bajaikból, és olyanokat is, akiket a halottak közül támasztott fel.

XX.

Athéni ARISZTIDÉSZ, a remek stílusú filozófus, aki korábbi viseletében is Krisztus „tanítványa”. Kötete tanításunk alapjait tartalmazza, és ugyanabból az idõbõl való, mint Quadratusé, õ is Hadrianusnak nyújtotta át, övé is „Védõbeszéd a keresztények érdekében”. Ezt a kötetet mindmáig forgatják az irodalom barátai, szerzõje kiválóságának bizonyítékául.

XXI.

AGRIPPA, másik nevén CASTOR, igen képzett férfiú volt, írt Baszilidész eretnek huszonnégy kötete ellen, melyeket az eretnek az evangéliumhoz állított össze, tárgyalta Baszilidész minden egyes misztériumát; ez a próféták közé számította Barkabbát és Barkóbát, de hallgatóinak lehengerlésére más barbár neveket is felhozott, legnagyobb istenének Abraxaszt mondotta, aki a görög betûk számértéke szerint a teljes esztendõt foglalja magába. Hadrianus császár idejében hosszú ideig mûködött Baszilidész Alexandriában, ugyanúgy az õt követõ gnósztikusok: Ugyanebben az idõben lépett fel Kokhebász is, az egyik zsidó szekta vezére, aki a keresztényeket válogatott kínzásokkal gyilkolta le.

XXII.

HÉGÉSZIPPOSZ, aki közvetlenül az apostolok kora után élt, megírta az egyházi események történelmét az Úr szenvedésétõl kezdve egészen az õ napjaiig, benne az olvasó hasznára megannyi jelentõs dolgot összegyûjtött, mintegy öt kötetet állított össze egészen egyszerû stílusban, hogy stílusát is utánozza azoknak, akiknek életét követi. Saját magáról azt mondja, hogy Anikétosz idejében jött Rómába – õ Péter után a tizedik püspök –, ott maradt egészen Eleuthérosz kormányzásáig, aki ugyanennek a városnak püspöke volt, és egykoron Anikétosz diákónusa.

A bálványok ellen vitába bocsájtkozott, hogy ezek melyik elsõ tévedésbõl eredtek, ennek megfelelõen állította össze történelmi munkáját, melyben rámutat arra, hogy tiszteletük mely korokról fogva virágzott, azt mondja ugyanis:

„Dombokat és templomokat emeltek a halottaknak, ahogy ezt még ma is láthatjuk. Mert közéjük sorolható Antinousz is, Hadrianus császár rabszolgája, akinek versenyeket rendeztetett, róla elnevezett várost alapított, a templomába pedig prófétákat állított.”

A régiek azt írják, hogy Antinouszt Hadrianus császár szépsége miatt tartotta maga mellett.

XXIII.

JUSZTINOSZ filozófus, aki mindig a filozófusok öltözetét hordta, (Flavia) Neapolisz, Palesztina egyik városából származott, Bakkhiosz Priszkosz nevû atyától. Igen sokat fáradozott Krisztus vallásáért, többek között Antoninus Piusnak, az õ fiainak, és a szenátusnak könyvet nyújtott be a pogányság ellen, és hogy õ nem szégyelli a kereszt gyalázatát; egy másik könyvet pedig ezen Antoninus utódainak, Marcus Antoninus (= Aurelius) Verusnak és Lucius Aurelius Commodusnak. Ezeken túl írt egy kötetnyit a pogányság cáfolására, ahol a démonok természetérõl vitatkozik, ugyancsak a pogányság ellen másik négy kötetet, amelynek címe Elenkhosz (= Cáfolat); egy könyvet írt az Isten egyeduralmáról, és azt a könyvet mely a Pszaltész címen ismert, továbbá a lélekrõl, és egy párbeszédes iratot, amely „Trüphon cáfolata” címen ismert, ez a zsidók egyik vezéregyénisége volt; néhány jeles munkát, melyek Markion ellen készültek, és ezeket Ireneusz is megemlíti az eretnekek ellen írt negyedik könyvében. Jusztinosz is írt egy könyvet minden eretnekség ellen, amelyre maga is utal azon Védõiratában, amit Antoninus Piusnak nyújtott be.

Mikoron Rómába érkezett, nyitott egy iskolát, és itt a keresztényeket oly sokat káromló Crescens cinikust eredményesen cáfolta annak telhetetlensége, halálfélelme, fényûzése és élvhajhászása miatt, annak ármánykodására és sugallatára bevádolták, hogy keresztény, és Krisztusért vérét ontotta.

XXIV.

MELITÓN, az ázsiai Szardesz püspöke, aki a keresztény tanítás védelmében könyvet nyújtott be Marcus Antoninus (= Aurelius) Verusnak, ez a császár ugyanis Fronto rétor tanítványa volt. Írt még más munkákat is, de mindezekbõl csak annyi maradt ránk, amit az alábbiakban felsorolunk: a húsvétról két könyve, egy könyve a próféták életérõl, egy könyve az Úr napjáról, egy könyve a hitrõl, egy könyve a teremtésrõl, egy könyve az érzékekrõl, egy könyve a testrõl és a lélekrõl, egy könyve a keresztségrõl, egy könyve a vendégszeretetrõl, s könyve, mely a „Kulcs” címet viseli, az ördögrõl is írt egy könyvet, továbbá egy könyvet János Jelenések könyvéhez, az Isten megtestesülésérõl egy könyvet, valamint hat kötetet állított össze különféle szemelvényekbõl. Csiszolt stílusáról, elõadói tehetségérõl írja Tertullianus a Montanosz védelmében az egyháza ellen megírt hét könyvében, hogy csipkelõdõ egyéniség, és sokan közülünk prófétát látnak benne.

XXV.

THEOPHILOSZ, az antiochiai egyház hatodik püspöke, Marcus Antoninus (= Aurelius) Verus idejében könyvet állított össze Markion ellen, és ez mindmáig fennmaradt. Ismert tõle még Autolükoszhoz írt három kötete, Hermogenész eretneksége ellen írt könyve, meg több rövid, jó stílusban megírt értekezése az egyház épülésére. Magam is olvastam a nevével jelzett magyarázatokat, az evangéliumhoz és Salamon példabeszédeihez, de ezek a fenti kötetekkel, azoknak szép stílusával, de még tartalmával sem mutatnak egyezést.

XXVI.

APOLLINARISZ, az ázsiai Hierapolisz püspöke, Marcas Antoninus (= Aurelius) Verus imperátor idejében mûködött, és ezen császárhoz a keresztények hitérõl egy jeles kötetet nyújtott be. További írásai: négy könyvet írt a pogányok ellen, az igazságról kettõt, a katafrígek (montanisták) ellen egyet, de még azon idõkben, amikor Montanosz Priszkával és Maximillával, ezen eszelõs látnoknõkkel együtt fellépett.

XXVII.

DIONÜSZIOSZ, a korintusi egyház püspöke, kinek olyan kiváló beszédstílusa és buzgósága volt, hogy nemcsak saját városában és a provincia lakosságát, hanem más provincia lakóit és városait is tanította leveleivel. Levelei között írt egyet a lakedaimónokhoz (= spártaiakhoz), egy másikat az athéniekhez, harmadikat a nikomédiaiakhoz, negyediket a krétaiakhoz, ötödiket az amasztriaiak egyházához meg a többi pontuszi egyházakhoz, hatodikat a gnósziaiakhoz és Pinütoszhoz, ennek a városnak püspökékéhez, hetediket a rómaiakhoz, melyet püspökükhöz, Szótérhez címzett, a nyolcadikat pedig Khrüszophorához, a szentéletû asszonyhoz írta.

Marcus Antoninus (= Aurelius) Verus és Lucius Aurelius Commodus imperátorok idejében mûködött.

XXVIII.

PINÜTOSZ, a krétai Gnószia város püspöke, aki Dionüszioszhoz, a korintusiak püspökéhez írt egy remek stílusú levelet, benne a táplálékra szoruló népét már nem tejjel eteti, nehogy még a végsõ napokban is megmaradjanak gyermekeknek, mivel nekik már szilárd kenyeret kell enniük.

XXIX.

TATIANOSZ, aki kezdetben szónoklattant tanított, és nem kis dicsõséget szerzett magának a retorika mûvészetében. Jusztinosz vértanú követõje volt, az egyházon belül elismerést aratott, amíg azt nyíltan ott nem hagyta. De nem sokkal ezután újra elkapta õt a szónoki hév, és újkeletû eretnekséget alapított, amelyet enkratitáknak (= önmegtartóztatóknak) neveztek el, de miután Szeverosz jelentõsen megnövelte azt, így az eretnekségnek egyik részét mind a mai napig róla szeveriánusoknak nevezik. Tatianosz számtalan kötetet írt össze, közülük legkiemelkedõbb, melyeket a pogányok ellen állított össze, és ezt is tartják legjobb munkájának.

Marcus Antoninus (= Aurelius) Verus és Lucius Aurelius Commodus idejére esik munkássága. XXX.

PHILIPPOSZ, a krétaiak püspöke, pontosabban Gortina városáé, õ az, akit Dionüsziosz is megemlít egyik levelében. Egy igen kiváló könyvet adott közre Markion ellen, munkássága Marcus Antoninus (= Aurelius) Verus és Lucius Aurelius Commodus idejére tehetõ.

XXXI.

MUSANUS, nem éppen elhanyagolható azok között, akik valamit is írtak a keresztény tanításról. Marcus Antoninus (= Aurelius) idejében megírt egy könyvet azok számára, akik az egyházból az enkratita eretnekségbe estek.

XXXII.

MODESTUS, Marcus Antoninus (= Aurelius) imperátor és Lucius Aurelius Commodus alatt írt egy könyvet Markion ellen, amely mind a mai napig fennmaradt. Neve alatt más mûvekrõl is beszélnek, de ezek tanításaik miatt hamisítványoknak mondhatók.

XXXIII.

BARDESZANÉSZ Mezopotámiában jeleskedett. Elõbb Valentinosz követõje volt, majd cáfolta õt, s egy újabb eretnekségnek lett megalapítója. A szírek dicsérik lángoló tehetségét és erejét a vitatkozásban. Számtalan mûvet írt, szinte az összes eretnekségek ellen, amelyek az õ idejében csak úgy burjánoztak. Mûvei között legkiválóbb és legerõteljesebb munka, amelyet a végzetrõl írt, és ezt Marcus Antoninusnak (= Aurelius) nyújtotta át. A keresztényüldözésekrõl ugyanúgy megannyi kötetet írt, melyeket követõi ültettek át szír nyelvrõl görögre. Ha a fordításokban annyi erõ és ragyogás van, akkor mekkorát tulajdoníthatunk saját szavainak?

XXXIV.

VICTOR, Róma városának tizenharmadik püspöke, a húsvéti kérdéssel kapcsolatban meg más egyéb témákról is írt kisebb terjedelmû értekezéseket. Severus császár idejében mintegy tíz esztendeig kormányozta az egyházat.

XXXV.

IRENEUSZ, Póthinosz püspök presbitere volt, aki Galliában a lugdunumi (= Lyon) egyházat kormányozta. Ezen város vértanúinak ügyében egyháza követként Rómába küldte saját nevére nézve is megtisztelõ, Eleuthérioszhoz címzett irattal. Miután a kilencvenedik életévéhez közel járó Póthinosz elnyerte a vértanúság koszorúját, õt állították helyére. Úgy tartják, hogy egykor Polikárpnak, – akirõl a fentiekben már megemlékeztünk –, a papnak és vértanúnak volt õ tanítványa. Öt könyvet írt az „Eretnekek ellen”, a pogányok ellen meg egy rövidke kötetet, egy másikat a fegyelemrõl, írt Marcianus testvéréhez az apostoli igehirdetésrõl, továbbá egy különbözõ témákat tárgyaló kötetet, írt Blastushoz a szakadásról, Florinushoz az egy kezdetrõl, vagyis arról, hogy Isten nem teremtõje a rossznak, ezeken túl remek könyvet írt a nyolcadik napról, melynek végén magáról azt mondja, hogy nem sokkal az apostoli idõk után élt, befejezésül pedig ezeket: „Megesküdtetlek tégedet, aki ezt a könyvet lemásolod, Urunk Jézus Krisztusra, és az õ második, dicsõségben való eljövetelére, mikoron ítélkezni fog élõk és holtak felett, ha ezt lemásoltad, Kedvesem, jegyezd oda, hogy honnét másoltad át, de úgy másoljad le, ahogyan azt találtad!”

Említhetünk tõle egynémely levelet, melyeket Victorhoz, a rómaiak püspökéhez a húsvéti kérdésben írt. Ez utóbbiakban figyelmezteti, hogy a kollegialitás egységét ezzel nem kell olyan könnyen szétszakítani, õ ugyanis abban a hitben volt, hogy Victor elítéli azt a sok ázsiai és keleti püspököt, akik a hold szerinti tizennegyedik napon ülik meg a húsvétot a zsidósággal együtt.

Munkájának jelentõs része Commodus császár idejére tehetõ, õ Marcus Antoninus (= Aurelius) Verust követõ imperátor volt.

XXXVI.

PANTAINOSZ, a sztoikus irányzat filozófusa. Régi alexandriai szokás szerint, Márk evangélista alapítása óta itt mindig is voltak tanítói az egyháznak, ezek legalább akkora hozzáértést és mûveltséget mutattak fel a szent iratok, mint amekkorát a profán irodalom területén. Pantainoszt ezért Indiába küldték, mivel követük Demetrioszt, Alexandria püspökét erre kérte. A tizenkét apostol közül Bertalan járt Indiában, õ Urunk Jézus Krisztus eljövetelérõl a Máté szerinti evangéliumot prédikálta, és ennek héber nyelven írt példányát Pantainosz magával hozta Alexandriába, mikor oda visszatért. A Szentírás könyveihez sok megjegyzést fûzött, de az egyházakra inkább élõ szavával hatott. Mûködési évei Severus császár és Antoninus – akit melléknevén Caracallának is mondanak – idejére tehetõ.

XXXVII.

RHODÓN, születésére nézve ázsiai, a szent iratok ismeretére õt Tatianosz tanította meg, – róla a fentiekben már megemlékeztünk. Számtalan kiváló munkát adott közre Markion ellen, melyekben leírja, hogy milyen különbözõségek vannak a markioniták között, találkozott az idõs Apellésszel is, egy másik eretnekkel, akit nevetségessé tett, mert azt mondotta, nem ismerik az általuk tisztelt istent. Abban a könyvében melyet Kallisztiónhoz írt, megemlíti, hogy Rómában még Tatianosz hallgatója volt. Írt még egy kitûnõ, hexameterekbe szedett értekezést is, és egy jeles kötetet a katafrígek (=montanisták) ellen. Mûködésének ideje Commodus és Severus idejére tehetõ.

XXXVIII.

KELEMEN, az alexandriai egyház presbitere, Pentainosz hallgatója volt – akirõl a fentiekben már megemlékeztünk, – ennek halála után Alexandriában iskolát vezetett, és a katekézis (keresztény tanítás) mestere volt. A nevével jelzett mûvek telve vannak elmélyült tudással és nemes kifejezésformákkal, akár a szent iratokról, akár a profán irodalomról írt. Mûveibõl a következõk maradtak ránk: a Szõnyegek nyolc könyve, a Vázlatok nyolc könyve, a pogányok ellen írt egy könyve, a böjtölésrõl megírt párbeszéde, egy másik munkája pedig ezt a címet viseli: Melyik gazdag üdvözül? Egy könyvet írt a megszólásról, az egyházi szabályokról egy kötetet, továbbá azok ellen, akik a zsidó tévedést követik, ezt a munkáját magához Sándorhoz, a jeruzsálemi püspökhöz címezte. A szõnyegek címû mûvében megemlíti Tatianosznak a pogányok ellen írt munkáját, de errõl a fentiekben már említést tettünk, továbbá Kelemen utal Kasszianosz idõrendi táblázatára, de ezt a kis terjedelmû iratot én még nem találtam meg. Idézte õ a zsidóság irodalmát is, írt Arisztobuloszról, Demetrioszról, Eupolémoszról, azon szerzõkrõl, akik a pogányok ellen írtak, akik Józsefhez hasonlóan Mózes és a zsidó nép õsiségét állították. Sándor, Jeruzsálem püspöke – õ ezen idõkben Narkisszosz után kormányozta egyházát -, írt egy levelet az antiochiaiaknak, melyben Aszklepiadész hitvalló felszentelése alkalmából jókívánságait fejezi ki, és ennek a levélnek a végén a következõket írja:

„Ezen levelünket, Uraim és Testvéreim, elküldjük hozzátok a boldog Kelemen presbiter által, ezen kiváló és megpróbált férfiú által, akirõl már hallottatok, és most méginkább megismerhetitek; a gondviselés és a bennünket meglátogató Út vezérelte õt hozzánk, mert õ nagymértékben erõsítette és növelte Krisztus egyházát.”

Tanítványai közül került ki Órigenész is. Munkásságát Severus és ennek fia, Antoninus idejére tehetjük.

XXXIX.

MILTIADÉSZ, kirõl Rhodón megemlékezik azon mûvében, amelyet Montanosz, Priszka és Maximilla ellen állított össze, de maga Miltiadész is írt egy jeles munkát ezek ellen, pogányok és a zsidó nép ellen több könyvet is, továbbá a császároknak azon idõkben egy Védõiratot nyújtott be. Marcus Antoninus (= Aurelius) és Commodus idejében munkálkodott.

XL.

APOLLÓNIOSZ, az egyik legválasztékosabb férfiú, egy terjedelmes és jeles kötetet írt meg Montanosz, Priszka és Maximilla ellen, ahol Montanoszról úgy beszél, mint eszelõs látnokról, aki felakasztva végezte be életét, meg sok más dolgot is elbeszél, Maximilláról és Priszkáról ilyenképpen vélekedik:

„Ha tagadják, hogy ezek adományokat fogadtak el, azzal megerõsítik, hogy nem próféták azok, akik ajándékot fogadnak el, s ezt ezer tanúval is bizonyítom. A prófétákat azonban más gyümölcsök is tanúsítják. Mondd meg nekem, vajon festi-e a haját a próféta? Vajon festékkel kihúzza szemeit a próféta? Ruháiban és ékkövekkel díszeleg-e a próféta? Társas- és szerencsejátékoknak hódol-e a próféta? Kamatot talán elfogad egy próféta? Válaszoljanak, lehet egyszerre ez a kettõ, vagy nem! Az én dolgom bizonyítani, mert mindezt megteszik.”

Ugyanebben a könyvében azt is mondja, hogy már negyven esztendõ azon idõtõl, hogy könyvét megírta, ebben látja õ a katafrígek (= montanisták) eretnekségének kezdetét. Tertullianus hat kötetet adott közre az egyház ellen, amelyeket az önkívületi állapotról írt, a hetediket kifejezetten Apollóniosz személye ellen állította össze, amelyben mindazt, amit õ megírt, megpróbálta kivédeni. Apollóniosz Antoninus és Severus császárok alatt munkálkodott.

XLI.

SZERAPION, akit Commodus császár tizenegyedik évében szenteltek fel Antiochia püspökévé, levelet írt Caricushoz és Pontiushoz a Montanosz-féle eretnekséggel kapcsolatban, melynek záradékául ezt írja: „Amint azt ti is tudjátok, ezeknek tanítása hamis, ez azt is jelenti, hogy az új prófécia balgaságát már az egész világ elveti, ezért elküldöm hozzátok a boldog emlékû Apollinarisznak, az ázsiai Hierapolisz egykori püspökének iratait.”

Egy kötetet állított össze Domnushoz, mivel ez az üldözések alatt áttért a zsidóságba; egy másikat pedig arról az evangéliumról, amely Péter neve alatt maradt ránk. Könyvet írt a khilíkiai Rhoszosz egyházához, mely az említett evangélium olvasása következtében eretnekké vált. Mindenfelé elszórtan olvasnak tõle még egy rövidke levélkét, mely megfelelt szerzõje sajátságos önmegtartóztatásának és mértékletes életének.

XLII.

APOLLONIUS, Róma városának szenátora, akit Commodus császár alatt saját szolgája jelentett fel keresztény hite miatt, akkor õ kijárta, hogy bemutathassa hitének ésszerûségét. Egy jeles könyvet állított össze, amit aztán a szenátusban felolvasott. Mindazonáltal Krisztus mellett tett vallomásáért fõvesztésre ítélte õt a szenátus, mert régi törvény náluk, hogy tagadás nélkül nem bocsájtják szabadon a keresztényeket, akik egyszer már az õ ítélõszékük elé kerültek.

XLIII.

THEOPHILOSZ, a palesztinai Caesarea püspöke (egykoron Stratón tornya). Severus alatt azok ellen, akik a hold szerinti tizennegyedik napon a zsidókkal együtt ülik meg a húsvétot, a többi püspökkel egyetemben zsinatra jött össze, és egy igen hasznos levelet írt ebben az ügyben.

XLIV.

BAKKHÜLOSZ, Korintus püspöke, ugyancsak Severus császár idejében aratott elismerést. Egy remek stílusban megírt könyvet állított össze az Ázsiában élõ összes püspök megnyilatkozásaiból a húsvét megünneplésével kapcsolatban.

XLV.

POLÜKRATÉSZ, az efezusiak püspöke, együtt a többi ázsiai püspökkel egy zsinati levelet írt meg Victor, római püspök ellen, õk mindannyian a régi szokásnak megfelelõen a hold szerinti tizennegyedik napon a zsidókkal együtt ülték meg a húsvétot. Levelében magát János apostol tanítványának mondja, és hogy õ csak a régiek tekintélyét követi, de mindezzel kapcsolatban idézzünk tõle egy rövidke részletet:

„Mi pedig sértetlenül üljük meg ezt a napot, semmit sem teszünk hozzá, de semmit sem veszünk el belõle, mert Ázsiában igen nagy, az egyház alapjait megvetõ tekintélyek nyugosznak, akik az Úr napján fel fognak támadni, amikor eljön az egekbõl fenségében, és feltámaszt minden szentet. Fülöprõl, a tizenkét apostol egyikérõl beszélek, aki Hierapoliszban nyugodott el, ugyanitt két leánya, akik mint szüzek érték meg az öregkort, és egy harmadik leánya is, aki telve volt Szentlélekkel, Efezusban nyugodott el. Éppenúgy János is, aki az Úr kebelén nyugodott, majd pedig az õ fõpapja lett, homlokán hordozta az aranylemezt, vértanúként és tanítóként tiszteljük itt, õ is Efezusban nyugodott el. Vagy Polikárp püspök és vértanú, aki Szmirnában nyugszik, valamint Thraszeasz püspök és vértanú, aki Euméniából származott, és most õ is Szmirnában pihen. Egyáltalán szükséges ezek után még megemlítenünk Szagarisz püspök-vértanút, aki Laodikeiában alussza álmát, vagy a boldog emlékû Papüroszt és Melitónt, a Szentlélekkel eltöltött szûz férfiút, aki mindenkor az Úrnak szolgált, és Szárdeszben helyezték nyugalomra, és ott várja feltámadását az Úr eljövetelekor? Ezek mindannyian a Hold szerinti tizennegyedik napon ülték meg a húsvétot, az evangéliumi hagyománytól semmiben sem tértek el, és mindenkor követték az egyházi szabályokat. Én Polükratész is, aki a legkisebb vagyok a tanításban mindannyiotok között, kik itt a közelemben vagytok, akiket én csak követek – itt ugyanis ezeddig hét püspök volt, és én vagyok a nyolcadik –, mi mindannyian akkor ültük meg a húsvétot, amikor a zsidó nép tartotta a kovásztalant. Ezért testvéreim, én aki hatvanöt esztendõt megértem az Úrban, akit az egész földkerekségrõl olyan sok testvér tanított, aki az egész írást végigtanulmányozta, én nem ijedek meg attól, aki minket megfenyeget. Mert a mi nagy példaképeink azt is mondották: Inkább kell engedelmeskedni az Istennek, mint az embereknek.”

Ezeket itt most azért idézem, hogy ennek a férfiúnak nagyságát és tekintélyét ezen rövidke írásán keresztül is megláttassam. Severus császár idejében munkálkodott, ugyanazon idõkben, amikor Jeruzsálemben Narkisszosz.

XLVI.

HERAKLITOSZ, Commodus és Severus császárok idejében az apostoli iratokhoz magyarázatokat írt.

XLVII.

MAXIMOSZ, szintén ezen idõkben lett ismertté azon kérdésre adott válasza folytán, hogy honnan van a rossz, és hogy az anyagot is az Isten teremtette. Egy jeles kötetében mindezt kifejtette.

XLVIII.

KANDIDOSZ, a fentebb említett császárok idejében az egyik legszebb értekezést bocsájtotta közre a hatnapos teremtéstörténetrõl.

XLIX.

APPIÓN, Severus császár idejében ugyancsak a hatnapos teremtéstörténetrõl írt egy értekezést.

L.

SEXTUS a feltámadásról írt egy könyvet Severus császár idejében.

LI.

ARABIANOSZ ugyanezen császár idejében közreadott egy könyvet a keresztény tanításhoz tartozó legfontosabb tételekrõl.

LII.

JUDÁS a Dániel-könyv hetven hetérõl kimerítõen értekezett, és egy idõrendi táblázatot állított össze az elmúlt korszakok eseményeirõl egészen Severus császár uralkodásának tizedik esztendejével bezárólag.

De ebben az írásában vannak téves nézetek is, mikoron azt mondja õ, hogy az Antikrisztus körülbelül az õ életében fog eljönni, mert a jelen nagy üldözései a világ pusztulásával fenyegetnek.

LIII.

TERTULLIANUS presbiter, akit elsõként kell megemlítenünk Victor és Apollonius után a latinok között, az Afrika provinciabeli Karthágó városban prokonzuli centurio atyától származott. Severus császár és Antoninus Caracalla idejében igen lobbanékony természetével és a kipellengérezésben nagy tehetséggel számtalan kötetet írt meg, amelyeknek felsorolásától most eltekintünk, mivel mindenki ismeri. Én találkoztam egy Concordia nevû itáliai erõdítménybõl származó Pállal, aki fiatalságában még ismerte a boldogemlékû Cyprianusnak ekkor már igen elõrehaladott korban levõ jegyzõjét, Rómában látta õt, és õ Cyprianus szokásaként említette, az egyetlen napot sem mulasztott el anélkül, hogy Tertullianustól valamit ne olvasott volna. Sûrûn szokta volt mondogatni: – Add a mestert! – és ezzel természetesen Tertullianust jelölte meg.

Életének derekáig egyházának presbitere volt, de a római klerikusok sértegetései miatt Montanosz tanítására pártolt, és megannyi mûvében megemlékezik errõl az új próféciáról. Kizárólag az egyház ellen állította össze a szemérmességrõl, az üldözésekrõl, a böjtölésrõl, az egyszeri nõsülésrõl, az önkívületi állapotról szóló hat kötetét, valamint egy hetediket, amelyet már Apolloniosz cáfolatára írt meg. Azt mondják róla, hogy az aggkor végsõ határáig élt, és még ekkor is közreadott egy, már elveszett, rövid írást.

LIV.

ÓRIGENÉSZ, aki egyúttal ADAMANTIOSZ (= gyémántkemény) is, mikoron a keménykezû Severus uralkodásának tizedik esztendejében a keresztények ellen üldözést indított el, atyja Leonidasz, elnyervén a vértanúság koszorúját, magára hagyta családját, Órigenész hét testvérét és özvegy édesanyját szegénységben – õ maga ekkor körülbelül tizenhét esztendõs lehetett –, a család vagyonát ugyanis, mivelhogy Krisztus mellett hitet tettek, a császári magánkincstár lefoglalta. Ekkor bízták meg õt a katekétikai munka végzésével Alexandriában a szétzilált egyházban. Órigenész ekkor tizennyolc éves volt. Késõbb azután Demetriosz, a város püspöke, Kelemen helyére õt állította. Sok esztendõn keresztül ezen a területen munkálkodott, amíg életének derekán a számtalan eretnekségtõl zaklatott akhaiai egyházak érdekében, egyházi ajánlólevéllel Palesztinán keresztül Athénbe utazott. Ekkor történt, hogy Theoktisztosz és Alexander, Caesarea, illetve Jeruzsálem püspökei pappá szentelték õt, ezzel aztán kiváltotta Demetriosz rosszallását, aki oly sokszor és oly igen visszatetszõ módon kikelt ellene, õmiatta az egész földkerekséget elárasztotta leveleivel. Életrajzához még az is hozzátartozik, hogy mielõtt még átköltözött volna Caesareába, megfordult Rómában is Zephyrinus püspöksége idején, és amikor innét visszatért Alexandriába, a filozófusok öltözetét viselõ Heraklasz presbitert saját katekézisének segítõjévé tette meg, aki késõbben, Demetriosz után, az alexandriai egyház feje lett.

Órigenésznek akkor volt a hírneve, hogy Firmilianosz, Caesarea püspöke, egész Kappadókia nevében meghívta, és hosszasan vendégül is láthatta õt, majd azon megokolással, hogy a szent helyeket szeretné meglátogatni, Órigenészhez Palesztinába jött, hosszan idõzött Caesareában, ahol a szent iratokról hallgatta. Ebben az idõben történt, hogy Mammaea, Alexander (= Severus) imperátor vallásos érzületû anyjának meghívására Antiochiába jött, ahol igen nagy megtiszteltetésben részesült, késõbb magához hívatta õt Philipposz (Arabs) imperátor is, Róma uralkodói között õ volt az elsõ keresztény; ezen császár anyjának írta egyik munkáját, amely mind a mai napig fennmaradt.

Ki ne ismerné, hogy milyen nagy tudása volt a szent iratokról, hogy a héber nyelvet kora és származása ellenére megtanulta, és hogy a hetvenes fordítás egyes változatainak fordítóit egymás mellé állította? Így Aquilaszét, a pontikoszi prozelitáét, és az ebionita Theodótionét, Szümmakhoszét, ez utóbbi emellett még a Máté szerinti evangéliumhoz is írt magyarázatokat, amelybõl aztán a maga nézeteit igyekezett alátámasztani. Ezek mellett Órigenész még átnézett egy ötödik, hatodik és hetedik változatot is, ezek mind most kerültek ide hozzánk könyvtárából. Bámulatba ejtõ munkával tanulmányozta ezen szövegeket, és összevetette a többi változatokkal.

Mûveinek jegyzékét Paulához írt leveleim köteteiben már összeállítottam, azon levelemben található ez, amelyben Varro elleni érveimet fektettem le, ezért most itt mellõzöm, de halhatatlan tehetségérõl nem hallgathatok, arról, hogy dialektikát, arithmetikát, zenét, grammatikát, a filozófia minden egyes irányzatát, és a retorikát úgy megtanulta, hogy a profán irodalom legjelentõsebb képviselõinek magyarázta is nap mint nap; a vele való találkozás mindenkor élmény lehetett. Mindenkit, akit meghódított, a pogány irodalom leple alatt Krisztus hitére térített.

A Decius alatt támadt kegyetlen keresztényüldözésrõl, amellyel az általa meggyilkolt Philipposz vallására tört, fölösleges beszélni. Ezen üldözés alatt nyugodott el Fabianus, a római egyház püspöke, Alexander és Babülasz, a jeruzsálemi illetve az antiochiai egyház fõpapjai, hitvallásukért börtönben lelték halálukat. Ha valaki Órigenész helyzetérõl valamit is tudni óhajt, legelõször olvassa el azon leveleit, amelyeket az üldözés alatt írt különbözõ címekre, utána pedig Caesareai Euszebiosz egyháztörténetének hatodik könyvét, és itt mintegy hat kötetben megismerheti Órigenészt.

Gallus és Volusianus koráig élt, azaz hatvankilenc éves koráig, s Tyrusban halt meg, ebben a városban is temették el.

LV.

AMMONIOSZ, a remek stílusú és igen mûvelt filozófus, ugyanebben az idõben Alexandriában jeleskedett. Nagy tehetségének sok és kitûnõ emléke között megtalálhatjuk azt a szép stílusban megírt munkáját, amelyben Mózes és Jézus tanítása közötti összhangot foglalja össze, kigondolta az evangéliumi kánonokat is, ezeket késõbb Caesareai Euszebiosz is átvette tõle. Porphüriosz hamisan állítja róla, hogy kereszténybõl pogánnyá lett, mivel õ életének végéig megmaradt kereszténynek.

LVI.

AMBRÓSZIOSZ, aki elõbb markionita volt, de Órigenész elvezette õt a helyes útra, így lett az egyház diákónusa, és az Úr mellett tett hitvallása igen dicsõséges. Hozzá és Protoktetész presbiterhez írta meg Órigenész a vértanúságról szóló munkáját; az õ segítségét elfogadva diktálhatta Órigenész határtalan mennyiségû köteteit. Õ ugyancsak elõkelõ ember volt, jóízléssel megáldva, ahogy ezt az Órigenészhez címzett levelébõl is láthatjuk. Még Órigenész halála elõtt hunyt el, sokan fel is róják neki, hogy gazdagsága ellenére halálakor szegény és öreg barátjáról nem emlékezett meg.

LVII.

TRÜPHÓN, Órigenész hallgatója volt, és egynéhány levelet írt is hozzá. A szent iratok tudományában nagy jártasságra tett szert, ahogyan ezt szerteszét apró munkái is igazolják, kiváltképpen pedig azon értekezése, amelyet a Másodtörvénykönyv „vörös tehenéhez” írt, vagy a „kettévágásokhoz”, amit a galambokkal meg a gerlékkel tesz Ábrahám a Teremtés könyvében.

LVIII.

MINUCIUS FÉLIX, Róma hírneves ügyvédje, írt egy párbeszédes iratot, a keresztény és pogány ember közötti vitáról, amely az Octavius címet viseli. De más mûvet is jelölnek nevével, így a végzetrõl, avagy az asztrológusok ellen címmel írt könyvet. Õbenne jó stílusú szerzõre ismerhetünk, ezért úgy látom, hogy a fentebb említett könyvek semmiképpen sem hozhatók kapcsolatba vele.

LIX.

GAJUS, Zephyrinus, Róma város püspöke idejében, azaz Antoninus, Severus fia alatt vitairatot írt Montanosz követõje, Proklosz ellen, igen nagy tehetséggel érvel, mikor ellenfelét az új prófécia vakmerõ védelmével vádolta. Ugyanebben a kötetében tizenhárom levelet tulajdonít Pálnak, a tizennegyediket, a „Zsidókhoz írt levelet”, nem tartja az övének, de a rómaiak ugyancsak nem tartják Pál apostolénak ezt a levelet.

LX.

BERÜLLOSZ, az arábiai Bosztra püspöke, ugyanebben az idõben kormányozta egyházát. Végül eretnekségbe sodródott; tagadta Krisztus létezését a megtestesülés elõtt. Órigenész javította ki téves nézeteit, kisebb értekezéseket írt hozzá, de ennél is több levelet, amelyekben köszönetet mond Órigenésznek, de Órigenész ugyanúgy írogatott neki. Ránk maradt egy Órigenész és Berüllosz között lefolyt párbeszéd, amely az eretnek cáfolatát tartalmazza. Alexander (= Severus), Mammaea fia idejében, valamint Maximus és Gordianus alatt – õk az elõbbit követték az uralkodásban –, munkálkodott Berüllosz.

LXI.

HIPPOLÜTOSZ, egy bizonyos egyháznak püspöke – a város nevét ezeddig nem állt módomban megtudni –, a húsvétról, és idejének kiszámítási szabályáról írt. Alexander (= Severus) imperátor uralkodásának elsõ évéig egy tizenhat esztendõs ciklust dolgozott ki, és ez adott indítást Euszebiosznak arra, hogy a húsvét kiszámításához tizenkilencesztendõs ciklusokat vegyen alapul, amelyet aztán görögül „Enneakaidekaetérida”-nak, azaz „tizenkilencéves”-nek neveztek el. A Szentíráshoz magyarázatokat írt, közülük megemlítem: a hatnapos teremtéstörténethez, a Kivonulás könyvéhez, az Énekek énekéhez, a Teremtés könyvéhez, Zakariás prófétához, a zsoltárokhoz, Izaiás prófétához, Dániel prófétához, a Jelenések könyvéhez, a Példabeszédek könyvéhez, a Prédikátor könyvéhez, írt még Saulról, a halottlátó asszonyról, az Antikrisztusról, a feltámadásról, Markion ellen, a Húsvétról, az összes eretnekség ellen egy értekezést, továbbá a Megváltó Urunk dicséretérõl, melyben jelzi hogy beszéde közben Órigenész is jelen van a közösségben. A vele való vetélkedés folytán Ambrósziosz – akit fentebb a Markion-féle eretnekségbõl az igaz hitre tértnek mondottunk –, arra buzdította Órigenészt, hogy írjon magyarázatokat az egyes szent iratokhoz, ezért rendelkezésére bocsátott hét, vagy annál is több gyorsírót, ugyanannyi számú másolót, és mi több, hihetetlen buzgalommal mindig munkát kívánt tõle. Innét van az, hogy Órigenész egyik levelében „munkafelügyelõnek” mondja õt.

LIII.

ALEXANDER, Kappadókia püspöke, a szent helyek meglátása utáni vágyában Jeruzsálembe utazott, ahol abban az idõben Narkisszosz volt a város püspöke, aki elõrehaladott korban kormányozta az egyházat. Sok klerikus és maga Narkisszosz kinyilatkoztatás révén tudomást szerzett a püspök érkezésérõl, akinek segítenie kellett õt a papi katedrán. A kinyilatkoztatásnak megfelelõen történt, Palesztina minden püspöke egybegyûlt, ezen leginkább Narkisszosz fáradozott, és elnyerte õmellette a jeruzsálemi egyházban Alexander a legfõbb vezetés tisztét. Egyik levelének befejezéseképpen, – amit az antiochiaiakhoz címzett az egyház békéje ügyében, – ezeket írja:

„Köszönt benneteket Narkisszosz, aki elõttem ezen városnak püspöke volt, most velem együtt kormányozza azt könyörgések közepette, õ már úgy száztizenhat esztendõs, velem együtt arra kér benneteket, hogy legyetek ti is egyetértõk!”

Egy másik levelet is írt, melyet Kelemen, alexandriai presbiter által küldött el az antiochiaiaknak, de errõl fentebb már megemlékeztünk, írt még Órigenésznek, majd Órigenész érdekében Demetriosz ellen, mivel õt Demetriosz tanúsítása szerint presbiterré szentelte. Ezeken túl ránk maradt tõle néhány különbözõ helyekre elküldött levele.

A Decius alatti hetedik keresztényüldözés idején, mikoron Babülász Antiochiában vértanúságot szenvedett, õt Caesareába vitték, majd Krisztus mellett tett hitvallása miatt bebörtönözték, és elnyerte a vértanúk koszorúját.

LXIII.

JULIUS AFRICANUS, akt mintegy öt kötetet állított össze „a korokról”. Marcus Aurelius Antioninus idejében, aki Macrinust (helyesen: Mabrinust) követte az uralkodásban, követül küldötték Emmausz városának helyreállítása érdekében, melyet ezután Nikopolisznak neveztek el. A Zsuzsanna-elbeszélés kérdésében írt egy levelet Órigenészhez, hogy mi a véleménye, mivel a héberben nem található, és nem egyezik a héber etimológiával: „apo tu szkhinu szkhiszai kai apo tu prinu priszai”; amire aztán Órigenész egy igen találó levélben válaszolt. Ránk maradt egy másik, Arisztidészhez címzett levele is, benne hosszan tárgyal azon eltérésekrõl, amelyek a Megváltó családfájában Máté és Lukács között mutatkoznak.

LXIV.

GEMINOSZ, az antiochiai egyház presbitere, tehetségének csak halvány emlékét hagyta ránk. Alexander (= Severus) császár idejében, és városának püspöke, Zebennosz alatt mûködött, vagy fõleg akkor, mikor Heraklaszt az alexandriai egyház fõpapjává szentelték.

LXV.

THEODOROSZ, akit késõbb már GERGELYnek neveznek, Neocaesarea püspöke volt. Fiatal korában, görög és latin irodalom tanulmányozására Berytusba (= Bejrút) jött, innen a palesztinai Caesareába ment át, testvérével Athénodorosszal. Amikor Órigenész tudomást szerzett nagy tehetségükrõl, filozófiai tanulmányokra buzdította õket, amelyen keresztül aztán fokozatosan Krisztushoz vezette a testvéreket. Öt esztendõn keresztül tanította õket, majd visszaküldötte anyjukhoz. Elutazásuk elõtt közülük Theodorosz egy köszönõ beszédet írt Órigenészhez, amit aztán egyik összejövetelükön nagy lelkesedéssel, Órigenész jelenlétében elõ is adott; és ez a beszéd mindmáig fennmaradt. Írt még egy rövid, de annál inkább használható magyarázatot a Prédikátor könyvéhez; ránk maradt néhány levele is, inkább csodáiról és rendkívüli jeleirõl beszélnek, amelyeket már mint püspök tett egyházának nagy dicsõségére.

LXVI.

CORNELIUS, Róma városának püspöke, akihez nyolc levelét Cyprianus címezte, de írt Phabiosznak is, az antiochiai egyház püspökének, a római, az itáliai és az afrikai zsinatokról, továbbá a bukottak ügyében és Novatianusról, valamint a zsinati eseményekrõl, egy negyediket ismét Phabiosznak, ez egy elég terjedelmes levél a Novatianus-féle eretnekek ügyében, ezeknek kiközösítésérõl. Gallus és Volusianus idejében mintegy két esztendõn át kormányozta az egyházat, miután pedig elnyerte Krisztus vértanúinak koszorúját, helyébe Lucius lépett.

LXVII.

CYPRIANUS AFER, aki elõbb retorikát tanított, mégpedig nem kis eredménnyel, majd pedig Caecilius presbiter rábeszélésére, akitõl a mellékneve is ered, kereszténnyé lett, és minden vagyonát átadta a szegényeknek. Nem sokkal utána a presbiterek sorába iktatták, késõbb pedig a karthágóiak püspökükké választották.

Tehetségérõl fölösleges volna hosszan beszélni, a Napnál is világosabbak munkái.

Valerius és Gallienus császárok alatt támadt nyolcadik keresztényüldözés idején szenvedett vértanúságot; ugyanazon a napon, amelyen Rómában Cornelius, csak nem ugyanabban az esztendõben.

LXVIII.

PONTIUS, Cyprianus diákónusa, püspöke szenvedésének napjaiig együtt volt vele a számkivetésben. Egy jeles kötetet hagyott maga után Cyprianus életérõl és szenvedésérõl.

LXIX.

DIONÜSZIOSZ, Alexandria város püspöke, Heraklasz alatt õ volt az iskola vezetõje, és talán a legkiemelkedõbb hallgatója volt Órigenésznek. Cyprianus és az afrikai zsinatnak az eretnekek újrakeresztelésérõl hozott határozatát elfogadta, és ennek kapcsán különbözõ helyekre leveleket küldött, amelyek mindmáig fennmaradtak. Írt Phabioszhoz, az antiochiai egyház püspökéhez, a bûnbánati fegyelemrõl, egy másik a rómaiakhoz Hippolütosznak, két levelet írt Xystushoz, aki Istvánt követte, kettõt Philomenészhez és a római egyház presbitereihez Dionysiushoz, aki késõbb a római egyház püspöke lett, és egyet vádlóan Novatianushoz, hogy akarata ellenére szentelték fel õt Rómában püspökké, ebben a levélben találhatjuk a következõ sorokat:

„Dionüsziosz üdvözletét küldi testvérének Novatianusnak. Ha tiltakozásod ellenére, mint állítod, felszenteltek, akkor most próbálj azon lenni, hogy valamiképpen visszalépj.” Egy másik levelérõl is van tudomásunk, amelyet Dionysiushoz és Didümoszhoz címzett, több ünnepélyes hangú húsvéti levelérõl írt még az alexandriai egyháznak számûzetésébõl, valamint Heirakaszhoz, az egyik egyiptomi püspökhöz, továbbá a halandóságról, a szombatról, a testgyakorló csarnokról, Hermammonészhez, a Decius-féle üldözésrõl, két könyvet írt Nepotész püspök ellen, aki tanította írásaiban, hogy az ezer esztendõs ország testi formában érkezik el, és ezekkel kapcsolatban János apostol Jelenések könyvérõl szeretett leginkább vitatkozni. Levelet írt Ammonhoz, a beronikai püspökhöz Szabelliosz ellen, Teleszphóroszhoz, Euphanorhoz, továbbá négy könyvet Dionysiushoz, a római püspökhöz, laodikeaiaknak a bûnbánati fegyelemtõl, írt Órigenészhez a vértanúságról, Arménioszhoz ugyancsak a bûnbánati fegyelemrõl, és külön a bûnök sorrendjérõl, Timótheusnak a természetrõl, Euphranomak a kísértésekrõl, Baszilidészhez számtalan levelet, melyek közül az egyikben azt írja, hogy már belekezdett a Prédikátor könyv magyarázatának megírásába. Szamoszatai Pál ellen is írt, röviddel halála elõtt, és ezt a levelét igen kiválónak mondják.

Gallienus császár uralkodásának tizenkettedik évében hunyt el.

LXX.

NOVATIANUS, Róma város presbitere, voltak, akik Corneliusszal szemben megkísérelték õt ültetni a fõpapi székbe, így lett õ a Novatianus-féle tan megalapítója; a görögök katharoknak mondják õket, mert a bûnüket megbánó hitehagyókat nem akarják visszafogadni. A tanítás értelmi szerzõje Cyprianus egyik presbitere, Novatus volt. Novatianus írt a Pascháról, a szombatról, a körülmetélésrõl, a papságról, a zsidók ételeirõl, a szentelésrõl, jövendõkrõl, Attaloszról, meg sok mást is, többek között egy nagyobb terjedelmû kötetet a Szentháromságról, Tertullianus mûveibõl kivonatolva szinte, amelyet többek tudatlanságukban Cyprianusnak tulajdonítanak.

LXXI.

MALKHIÓN, az antiochiai egyház egyik legkiemelkedõbb képességû presbitere, aki azelõtt ugyanebben a városban retorikát tanított, mégpedig nagy elismeréssel. Amikor az antiochiai egyház püspöke, Szamoszatai Pál Artemón tanítását újította fel, ennek elfogadhatatlan kijelentéseit cáfolta, és ez a párbeszédes irata mindmáig fennmaradt. Ismerjük még nagyobb terjedelmû leveleit, amelyeket a zsinat nevében írt meg ezen tárgykörben Dionysiushoz és Maximoszhoz, a római, illetve az alexandriai egyházak püspökeihez küldött el. Claudius és Aurelianus alatt munkálkodott.

LXXII.

ARKHELAOSZ, Mezopotámiai püspöke, aki leírta a Perzsiából kivándorolt manicheusokkal folytatott vitatkozását, szír nyelven állította össze, de a görög fordítását ismerik legtöbben. Probus császár alatt jeleskedett, ez Aurelianust és Tacitust követte az uralkodásban.

LXXIII.

Az alexandriai ANATÓLIOSZ, a szíriai Laodikeia püspöke, Probus és Carus imperátorok alatt munkálkodott. Bámulatosan képzett férfiú volt, az arithmetikában, geometriában, asztronómiában, grammatikában, retorikában és a dialektikában. Tehetségének nagyságát megmutatta a Paszkharól írt kötetében, de ugyanúgy meggyõzõdhetünk errõl azon tíz könyvében is, amelyeket az arithmetika alapszabályairól írt meg.

LXXIV.

VICTORINUS, Petabium (Pettau) püspöke, aki nem tudott egyformán jól latinul és görögül, ezért tartalmas mûvei gyatrábbaknak tûnnek a megfogalmazás miatt. Írásai a következõk: a Teremtés könyvéhez, a Kivonulás könyvéhez, a Leviták könyvéhez, Izaiáshoz, Ezekielhez, Habakukhoz, a Prédikátorhoz, az Énekek énekéhez, János apostol Jelenések könyvéhez írt magyarázatokat, könyvet írt az összes eretnekségek ellen, meg sok másfélét is.

Végül elnyerte a vértanúság koszorúját.

LXXV.

PAMPHILOSZ presbiter Caesareai Euszebiosz pártfogója volt, aki oly nagy odaadást mutatott a Szentírás iránt, hogy Órigenész mûveinek nagy részét saját kezûleg másolta le, és ezek mind a mai napig megvannak a caesareai könyvtárban, sajátkezûleg lemásolt huszonöt kötetnyi Órigenész-kommentárt, melyeket õ a tizenkét prófétához írt. Volt alkalmam arra rátalálni, örömömben azt hittem akkor, hogy Krõzus vagyona az enyém. Ha pedig örömöt nyújthat a vértanúk kezébõl kikerült egyetlen levél is, akkor mennyivel inkább ez a sokezer sor, amelyrõl tudom, hogy vérével pecsételte meg Pamphilosz.

Mielõtt még Euszebiosz megírta volna, õ is írt egy Védõiratot Órigenész érdekében. A palesztinai Caesareában szenvedett vértanúságot Maximinus keresztényüldözése alatt.

LXXVI.

PIERIOSZ, az alexandriai egyház presbitere volt Carus és Diocletianus császárok idejében, mikor az egyházat Tamás püspök kormányozta. Igen nagy eredménnyel tanította a népet, számtalan különbözõ tárgyú értekezést írt, remek stílusban, úgyhogy õt „ifjabb Órigenésznek” is szokták nevezni. Tudják róla, hogy az aszkézis és az önkéntes szegénység barátja volt, igen járatos a dialektikában és retorikában.

A keresztényüldözések után életének hátralevõ részét Rómában töltötte. Legnagyobb terjedelmû értekezését Ozeás prófétához írta, melyet húsvét vigíliáján elõadott, amint ezt õ maga bizonyítja beszédében.

LXXVII.

LUKIANOSZ egyike a legjelentõsebb (keresztény) ékesszólóknak, az antiochiai egyház presbitere volt, jelentõs munkát végzett a szent iratok tudományában, és a Szentírás néhány példányát mindmáig Lukianosz vértanúénak mondják. Több könyvet írt a hitrõl, ránk maradt néhány rövidke levele is.

Nikomédiában szenvedett vértanúságot Krisztusba vetett hitének megvallásáért a Maximinus-féle üldözés idején, a bythiniai Helenopoliszban temették el.

LXXVIII.

PHILEASZ, Egyiptom egyik városában, név szerint Thmuiszban született igen elõkelõ családból, így nem kevés vagyona volt, késõbb elnyerte a püspökséget, és egy remek stílusban megírt könyvet tett közzé „A vértanúk dicséretérõl”, meg egy másikat, azon bírák által készített akták elleni védõiratot, akik az áldozat bemutatására akarták rávenni õt. Egyiptom földjén fejét vették Krisztusért, ugyanazon üldözés alatt, amikor Lukianosz is vértanúhalált halt Nikomédiában.

LXXIX.

ARNOBIUS, Diocletianus császár alatt az afrikai Siccában igen nagy elismeréssel tanította a retorikát. A pogányok ellen több kötetnyi munkát írt, ami napjainkban is használatban van széles körben.

LXXX.

FIRMIANUS, aki LACTANTIUS is, Arnobius tanítványa volt. Diocletianus császár alatt Flavius grammaticussal együtt –, aki „gyógyászati módszerek” címen verslábakban megírt könyvet állított össze –, meghívták Nikodémiába, hogy ott szónoklattant tanítson. De itt a tanítványok hiánya folytán – görög városok voltak ugyanis –, írásra adta magát. Ránk maradt a Lakomája, amelyet fiatalon, még Afrikában írt; megírta Afrikától Nikomédiáig tartó utazását hexameterben, van egy könyve, mely a „Grammaticus” címet viseli, de mind között a legszebb az „Isten haragjáról”, továbbá hét könyvet írt „Isten rendelkezéseirõl, a pogányság ellen”, és ennek a könyvnek rövid összefoglalását is, ránk marad egy címében ismeretlen munkája, két könyvet írt Aszklepiádészhez, egy könyvet a keresztényüldözésrõl, négy könyvet kitevõ levelet írt Probushoz, ugyancsak hozzá címezte „Az Isten teremtésérõl”, vagy inkább „az ember megformálásáról” írt munkáját.

Idõs korában lett Constantinus fiának, Crispus cézárnak nevelõjévé, aki Galliában élt, és akit késõbb atyja megöletett.

LXXXI.

EUSZEBIOSZ, a palesztinai Caesarea püspöke, a sugalmazott iratokban kimagasló tudása volt, Pamphilosz vértanúval együtt a szent iratoknak fáradhatatlan kutatója. Szinte megszámlálhatatlan kötetet írt, ezek közül a legjelentõsebbek: húsz könyv az evangéliumi bizonyításokról, tizenöt könyv az evangélium elõkészítésérõl, öt könyv az isteni megjelenésrõl, tíz kötetnyi egyháztörténelem, minden történelmi esemény idõrendi táblázata, és ennek van egy kivonata is, írt az evangéliumok egymástól eltérõ részleteirõl, tíz könyvet Izaiáshoz, huszonöt könyvet Porphüriosz ellen, aki ugyanebben az idõben munkálkodott Szicíliában, a (szentírási könyvek) helyneveirõl egy könyvet, Órigenész védelmében hat könyvet, hármat Pamphilosz életérõl, egy rövidke iratot a vértanúkról, a százötven zsoltárhoz igen jól sikerült magyarázatokat, és még sok más iratot is.

Munkásságának nagy része Constantinus és Constantius császárok idejére esik, mellékneve pedig Pamphiloszhoz fûzõdõ barátságából ered.

LXXXII.

RETICIUS, az aeduai, azaz a két császárról elnevezett város püspöke. Constantinus idejében igen nagy hírnévre tett szert Galliában. Olvassák tõle az Énekek énekéhez írt magyarázatait, írt egy terjedelmes kötetet Novatianus ellen is. Ezeken kívül más könyvét nem láttam.

LXXXIII.

METHODIOSZ, a lükiai Olümposz püspöke, késõbb pedig Tyrusé. Választékos stílusban állította össze Porphüriosz ellen írt könyveit, írt egy másik könyvet, mely a „Tíz szûz lakomája” címet viseli, továbbá egy jeles értekezést a feltámadásról Órigenész ellen, PPEK / Vanyó László (szerk.): ugyanúgy õellene írt a halottlátó asszonyról, írt még a szabad akaratról, a Teremtés könyvéhez, és az Énekek énekéhez magyarázatokat fûzött, és megannyi mást is, amelyeket mindenütt sokan olvasni szoktak.

A keresztényüldözés végén – amint ezt sokan megerõsítik –, Decius és Valerianus idejében a görögországi Khalkiszban elnyerte a vértanúság koszorúját.

LXXXIV.

JUVENCUS, elõkelõ hispániai családnak sarja, presbiter volt. Négy kötetet állított össze, amelyekben az evangéliumokat hexameterekbe foglalta szinte szó szerint, ugyanígy ugyanezen versmértékben a szentségekhez tartozó dolgoknak rendjét. Constantinus császár idejében munkálkodott.

LXXXV.

EUSZTATHIOSZ, származását tekintve pamphiliai, Szidébõl elõbb a szíriai Beroea, majd pedig Antiochiának püspöke lett, egyházkormányzása alatt sokat írt az ariánus tanítás ellen, ezért Constantius császár idejében a trákiai Trajanopoliszba számûzték, ott is temették el. Könyvet írt a lélekrõl, a hasbeszélésrõl Órigenész ellen, ezeken túl számtalan levelet, ezeket most hosszú lenne felsorolni.

LXXXVI.

MARKELLOSZ, Anküra püspöke, Constantinus és Constantius császárok idejében élt. Különféle kérdésekrõl írt munkákat, de legtöbbet az ariánusok ellen. Õellene viszont Asztériosz és Apollinárisz írt könyvet, mivel Szabelliosz eretnekségével vádolták meg. Rajtuk kívül még Hilarius is, az ariánusok ellen írt hetedik könyvében nevét szinte az eretnekek között említi. De Markellosz azzal védte magát, hogy neki nincsen külön tanítása, amiért õt vádolták, közösségben volt õ Juliusszal, és Athanasziosszal, Róma, illetve Alexandria városok fõpapjaival.

LXXXVII.

ATHANASZIOSZ, Alexandria város püspöke, kinek az ariánusoktól olyan sok ármánykodást kellett elviselnie, ezért Constanshoz, Gallia caesarjához menekült, ahonnét késõbb irataival visszatért, de ismételten egészen a császár haláláig rejtõzni kényszerült, így Jovianus uralkodásáig különbözõ rejtekhelyeken élt, de ezután már átvehette egyházának vezetését, és Valens uralkodása idejében halt meg. Mûvei között tartják számon a pogányok ellen írt két könyvét, egy könyvet Valens és Ursacius ellen, írt még a szüzességrõl, az ariánusok által kirobbantott üldözésekrõl több munkát is, a zsoltárok címeirõl, „Antal szerzetes története” címen ennek életét írta meg, továbbá húsvéti körleveleket, meg sok mást még, amelyeket felsorolni hosszú lenne.

LXXXVIII.

ANTAL szerzetes, akinek életét egy jeles kötetben megírta Athanasziosz, Alexandria püspöke. Apostoli érzelmû és tartalmú hét levelét együtt szétküldötte az egyiptomi különbözõ szerzetestelepeknek, amelyeket késõbb görög nyelvre is lefordítottak, ezek között a legjelentõsebb az, amelyet az arszenoiakhoz küldött. Constantinus és fiai uralkodásának idejében élt.

LXXXLX.

BASZILEIOSZ, Anküra püspöke, õ jártas volt a gyógyítás mûvészetében is. Írt Markellosz ellen, meg a szüzességrõl, és néhány más munkát is. Constantius idejében élt, makedonianusok vezére volt, együtt Szebasztei Eusztathiosszal.

XC.

THEODÓROSZ, a trákiai Heraklea püspöke. Beszédei világosak, jó stílusban megírtak, de fõleg a történelmi magyarázathoz volt tehetsége. Constantius uralkodása alatt magyarázatokat írt Mátéhoz, Jánoshoz, az Apostol irataihoz, valamint a Zsoltárokhoz.

XCI.

EUSZEBIOSZ, az emeszai, szép stílusának és retorikájának bizonyságául szinte megszámlálhatatlan mennyiségû mûvet írt meg, melyeket közönsége gyakran tapsával tüntetett ki. Leginkább a történelemírásra fordított gondot, ezen munkáit minden szónok igen nagy szorgalommal olvassa; közöttük legkiemelkedõbbek azok, amelyeket a zsidók és a pogányok, valamint a novatiánusok ellen írt. A Galata levél mellé tíz kötetet állított össze, az evangéliumokhoz számos rövid homíliát.

Constantius császár idejében munkálkodott, annak uralkodása alatt is hunyt el, Antiochiában temették el.

XCII.

TRIPHÜLIOSZ, a ciprusi Ledra, vagy másképpen Leukotheon püspöke, korának ragyogó stilisztája, Constantius uralkodása alatt igen nagy volt a hírneve. Olvastam tõle az Énekek énekéhez írt magyarázatát, de sok más mûvet is alkotott, közülük csak nagyon kevés került a kezembe.

XCIII.

DONATUS, akitõl kiindulva a donatisták elárasztották egész Afrikát Constantinus és Constantius uralkodók idejében. Azt bizonygatta õ, hogy az üldözés alatt mi kiszolgáltattuk a szent iratokat a pogányoknak. Fõképpen Afrikát, de ott is leginkább Numidiát rábeszélõ képessége folytán megnyerte magának. Saját eretneksége számára megannyi munkát írt, a Szentlélekrõl szóló könyve egészen megegyezik az ariánusok tanításával.

XCIV.

ASZTERIOSZ, az ariánus párt filozófusa Constantius uralkodása alatt az evangéliumok, a Római levél és a zsoltárokhoz írt magyarázatokat, írt még sok minden mást is, amelyeket felekezetének emberei a legnagyobb odaadással olvasnak.

XCV.

LUCIFER, Caralis (= Cagliari) püspöke, Pancratiusszal és Hilariusszal, a római egyház klerikusaival együtt õt küldötte Liberius püspök Constantiushoz követül a hit érdekében, amikor is õ nem akarta Athanasziosz neve alatt a niceai zsinat hitét elvetni. Palesztinai útja során bámulatos határozottsággal, és a halálra is elszánt lelkülettel könyvet írt Constantius császár ellen, és ezt el is küldte neki, hogy elolvassa. Nem sokkal késõbb, Julianus alatt visszatért Caralisba; Valentinianus uralkodása alatt halt meg.

XCVI.

EUSEBIUS, Szardiniáról származott, Róma város lektorából lett Vercelli püspökévé. Hitének megvallása következtében Constantius császár elõbb Szküthopoliszba, innét Kappadókiába számûzte, és csak Julianus császár alatt térhetett vissza egyházához. Caesareai Euszebiosz zsoltárokhoz írt magyarázatait görögbõl latin nyelvre fordította.

Valentinianus és Valens uralkodása alatt hunyt el.

XCVII.

FORTUNATIANUS, születését tekintve afrikai, Aquilea püspöke volt. Constantius uralkodása alatt címszavak alá rendezett formában, rövid, egészen pórias nyelven magyarázatokat írt az evangéliumokhoz, melyben olvasható a felháborító tény, hogy (a császár) Liberiust, Róma város püspökét, mikor hite megvallása miatt számûzetésbe kényszerítette, elõször háborgatta és megtörte, majd eretnekség aláírására kényszerítette.

XCVIII.

AKAKIOSZ, a palesztinai Caesarea püspöke, akit „egyszemûnek” is neveznek, mivel fél szemére vak volt. Tizenhét kötetet állított össze a Prédikátor könyvéhez, különbözõ kérdésekrõl pedig hatot, ezeken túl még sok, különbözõ témákat érintõ értekezést írt. Constantius császár idejében csak azzal lett ismertté, hogy Rómában Liberius helyére Félix püspököt állította.

XCIX.

SZERAPION, Thmuisz püspöke, aki kiváló adottságai miatt kiérdemelte a „skolasztikus” (= tanítómester) melléknevet, Antal szerzetes elõtt is nagy tiszteletben állott. A manicheusok ellen közreadott egy jeles könyvet, egy másikat a zsoltárok címeirõl, ezeken túl különbözõ hasznos leveleket.

Constantius császár idejében hitvallása folytán igen nagy hírnévre tett szert.

C.

HILARIUS, az aquitaniai Pictavium (= Poitiers) püspöke, Saturninus, areletanumi (= Arles) püspök mellett biterraei zsinatról Frígiába számûzték. Tizenkét könyvet írt az ariánusok ellen, egy másik könyvet pedig a zsinatokról, ezt a galliai püspököknek írta, továbbá zsoltárokhoz magyarázatokat, így az elsõhöz és a másodikhoz, az ötvenegyediktõl egészen a hatvankettedikig, és a száztizennyolcadiktól az utolsóig; ezen írásában Órigenészt követte, és csak néhány dolgot adott maga hozzá. Van még egy kis könyve „Constantiushoz”, amit aztán Konstantinápolyban átnyújtott címzettjének, emellett egy másik hasonlóképpen „Constantiusról”, és ezt az uralkodó halála után írta meg. Könyvet írt még Valens és Ursacius ellen, egy kötetben összeállította a rimini és szeleukiai zsinatok eseményeit, Sallustius praefektushoz írt, továbbá Dioszkorosz ellen, van egy munkája, mely a „Himnuszok és misztériumok könyve” címet viseli, magyarázatokat írt Mátéhoz, Jóbhoz homíliákat, ezeket görögbõl, Órigenész munkáiból értelemszerûen fordította le; remekül megírt könyvecskéje az „Auxentius ellen”, végül ránk maradt még néhány levele is. Azt beszélik, hogy az Énekek énekéhez ugyancsak írt, de ez a munkája ismeretlen elõttünk.

Pictaviumban hunyt el, Valentinianus és Valens uralkodása idején.

CI.

VICTORINUS, születésére nézve afrikai, Constantius alatt Rómában retorikát tanított, és csak késõ öregkorában tért Krisztus hitére. Az ariánusok ellen írt egy könyvet vitatkozó formában, igen homályos munka, melyet csak mûveltek érthetnek meg; írt még magyarázatot az Apostolhoz.

CII.

TITUSZ, Bosztra püspöke, Julianus és Jovianus császárok alatt kemény hangon írt a manicheusok ellen, ezen túl még néhány mást is.

Valens uralkodása idején hunyt el.

CIII.

DAMASUS, Róma város püspöke, csiszolt verseiben mutatta meg tehetségét; megannyi más rövid mûvet írt a hõsi versmértékben. Nyolcvanadik esztendejéhez közel, Theodosius császár uralkodása alatt hunyt el.

CIV.

APOLLINARISZ, a szíriai Laodokeia püspöke, az egyik ottani presbiternek volt a fia. Fiatal korában közreadta a grammatikáról írt munkáját, ezt követve a szent iratokról megszámlálhatatlan kötetet írt, és Theodosius császár uralkodása idejében hunyt el. Porphüriosz ellen mintegy harminc kötetet írt, és minden más munkája között ezt a mûvet méltányolják leginkább.

CV.

GERGELY, a baetiai Eliberis püspöke késõ öregkoráig különféle közepes színvonalú értekezést szerkesztett, de megírt egy kitûnõ stílusú könyvet is a hitrõl, azt mondják, ránk maradt.

CVI.

PACIANUS, a Pireneusok hegyláncai között levõ Barcelona püspöke, nyelvezetének mind életének mind szavainak tisztasága jelessé teszik, különféle kis terjedelmû munkákat írt, köztük a „Szarvas” és a „Novatianus ellen” címû mûveket. Késõ öregkorában, Theodosius idejében hunyt el.

CVII.

A Görög-Galliából való PHÓTINOSZ, Markellosz tanítványa volt, késõbb Szirmium püspökévé szentelték, újra fel akarta éleszteni Ebion eretnekségét. Amikor pedig Valentinianus elûzte õt egyházából, több mûvet is írt, ezen kötetei között legismertebbek a „Pogányok ellen” és Valentinianushoz írt munkái.

CVIII.

PHOEBADIUS, a galliai Agennum püspöke, könyvet adott közre az ariánusok ellen. Beszélik, hogy írt még más kisebb terjedelmû mûveket, de ezeket én még nem olvastam. Napjainkban hunyt el, egészen agg korban.

CIX.

DIDÜMOSZ, az alexandriai, aki kisgyermek korától fogva vak volt, ennélfogva nem is tud írni, de mégis mindenki elõtt ámulatos, hogy a dialektikát és a geometriát, melyekhez olyan igen szükséges a látóerõ, szinte tökéletes formában elsajátította. Megannyi kitûnõ munkát írt: minden zsoltárhoz magyarázatot, hasonlóképpen Máté és János evangéliumához, írt a (keresztény tanítás) alaptételeirõl, két könyvet az ariánusok ellen, egy könyvet a Szentlélekrõl, amelyet én lefordítottam latinra, tizennyolc értekezést Izaiáshoz, Ozeáshoz három kötetnyi magyarázatot, ezeket hozzám címezte, ugyancsak az én kérésemre írta meg Zakariáshoz öt könyvét, Jóbhoz írt magyarázatokat, és még annyi mást is, amelyeket számba venni külön jegyzék nélkül szinte lehetetlen.

Napjainkban is él, nyolcvanharmadik esztendejét már betöltötte.

CX.

OPTATUS, származására nézve afrikai, Milevium város püspöke. A katolikus párt oldaláról Valentinianus és Valens császárok idejében hat könyvet írt a donatisták áskálódásai ellen, ezekben azt igazolja, hogy a donatisták ellenünk felhozott vádjai alaptalanok.

CXI.

ACILIUS SEVERUS, a hispániai, ugyanazon Severus nemzetségébõl származott, akihez Lactantius két kötetre terjedõ levelet írt. Õ pedig egy olyan kötetet írt meg, amely a saját életén keresztül mintegy útmutatót kínál az emberek elé; az egyik felét prózában írta meg, a másikat pedig versbe foglalta, az elõbbit „felfordulásnak” nevezte el, vagy másképpen „kísértésnek”. Valentinianus császár idejében hunyt el.

CXII.

KÜRILLOSZ, Jeruzsálem püspöke, egyházától több ízben elûzetett, de végül visszatérhetett oda. Theodosius császár idejében nyolc esztendõn keresztül háborítatlanul kormányozhatta egyházát. Ránk maradtak „Katekézisei”, amelyeket egészen fiatal korában állított össze.

CXIII.

EUZÓIOSZ, Theszpesziosz rétornál fiatal korában együtt tanult Gergellyel, Nazianzosz püspökével Caesareáben. Ennek a városnak lett késõbb a püspöke, sok fáradozása révén Órigenész és Pamphilosz tönkrement könyvtárát pergamenre másoltatta; egészen idõs korában Theodosius császár alatt egyházától elûzetett. Különbözõ tárgyú értekezései nagy számban ránk maradtak, és ezek mind könnyen elérhetõk.

CXIV.

EPIPHANIOSZ, a ciprusi Szalamisz püspöke, könyveket írt az eretnekségek ellen, és még sok minden mást is, amelyeket a képzett emberek tartalmuk, az egyszerû emberek pedig szó szerint olvasnak. Ma is él, de már nagyon idõs, mostanában különféle kisebb munkákat írt.

CXV.

EFRÉM, az edesszai egyház diakónusa, sok mindent írt szír nyelven, írásaival akkora hírnévre tett szert, hogy a szent iratokból vett olvasmányok után egynémely egyházakban a közösség elõtt az õ mûveibõl olvasnak fel. Görögül olvastam tõle a Szentlélekrõl írt kötetét, amelyet valaki lefordított szír eredetibõl; tehetségének rendkívüli erejét még a fordításon keresztül is megtapasztalhattam. Valens császár idejében hunyt el.

CXVI.

BASZILEIOSZ, a kappadókiai Caesarea püspöke, amelyet annak elõtte Mazakának neveztek. Jeles könyveket írt Eunomiosz ellen, egy kötetet a Szentlélekrõl, a hatnapos teremtéstörténetrõl kilenc homíliát, továbbá összeállított egy aszketikus szöveggyûjteményt, és rövid terjedelmû, különféle tárgyú értekezéseket.

Gratianus imperátor idejében hunyt el.

CXVII.

GERGELY, Nazianzosz püspöke, ragyogó szónok, aki a mesterem volt, az õ tanítása nyomán ismertem meg az írásokat. Harmincezer sornyi költeményében maga állította össze mûveinek jegyzékét, ezek között találjuk: Testvére, Caesarius haláláról, a szegénység szeretetérõl, Makkabeusok dicsérete, Athanasziosz dicsérete, Maximosz filozófus dicsérete, amit ennek számûzetésbõl való visszatérése alkalmából írt meg, de ezt hamis megjelöléssel Herónásznak tulajdonítják, mert létezik Gergelynek egy másik írása is, amely Maximusznak elmarasztalása, mintha lehetetlenség lenne egy idõben dicsérni és elmarasztalni is õt; hexameterekben írta meg könyvét a szüzesség és a házasság párbeszédérõl, továbbá Eunomiosz ellen két könyvet, egy könyvet a Szentlélekrõl, egy könyvet Julianus császár ellen.

Elõadási stílusában utánozta Polemónt. Gergely még életében püspökké szentelte utódját. Három évvel azután, hogy vidéken visszavonultságban a szerzetesi életet élt, Theodosius császár uralkodása alatt hunyt el.

CXVIII.

LUCIUS, Athanasziosz után az ariánus párt püspöke egészen Theodosius császár trónra jutásáig, aki aztán számûzetésbe küldte õt, de annakelõtte õ kormányozta az alexandriai egyházat. Így a húsvéti ünneprõl több levele is reánk maradt, ezeken túl különféle Vázlatoknak néhány könyve.

CXIX.

DIODÓROSZ, Tarszosz püspöke, de munkáinak java része inkább antiochiai presbiter korára tehetõ. Ránk maradt tõle az Apostolhoz írt magyarázata, és megannyi más is, amelyek erõteljesen magukon viselik az Emeszai Euszebioszra jellemzõ vonásokat, akinek gondolatait még csak követte volna, de a szép stílusát már nem tudta utánozni, mivel nem ismerte annyira a profán irodalmat.

CXX.

EUNOMIOSZ, Küzikosz ariánus párti püspöke, csak úgy okádta eretnekségének nyilvánvaló káromlásait, és amit azok titokban tartottak, ez nyíltan teregette. Úgy hírlik, hogy még ma is él Kappadókiában, és sok mindent összeírogat az Egyház ellen. Írásaira megadták a választ már Apollinarisz, Didümosz, caesareai Baszileiosz, Nazianzoszi Gergely és Nüsszai, a másik Gergely.

CXXI.

PRISCILLIANUS, Abila püspöke, akit Hydatius és Ithacius pártütése miatt Maximus trónbitorló Trierben megégettetett, sok kisebb munkát ad közre, amelyek közül egynéhány hozzánk is eljutott. Ilyesféléket egykoron némely gnósztikus írogatott, mint Baszilidész vagy Marcus, akirõl Ireneusz írt; õt is megvádolták ezen eretnekséggel, de néhányan védelmére keltek, hogy õ nem így gondolja, ahogyan a vádak ellene szólnak.

CXXII.

LATRONIANUS, Hispánia provinciában élt, igen mûvelt férfiú, aki verselésben a régiekhez hasonlítható, õt is megölték, Ithaciushoz, Priscillanushoz és Felicissimushoz meg Euchrotiashoz, ezen szekták alapítóihoz hasonlóan. Mûvei különbözõ versmértékekben íródtak, és közkézen forognak.

CXXIII.

TIBERIANUS BAETICUS, aki abból az alkalomból látott íráshoz, mikoron megvádolták õt, hogy Priscillanusnak eretnek társa, védekezõ irata meglehetõsen heves tiltakozás. Övéinek megégettetése után mindentõl megundorodottan számûzetésbe vonult, véleményét megváltoztatta, és a Szentírás szavai szerint: „a kutya visszatért hányadékához” (vö.: 2. Pét. 2,22); leányát, a Krisztusnak szentelt szüzet, házasságra adta.

CXXIV.

AMBRUS, Milánó püspöke, aki a jelen napokban is munkálkodik, ezért õróla még nem mondhatok véleményt, mivel munkássága még nem zárult le, nehogy akár a hízelgés, akár az igazság miatt érjen szemrehányás.