Diogenész Laertiosz
A filozófiában jeleskedők élete és nézetei
I-V. Könyv
Fordította
Rokay Zoltán
Jel Könyvkiadó 
Budapest, 2005
*****
TARTALOMJEGYZÉK
Előszó
Bölcsek és filozófusok időrendi sorrendje
Diogenész Laertiosznál előforduló szerzők és címek
Bevezetés
I. 1. Diogenész Laertiosz működésének ideje és művének sajátossága
I. 2. Diogenész Laertiosz nyelve és egyénisége
II. A mű felépítése, „források”, sajátosságok (Diogenész Laertiosz filozófiai „álláspontja”)
II. 1. Diogenész Laertiosz művének felépítése
II. 2. Diogenész Laertiosz „forrásai”
BIOI
ΔΟΞΑΙ (nézetek)
I. KÖNYV
Előszó (Prooimion)
1. fejezet – Thalész
2. fejezet – Szolón
3. fejezet – Khilón
4. fejezet – Pittakosz
5. fejezet – Biasz
6. fejezet – Kleobulosz
7. fejezet – Periandrosz
8. fejezet – A szkíta Anakharszisz
9.      fejezet – Myszón
10. fejezet – Epimenidész
11. fejezet – Pherekydész
II. KÖNYV
1. fejezet – Anaximandrosz
2. fejezet – Anaximenész
3. fejezet – Anaxagorasz
4. fejezet – Arkhelaosz
5. fejezet – Szókratész
6. fejezet – Xenophón
7. fejezet – Aiszkhynész
8. fejezet – Arisztipposz
9. fejezet – Phaidón
10. fejezet – Eukleidész
11. fejezet – Sztilpón
12. fejezet – Kritón
13. fejezet – Szimón
14. fejezet – Glaukón

15. fejezet – Szimmiasz
16. fejezet – Kebész
III. KÖNYV
Platón
IV. KÖNYV
1. fejezet – Szpeuszipposz
2. fejezet – Xenokratész
3. fejezet – Polemón
4. fejezet – Kratész
5. fejezet – Krantór
6. fejezet – Arkheszilaosz
7. fejezet – Bión
8. fejezet – Lakydész
9.      fejezet – Karneadész
10. fejezet – Kleitomakhosz
V. KÖNYV
1. fejezet – Arisztotelész
2. fejezet – Theophrasztosz
3. fejezet – Sztratón
4. fejezet – Lykón
5. fejezet – Démétriosz
6. fejezet – Hérakleidész
FÜGGELÉK
Súlymértékek
Görög hónapok nevei
Az olympiászok időrendi sorrendje
IÓN – CSALÁDFA
Diogenész Laertiosz A filozófiában jeleskedők élete és nézetei 2. kötet (Vi-X. könyvek) tartalma
ELŐSZÓ
1
Diogenész  Laertiosz A filozófiában jeleskedők élete és nézetei tíz könyvben  című műve
mind a mai napig az antik filozófiatörténet egyik leggyakrabban idézett forrása (miután a
filozófiatörténet   mai   formájában   sokáig   ismeretlen   volt).   Ha   a   szerző   népszerűségre
törekedett, minden kritika és szövegkritika ellenére elérte célját.
Magáról   az   íróról   úgyszólván   semmit   sem   tudunk.   A  Pauly-Wissowa   enciklopédia
ötvennégy Diogenészt említ, akik közül a mienk a negyvenedik. A Laertiosz talán származási
helyét, a káriai Laertét jelöli. Bizánci Sztephanosz (Kr. u. 6. sz.) Diogenész ho Laertiosznak
nevezi   (Photiosz   pedig   a   Myriobiblonban   „Laertiosz   Diogenész”-nek).
2
  Ugyanilyen
bizonytalanok   életrajzi   adatai.   Ezeket   illetőleg,   különösen   a   régebbi   szerzőknél   száz   év
ingadozás tapasztalható. A szkeptikusok név szerinti említése alapján valószínű, hogy a Kr. u.
2. sz. végén, 3. sz. elején élt és működött.
Laertiosz   kezünkben   levő   műve   sajátságos   műfajú.   Maga   a   szerző   filológusként
mutatkozik be, aki minden rendelkezésére álló forrást felhasznál
3
 és megpróbál a „filozófusok
történetének”   Prokrusztész-ágyába   kényszeríteni.   Leginkább   nagy   mondaciklusnak
tekinthetjük   művét,   amely   a   „relata   refero”-elv   alapján   közvetíti,   amit   mások   mondtak.
Úgyszólván az egész nem egyéb, mint indirekt beszéd, és ennek megfelelően accusativus cum
infinitivo. De csak úgyszólván, mert ezt a legtöbb esetben megtörik a szerző epigrammái,
1
 Ebben az előszóban lényegében az alábbi tanulmányokra támaszkodom: KLAUS REICH, Einleitung (ad. Meiner,
Laertios, 1998, XII-XVII.); BRANKO BOŠNJAK (előszó ad: Beograd 1979); valamint UEBERWEG, Grundriss der
Geschichte der Philosophie, Basel-Stuttgart 1967, 19. köv.
2
 PG 103; 448 (104.a.) „Λαερτιου Διογενους”
3
 A Diogenész Larertiosz forráskutatásban Friedrich Nietzsche is nevet szerzett magának: De Laertii Diogenis
fontibus,  1867.   (In:   Rheinisches   Museum  Bd.   XXIII   (1868)   632-653.   és   XXTV(1869)181-228.,   valamint
Quellenkunde und Kritik des Laertius Diogenes, 1870.

amelyeket saját gyűjteményéből idéz. Tehát költő mezében akar föltűnni, hiszen a

Xenokratészről szóló fejezetében (IV, 15) maga ad hangot azon nézetének, miszerint a

költészet a természet ajándéka, a próza pedig az ügyesség fokozata.

Laertiosz igyekszik az életrajzi adatokat élénkíteni különböző groteszk (hogy ne mondjuk

burleszk) jelenetekkel a bölcsek és filozófusok életéből, és amennyire lehetséges, nézeteiket

(gnómáikat) áthagyományozni az utókornak. így számít széles olvasókörre, akárcsak jelen

fordítása.

A bölcsek mondásainak áthagyományozása mutatja, hogy a filozófia kezdetének az

„életbölcsességet” tekinti. Az összes filozófus közül Platónnak és Epikurosznak szentel egy-

egy teljes könyvet, ami valamit elárul a szerző álláspontjáról, még ha a Platónról szóló könyv

sajátságos műfajt (eredeti vagy fiktív levél – vö. 111,47) is képvisel.

Diogenész Laertiosz első teljes görög nyelvű kiadását (Hieronymus Frobenius és Nicolaus

Episcopius, Basel 1553) megelőzték latin fordításai. Ezek közül az első Ambrosius Civenius

kamalduli szerzetesnek, a rend későbbi generálisának a műve: Velence 1475, majd Nürnberg

1476 és 1479. Fordítását Civenius Cosimo Medicinek ajánlja. Ezeket követte a magyarországi

filológia szempontjából is érdekes Laerti Diogenis de vita et moribus philosophorum libri

decem opera Ioannis Sambuci tirnaviensis Pannonit Antwerpiae, Ex officina Plantini 1566. A

német fordítások közül az első (teljes): Diogenes Laertius von den Leben und den Meinungen

berühmter Philosophen, Aus dem Griechischen von August Borheck (Wien und Prag 1807).

Majd Otto Apelté a Félix Meiner-kiadásban (utoljára 1998). Az angol fordítások közül R. D.

Hicksé forog közkézen a Loeb Classical bilingvis kiadásában (utoljára 1995). Meg kell

említeni Albin Vilhar szerb fordítását (Beograd 1979) is.

Diogenész Laertiosz mindenkori időszerűségét bizonyítja többek között, hogy Nicolaus

Cusanus is birtokában volt egy eredeti példánynak. Kézi példányát a British Museumban

őrzik. Cusanus híres docta ignorantiáját, amelyet Szent Ágostonnál és Szent Bonaventuránál

is megtalálhatunk, valószínűleg Szókratész ihlette, méghozzá Laertiosz közvetítésével.

A jelen magyar fordítás a Loeb-kiadás görög szövegéből készült, egybevetve az 1583.

bázeli és az 1570. párizsi görög-latin kiadással (H. Stephanus, 1570). Sajnos az említett

fordítások több esetben megbízhatatlannak mutatkoztak – műfordítói átköltések, kihagyások,

körülírások következtében. Sambuccus fordítását nemcsak azért tartottam szem előtt, hogy

néhány kérdéses esetben az ő fordítói javaslatát olvashassuk, hanem azért is, hogy

ellenőrizzem, nem fordított-e az ő latin fordításából a többi szerző valamit, ami a

rendelkezésemre álló görög szövegben nem szerepel.

A kezünkben lévő magyar szöveg nem kritikai kiadás, nem műfordítás és nem átköltés. (Ez

vonatkozik a költői idézetekre is.) Érdeklődőknek figyelmébe ajánlom: ARTÚR BIEDL, Das

grosse Exzerpt. Studi e testi, 184. Citta del Vaticano, 1955, vmnt. Elenchos. Rivista di studi

sul pensiero antico VII. 1986 (1-2): Diogene Laerzio Storico Del Antico.

Diogenész Laertiosz, ha sajátságos módon is, de bizonyára hozzá fog járulni ahhoz, hogy

hozzánk közelebb állóknak érezzük a nem egy esetben félisteneknek vélt iskolaalapítókat és

mestereket, ha nem is tekintjük őket különcöknek és csodabogaraknak.

BÖLCSEK ÉS FILOZÓFUSOK IDŐRENDI SORRENDJE

I. KÖNYV

Thalész akmé

kb. Kr. e. 585.

Ez a kronológia a Loeb- és a Meiner-féle kiadást követi. Helyenként az A. Vilhar szerb fordításában közölt

évszámokat adja vissza.

Loeb: floruit –:άκμη virágzás, élet telje, virága: érett férfikor (kb. 40 év), amelyet egy datálható eseménnyel

lehet összefüggésbe hozni. Thalész esetében ez a napfogyatkozás. Ebből kivonunk negyven évet, s megkapjuk

Szolón arkhón Kr. e. 594.

Khilón Kr. e. 560 körül.

Pittakosz Kr. e. 650.

Biasz Kr. e. 570 körül.

Kleobulosz Kr. e. 600 körül.

Periandrosz Kr. e. 668-584 körül, tyrannosz 625-585.

Anakharszisz Kr. e. 600 körül.

Myszón Kr. e. 600 körül.

Epimenidész Kr. e. 600 körül.

Pherekydész Kr. e. 540 körül.

II. KÖNYV

Anaximandrosz Kr. e. 611-546.

Anaximenész Kr. e. 585-525.

Anaxagorasz Kr. e. 500-428.

Arkhelaosz Kr. e. 450 körül.

Szókratész Kr. e. 469-399.

Xenophón kb. Kr. e. 430-354.

Aiszkhinész kb. Kr. e. 389-314.

Arisztipposz kb. Kr. e. 435-350.

Phaidón kb. Kr. e. 400.

Eukleidész kb. Kr. e. 400.

Sztilpón kb. Kr. e. 320.

Kritón kb. Kr. e. 420.

Szimón kb. Kr. e. 420.

Glaukón kb. Kr. e. 400.

Szimmiasz kb. Kr. e. 400.

Kebész kb. Kr. e. 400.

Menedémosz kb. Kr. e. 350-276.

III. KÖNYV

Platón Kr. e. 427-347.

IV. KÖNYV

Szpeuszipposz kb. Kr. e. 407-399. Az Akadémia élén 347-339-ig állt.

Xenokratész Kr. e. 396-314.

Az Akadémia élén 339-314-ig állt.

Polemón Kr. e. 310 körül. Az Akadémia élén 314-276-ig állt.

Kratész Kr. e. 300 körül. Ő is állt az Akadémia élén.

Krantór Kr. e. 340-290 körül.

Arkheszilaosz kb. Kr. e. 342-316.

Bión Kr. e. 300 körül.

Lakydész kb. Kr. e. 240. Az Akadémia élén 242-216 állt.

Karneadész Kr. e. 213-129 körül.

Kleitomakhosz Kr. e. 130 körül. Ugyanekkor állt az Akadémia élén.

V. KÖNYV

Arisztotelész Kr. e. 384-322.

Theophrasztosz Kr. e. 370-285.

születése évét; negyven év hozzáadásával pedig halála évét (vö. UEBERWEG 1,15. köv.).

Sztratón † Kr. e. 269.

Lykón Kr.e. 299-225.

Démétriosz kb. Kr. e. 350-280.

Hérakleidész kb. Kr. e. 360-330 utánig.

DIOGENÉSZ LAERTIOSZNÁL ELŐFORDULÓ SZERZŐK ÉS CÍMEK

AISZKHYNÉSZ (nincs könyvcím)

ALEXANDRIAI PABAMÓNOSZ, Sztoiheiszisz

ALEXANDROSZ, Családfák, Diadokhai

ALEXÓN, Mytoszok

AMPHIKRATÉSZ, Híres emberekről

ANAXILAIDÉSZ, Filozófusokról

ANDROSZ, A háromlábról

ANTIGONOSZ KARYSZTIOSZ, Zénonról, Életrajzok

ANTILEÓN, Időpontokról

ANTISZTHENÉSZ, Diadokhai

APOLLODÓROSZ, Krónika, A törvényhozók, Filozófiai herezisek

ARISZTIPPOSZ, Régiek kicsapongásai

ARISZTOPHANÉSZ, Felhők

ARISZTOXENOSZ, Szórványos adatok, Pythagorászról és ismeretségi köréről, Platón

életrajza

DANÓN (KYRÉNAIAI), A filozófusokról

DEMETRIOSZ: Homonimák, Archonok jegyzéke, Az öregségről

DIENKIDASZ, Megarikák

DIKAIARKHOSZ, Életrajzok

DIOKLÉSZ, Filozófusok életrajza

DIOSZKURIDÉSZ, Emlékezések

DURISZ, Hórák

DIONYSZIOSZ, Kritikus (írások)

ELEUSZISZ, Akhilleuszról

EUDÉMOSZ, Csillagászat története

EUPHANTOSZ, Történet

EURYPIDÉSZ, Aygé

PHABÓRINOSZ, Vegyes történetek, Emlékek

HEKATAIOSZ, AZ egyiptomiak filozófiája

HÉRAKLEIDÉSZ PONTIKOSZ, Halott asszonyról

HERMIPPOSZ, Arisztotelészről, Életrajzok, Mágusokról, Bölcsekről, Theophrasztoszról

HERMODÓROSZ, A tudományokról

HIERONYMOSZ, Szórványos emlékek, ítélettől való tartózkodás

HIPPOBOTOSZ, Szektákról Filozófusok jegyzéke

KALUMAKHOSZ, Jambusok

KALLIASZ, Foglyok

KRATINOSZ, Heirószok, Arkhilokhoi

MANETOSZ, Fizikusok

KLEARKHOSZ, Nevelésről

MNÉSZISZTRATOSZ, Gyakorlati anyag

MYRONIANOSZ, Párhuzamok

ÓNÉTOR, Meggazdagodhat-e a bölcs?

PAMPHILÉ, Visszaemlékezések

PAINAITIOSZ, Filozófiai iskolákról

SZATYROSZ, Életrajzok

SZILÉMOSZ, Történetek

SZOPHILÉSZ, Lakodalom

SZÓSZIKRATÉSZ, Diadokhai

SZÓTION, Diadokhai

SZPEUSZIPPOSZ, Platón halotti tora

THEODÓROSZ, Szektákról

THEOPOMPOSZ, Csodálatos dolgok, Filippikák

THRASZYLOSZ (nincs könyvcím)

TIBERIASZI JUSZTOSZ, Koszottí

TIMAIOSZ (nincs könyvcím)

TIMÓN, Szillosz

TIMOTHEOSZ, Életrajzok

XENOPHION, Szymposzion

BEVEZETÉS

I. 1. DIOGENÉSZ LAERTIOSZ MŰKÖDÉSÉNEK IDEJE ÉS MŰVÉNEK

SAJÁTOSSÁGA

Diogenész Laertiosz nemcsak Faborinosz után írt, aki a Kr. u. 2. sz. közepe táján halt meg,

hanem Sextus Empiricus után, akit noha nem kényszerítő érvekkel, a 2. sz. végére szokás

tenni. Semmi esetre sem tehető Diogenész Laertiosz működése a 3. századon belül túl későre,

midőn a platonizmusban úgyszólván az egész hellenisztikus filozófia feloldódott. A

platonizmus előrenyomulását még megérhette Diogenész Laertiosz.

Működésének időpontjához kapcsolódik Diogenész Laertiosz írói sajátosságának kérdése.

Mindazok igazságtalanok, akik elvitatják egyéniségét és egyéni hozzájárulását, és mindazt,

amiből egyéniségére következtethetnénk. A teljesen személytelen kompendiumok általában

névtelenek.

Azt sem állíthatjuk, hogy Diogenész Laertiosz teljesen elsimította volna a varratokat, de

azt sem, hogy ezért nem alkotott egyénit. A kutató a kezünkben lévő szövegre van utalva,

bármilyen egyéni ítéletet is alkot ennek alapján.

Diogenész Laertiosz könyve mindössze egy hosszú és nagy hagyomány egyik láncszeme.

Ez már önmagában véve érthetővé teszi, hogy valami rendkívüli, egyéni teljesítményre nem

számíthatunk. Ám más hasonló irodalmi termékek sem mondhatók annak (pl. Porphyriosz

Φιλοσοφος ιστορια-ja). Aki azonban elfogadja, hogy Diogenész Laertiosz nem egyszerűen

lemásolt egy kompilációt, az egyben annak a lehetőségét is megengedi, hogy azzal a

módszerrel, amellyel anyagát összeválogatta és elrendezte, személyes szándékát és képességét

dokumentálta. A „régiektől”' eltekintve, akikre nézve Theophrasztosz átfogó művei

kanonikusaknak tekinthetők, a doxográfia az újabb Akadémia területe. Innen származott át

Antiokhoszra, de Aineszidémosz szkepszisére is. – Schwartz véleménye szerint Diogenész

Laertiosz nem részrehajló doxográfiája bizonyos értelemben Sextus Empiricus írásainak

ellentéte.

A doxográfiai adalékok általában a filozófus-életrajzok kis fejezetét (κεφαλαιον) képezik.

Diogenész Laertioszra jellemző, hogy nem elégszik meg ezzel, hanem máshonnan is

összehord sok anyagot. Ezt természetesen nem lehetett simán beépíteni az életrajzi anyagba

Schwartz szerint, in: PAULY-WISSOWA, Realencyclopädie der klassischen Altertums-wissenschaften. 1892. köv.

(bioi), s mivel Diogenész Laertiosz nem jutott hozzá, hogy elsimítsa az átmeneteket, ezért a

doxográfiai részekről még gyakrabban ki lehet mutatni, hogy betétek. Ezt a gyűjtési

szorgalmat minden fáradság nélkül meg lehet magyarázni, amennyiben nem tagadjuk meg

tőle „hitvallását”, amelyet maga tett a szkepszis mellett. Ez azonban nem gátolja abban, hogy

művét egy Platónért rajongó hölgynek szentelje, kynikoszokról szóló dicsérőbeszédeket

kivonatoljon, s lemásoljon egy Epikurosz személyéről szóló védőiratot. Úgy tűnik, annak

idején (a vallásos platonizmus előtt) többen szkeptikusnak vallották magukat, amennyiben

nem akarták magukat dogmatikailag elkötelezni, de azt sem akarták, hogy a filozófiában

laikusnak tekintsék őket. Faborinoszról nem szólva – mondja Schwartz – noha az ő példája

elegendő ahhoz, hogy a Sextusban a szkepszis egyetlen típusát ismerjük fel, Lukianosz az

egyetlen dialógusban, amelyben komolyan igényt tart arra, hogy filozofáljon, a szkepszist

követi. Emellett panegyrikoszt ír egy platonikusról, egyik beszélgetésének főhősévé egy

kynikoszt (cinikust) tesz meg, és egy jós ellen írt írását egy epikureusnak szenteli.

I. 2. DIOGENÉSZ LAERTIOSZ NYELVE ÉS EGYÉNISÉGE

Schwartz az alábbi jellemzésekkel zárja eszmefuttatását Diogenész Laertioszról:

Faborinosz és Lukianosz mindvégig rétorok maradtak. Noha nem szándéka (Schwartznak)

eldönteni, vajon a szkepszis őrizte-e meg Diogenész Laertioszt attól, hogy a diadokhoszok

korabeli hellenisztikus görögöt megvesse. Egy azonban biztos, az életrajzokban a

hellenisztikus filológia hagyományát folytatja, amelyikhez már epigrammái révén

(akármennyire ízetlenek és faviccszerűek) tartozni akar, éppúgy, mint a szekpszishez.

Ebben az irodalomban egymás mellett áll a tudományosság és a regény, az okiratkutatás és

-hamisítás. Ez folytatódik Diogenész Laertioszig. Ami eltűnt, az „a hellenisztikus rafináltság

egy olyan exkluzív társadalomban, amely a humort és a tudást egymással párosítja úgy, hogy

nehezen válnak láthatóvá a vonalak, amelyek a hellenizmus szellemes literátusaitól a

dekadens császárkor pedánsai felé vezetnek” – folytatja Schwartz a gondolatmenetét.

Diogenész Laertiosz nem tehet egyebet, mint hogy gyűjtsön. Összehegeszti Hermipposz

gonoszkodását és Apollodórosz gondosan kiszámított adatait. Örül a legbutább hamisított

levélnek, s olyan válogatott okmányokkal foglalkozik, mint Platón és a peripatetikusok

végrendelete. Triviális apoftegmákat fűz fel és könyvkatalógusokat másol be teljes

terjedelmükben.

Diogenész Laertiosz fent ecsetelt tevékenységében Schwartz véleménye szerint a gyűjtői

szorgalom egyéni, amely ugyan soha nem ér el a forrásokig, de soha nem másol le egyszerűen

egy könyvet.

Individuálisnak tekinthető a locsogó korszak mércéjével mérve a dokumentumok és

könyvek címe iránti tudományos érdeklődés. Továbbá – állapítja meg Schwartz – bármilyen

paradox módon hangzik, megmutatkozik bizonyos kritikus véna az anyag megválogatásában.

Például Arisztotelész írásainak katalógusához megbízhatóbb forrást alkalmaz, mint

Heszykhosz könyve. Ez a pedáns szkeptikus (Diogenész Laertiosz) hűvösen viszonyul a

regényhez. Pythagorasz egyetlen életrajza sem olyan józan, és éppen ezért olyan érdekes, mint

Diogenész Laertioszé. Diogenész Laertiosz gondosan ápolja az igazi filozófusok

kiválóságának hagyományát, amelynek az életben és a halálban egyaránt meg kell

nyilvánulnia, tekintet nélkül az illető filozófus doxájára. Csak az olyan jellemtelen bohócok

kellemetlenek számára, mint Bión, Memipposz és Herakleidész, akit a hagyomány alapján

sarlatánnak tart.

Festschrift z. Feier des 25 jähr. Bestehens des Gymnasiums zu Jauer 1890, 103. köv. Valamint W. CHRIST,

Philol. Stud. zu Clem. Alex. 37.

Az összegyűjtött tömegből könnyűszerrel fabrikálhatott volna olyan divatos „művet”, mint

Pamphiléé, Phaborinoszé, Myronianoszé. Diogenész Laertiosz azonban szerény akart

maradni. Ez viszont nem jogosít fel arra, hogy pedantériáját is elvitassuk.

II. A MŰ FELÉPÍTÉSE, „FORRÁSOK”, SAJÁTOSSÁGOK

(DIOGENÉSZ LAERTIOSZ FILOZÓFIAI „ÁLLÁSPONTJA”)

II. 1. DIOGENÉSZ LAERTIOSZ MŰVÉNEK FELÉPÍTÉSE

Az író áttekinthető rendszert akar nyújtani a gondolkodástörténet kezdetétől. Ez a szándék

mindjárt előszavában felismerhető. Akik a „barbárok”-nál kutatják a bölcselet szeretetének

kezdeteit, azok előtt rejtve maradt, hogy nemcsak a filozófia vette kezdetét a görögöktől,

hanem az emberi nem is (1,3).

A φιλοσοφοι-tól Diogenész Laertiosz megkülönbözteti a σοφοι-t.

Ezek: Thalész, Szolón, Khilón, Pittakosz, Biász, Kleobulosz, Periandrosz, Anakharszisz,

Myszon, Epimenidész, Pherekydész. – Thalész valamiképpen kapcsot jelent a σοφοι és a

φιλοσοφοι között. Előszavában azt mondja: Thalészt követi Anaximandrosz.

Anaximandrosszal kezdődik az ión „családfa” (II-VII): Anaximandrosztól Szókratészig, majd

a szókratikusok: Xenophóntól Arisztipposzig; a megaraiak:

Phaidontól Menedémoszig (II); utána Platón (III); a régi Akadémia: Szpeuszipposztól

Polemónig; Krantor; a középső Akadémia: Kratésztől Biónig; az új Akadémia: Lakydésztől

Klitomakhoszig (IV); ezt követik Arisztotelész, Theophrasztosz, Sztrabón, Lykon,

Démétriosz, Hérakleidész (V); majd a cinikus (VI) és a sztoikus iskola (VII).

A másik „családfa” az ún. itáliai, amely a különböző irányzatok meglehetősen „konfúzus”

sorát tartalmazza. Diogenész Laertiosz Pythagoraszra vezeti vissza eredetét (VIII); őt követi

Empedoklész és Hérakleitosz (uo.), majd az ún. eleaiak (Xenophanésztől Démokritoszig),

Protagorasz, Pyrrhon és követői (IX), s végül Epikurosz, akinek Diogenész Laertiosz

Platónhoz hasonlóan egy egész könyvet szentel (X).

Diogenész Laertiosz Hippobotosz Szektákról (Περι αιρεσεων) c. írásában kilenc

„irányzatot” (αιρεσις), illetve „követést” (αγογη) sorol fel. (DL 1,19).

Hippobotoszról a Pauly-Wissova-féle enciklopédiából megtudhatjuk, hogy a Diogenész

Laertiosz által említett íráson túl írt egy φιλοσοφων αναγραφη-t is. Diogenész Laertiosz

leggyakrabban a könyvcím említése nélkül hivatkozik rá. Működésének post quemje abból

adódik, hogy Timon tanítványai közül még Philoszt és a cinikus Menedémoszt említi, aki

Ekheklész tanítványa volt, ez viszont Theobrontoszé, akinek Metroklész volt a mestere. Ezek

szerint Hippobotosz nem írhatott sokkal a Kr. e. 3. sz. vége előtt. A Diogenész Laertiosz által

említett felsorolás a régiség benyomását kelti, ám Karneadész fellépése után már nem

jelentkezhetett ilyen formában. Hogy Diogenész Laertiosz csak a régi Akadémia követőit

ismeri el etikainak, azt mutatja, hogy Hippobotosz korában az Akadémia eltekintett a szigorú

etikai tanítástól. Ez vonatkozhat a „középső Akadémiára”, de nem Karneadészre. Hogy

Hippobotosz az etikus iskolát nem az eretrikus mellett említi, feltehetően abból következik,

hogy a kettőt azonosnak tartja. Hogy a cinikus iskola hiányzik – amelyet azonban Diogenész

Laertiosz említ –, arra vezethető vissza, hogy Zénón iskolájával azonosítja! A pyrrhói

iskolától, amelyet szintén megemlít, el tudta vitatni az etikus αιρεσις και αγωγη jelzőt. Fontos,

hogy a sztoikus iskolát „zénóni”-nak nevezi. Tehát még nem Khryszipposzt tartja a sztoa

újraalapítójának. Fontos továbbá, hogy az Aννικερειοι-t és a Θεοδωρειου-t elválasztja a

kyrenaiaktól és önálló szektáknak tekinti. Tehát előbb írt, mint Szotión felállította az ő

Diadokhosz-rendszerét, vagyis a Kr. e. 3. sz. végén, vagy a 2. sz. elején. A cikk írója

felsorolja Diogenész Laertiosz hivatkozásait Hippobotoszra: 1,19.42; 11,88; V,91; VL85.

102; VTI,25.38; VIII,43.51. 69; IX,5.40.115. Hogy az érvelés ne legyen egészen körkörös

(mint Diogenész Laertiosz hivatkozásai esetében oly gyakran), megemlíti: CLEM. Strom. I p

352 P; IAMBLIKHOSZ, Vita Pythagorae C 31; PORPHYRIOSZ, Vita Pythagorae 61 NK és Suidas

S. ’Iπποβοτος-t.

Az Előszóban nem találtam hivatkozást Szotionra, akire egyesek szerint

Diogenész Laertiosz anyagának felosztása visszavezethető.

A továbbiakban is tanácsos

különbséget tenni Diogenész Laertiosz hivatkozásai és a filológusok által kimutatott forrásai

között.

II. 2. DIOGENÉSZ LAERTIOSZ „FORRÁSAI”

Schwartz a Pauly-Wissowa Diogenész Laertiosz-tanulmánynak beillő cikkében (amelyre a

továbbiakban is túlnyomóan támaszkodom) nyomatékkal óv attól, hogy Diogenész Laertiosz

forrásainak kutatásánál egyes őt megelőző és általa közvetlenül használt művek

rekonstrukciójával veszítsük az időt.

A „források” kérdésének helyesebb kezelése érdekében

Schwartz különbséget tesz a Diogenész Laertiosz által ismert és esetleg feldolgozott

életrajzok (BIOI), és tanokat (DOXAI, vagy ahogyan eredetileg állhatott a címben:

DOGMATA) tartalmazó (doxográfiai) források, vagyis biográfiai és doxográfiai közlések

között.

BIOI

A Diadokhai közül Schwartz szerint Diogenész Laertiosz legfeljebb Dioklészt használta

közvetlenül.

Ám ezt is nehéz megállapítani, mivel Dioklészről egyedül Diogenész

Laertioszból értesülünk.

Ez azonban semmi esetre sem jelenti, hogy a hagyományok

láncolatát csak egyetlen könyvből ismerhette. A filozófusok életével kapcsolatos

hagyományok keresztül-kasul áthatották egymást. Ezek „gubancát” ma már képtelenség

kibogozni. Platón, Arisztotelész és Pythagorasz életrajzán túl mindenfelé léteztek szétszórtan,

vagy mint többé-kevésbé összefüggő egységek. Erről tanúskodnak a herculaneumi papiruszok

(az Akadémia és a Sztoa története), Diodorus Syculus IX,1-13; X,l-12; Alexandriai Kelemen,

Sztromateisz I, Hippolytos, Refutatio I; Pseudo Gallenos; Numeniosz és Arisztoklész,

Euszebiosz Praeparatio evangelicájában, valamint az Euszebiosz által használt névtelen

életrajzíró. Schwartz a továbbiakban beéri mindössze néhány, módszertani szempontból

érdekes észrevétellel. Ezek közül Diogenész Laertiosz IV,3-at (Xenokratész szkholarkhósszá

választása kapcsán) említi, amely hagyományt később az Iszokratésszel kapcsolatos polémia

háttérbe szorított. Így Diodorosznál egy másik változatot találhatunk, amely Schwartz szerint

Szatyroszra vezethető vissza, míg Diogenész Laertiosz feltehetőleg Phanodikoszt használja,

amelybe beleszövődik Szatyrosz egy változata.

Schwartz kimutatja a Diogenész Laertiosz és Alexandriai Kelemen közötti hasonlóságot és

annak a véleményének ad hangot, hogy mindketten a hagyománynak ugyanazon a szintjén

állnak.

Véleménye szerint még szorosabb szálak fűzik Diogenész Laertioszt Heszikhioszhoz.

Ezt a szerzőt többek között Szuidasz és Sztephanosz Byzantinosz is idézi és felhasználja.

Különösen jelentőségteljes Epikurosz védelme Diogenész Laertiosz X,9-ben:

Vö. DL 1,1-21.

SCHWARTZ, 758.

SCHWARTZ, 749.

Vö. SCHWARTZ, 751.

Vö. DL 11,54. Továbbá: CHRISTOPH EUCKEN, Isokrates, Berlin 1983.

Vö. SCHWARTZ, 751. köv.

Uo. 754. 10. DIONYSIOU HALIKARNASEOS, Ta Heuriskomena te kái retorika eugramma-ta, Francofordi

MDLXXXVI.

„Ehhez hozzájárul iskolájának szakadatlan fennállása, amely, míg a többiek úgyszólván

mind megszűntek, mindvégig érvényben maradt, s az iskola tagjai közül az egymást váltogató

iskolavezetők végtelen sorát tudja felmutatni.”

Szuidasznál pedig ezt olvashatjuk Epikuroszról:

„Iskolája fennmaradt Kaisarig...”

Ez azt jelenti, hogy Heszikhiosz Augustus Octavianus idejében írt. Ezt alátámasztja a tény,

hogy Diogenész Laertiosz Epikurosz vádlóit is felsorolja, köztük Damaszkuszi Nikolaoszt és

Halikarnasszoszi Dionyszioszt, mindkettőt Augustus császár korából.

Különös figyelmet érdemel a diadokhai elrendezése Diogenész Laertiosz művében. Az

élen álló σοφοι-t a φιλοσοφια követi, két szigorúan végigvezetett diadokhéban: a ióniaiban és

az itáliaiban. Schwartz szerint ez a fonák gondolat, miszerint Athén leghitelesebb öröksége a

kelet- és a nyugat-ióniaira oszlik, nem teremhetett a nagy athéni iskola talaján: a Képoszban,

az Akadémiában és a Sztoában.

I. A ióniai diadokhé „végpontjai”:

Lakydesz, Khryszipposz és Theophrasztosz

a) LAKYDESZ (†Kr. e. 206-204); nem valószínű, hogy a 2. század közepétől még az új

Akadémia alapítójának tartották. Ez Karneadészra szállt át. Kései megítélés eredménye,

miszerint a szkepszistől való elfordulás az Akadémia végét jelentette; sokkal későbbi, mint

amely Lakydesz nevéhez az Akadémia új korszakának kezdetét fűzi.

b) KHRYSZIPPOSZ (†Kr. e. 208-204); a végpont a Sztoa esetében azonos az Akadémia

végpontjával. Abban a rendszerben, amelyet a 2. század első felében felállítottak, a Sztoát a

kynikoszok egy ágazatának (Schwartz: Filiale) tekintették. Antiokhosz számára Zénón a

ravasz föníciai, aki az Akadémia örökségéből új gondolatok nélkül új iskolát alapított.

(Magnéziai Demetriosz is a két iskola összefüggését állítja.) – Tyroszi Apoloniosz a sztoikus

biográfus, és Herakleidész, aki Szotion könyveihez írt kivonatokat, Zénonban a dialektikust

látják, s az előbbi a szókratészi gondolkodás közvetlen örökösét véli benne felfedezni. –

Heszikhosz Szuidasznál a Διαλεκτικοι közé sorolja. Úgy tűnik, Hippobotosz a Bryszon-

Kratész-Zénon konstrukció által kiegyenlíti a kynikosz és a dialektikus családfát, míg

Khryszipposz óta a sztoikusok κατ’εξoχην dialektikusoknak számítottak.

c) THEOPHRASZTOSZ (|287); Schwartz szerint azzal, hogy a Peripatosz Theophrasztosszal

zárul, az író elővételezi Antiokhosz és körének véleményét Theophrasztosz utódairól, s némi

fény derül ama sajátságos apologetikára, amelyet Diogenész Laertiosz (V,64.74) éppen

Sztratón és Lykon életrajzában (Biosz) kifejt.

II.

Az itáliai „sor” (Reihe) – „családfa” azért egyedi, mert Xenophanészt Telaugészen

keresztül Pythagorasztól származtatja. A BIOI lényeges jellegzetessége, hogy a Xenophanész

és Pythagorasz közötti kapcsolatot felbontja, és így az itáliai családfa két ágra oszlik. A

pirhóiak Demokritosz és Epikurosz között helyezkednek el.

Az ión és itáliai „családfa” rendszere mellett, és ezzel ellentétben létezett egy másik

rendszer, amely tíz hairesziszbe (herezis – iskola) sorolja a filozófusokat. Ennek nyomát

Diogenész Laertiosz 1,19-ben találjuk. Ennek változatát Diogenész Laertiosz Hippobotosz

Uo. 756.

Vö. DIONYSIOU HALIKARNASEOS, Ta Heuriskomena te kái retorika eugrammata, Franco-fordi MDLXXXVI.

Uo. 756.

Szekták című könyvéből közli. – Heszykhiosz Szókratészt követő irányzatainak jegyzékét

Szuidász őrizte meg és adta tovább:

Diogenész Laertiosz Heszykhiosz

1. Akadémia 1. Akadémia

2. Kyreneiek 2. Peripathosz

3. Heliakusok 3. Kyreneiek

4. Megaraiak 4. Heliakusok

5. Cinikusok 5. Eretrikusok

6. Eretrikusok 6. Cinikusok

7. Dialektikusuk 7. Megaraiak

8. Peripatetikusok 8. Dialektikusok

.9. Sztoikusok 9. Sztoikusok

10. Epikureusok 10. Theodoreiosz

(Heszykhiosznál hiányzik Epikurosz, mivel őt nem illett „Szókratészből” levezetni; ennek

helyébe léptek Theodoreiosz követői, akik Hippobotosznál külön szektaként jelentkeznek.) A

családfa összeállításánál mérvadónak tűnik az igyekezet, hogy a kisebb szektákat

összefüggésbe hozzák Szókratésszel. Amint az ábra mutatja, a családfákon belül egészen

Heszykhiosz és Diogenész Laertiosz közvetlen „forrásáig” jelentős volt az ingadozás.

(Többek között Sztilpón és Zénón besorolása miatt.)

Az életrajzokon (bioi) belül ismét jelentkezik az iskolák felsorolása (DL 11,47),

nevezetesen ott, ahol az átmenetről van szó Szókratész és a szókratikusok között. Schwartz

felhívja a figyelmet az összevisszaságra, amely főleg abban mond ellent a BIOI sorrendjének,

hogy Antiszthenész nemcsak Platón és az Akadémia, hanem a peripatetikusok mögé került.

Ez Diogenész Laertiosz művének befejezetlenségére utal. Hasonló a helyzet, amikor

Arisztipposz életrajza (11,65) úgy idézi Platónét (111,36), mintha azt már megírták volna.

ΔΟΞΑΙ (NÉZETEK)

Diogenész Laertiosz rendelkezésére álltak az ún. apophtegma-gyűjtemények

(αποφθεγμα=kijelentés). A preszókratikusok esetében Diels kimutatta, hogy az életrajzíróknál

található csekély doxográfíai kivonatot Diogenész Laertiosz a végeredményben

Theophrasztoszra visszavezethető anyaggal egészítette ki. Ettől ismét meg kell különböztetni

a ύπομνηματα-kat (ύπομνημα = emlék), amelyeket Diogenész Laertiosz a tényleges herezisek

alapítóinál beépített művébe. Ezek:

1. Potamon, az εκλεκτικη αιρεσις (DL 1,21) nézetei.

2. a Kyreneiek (11,86-93), Hegesziasz követőinek (93-96), Annikerosz követőinek (96-97)

és Theodórosz követőinek (97-99) nézetei.

3. Platón életrajzához Diogenész Laertiosz három tanulmányt csatol:

a) Bevezetés Platón írásainak tanulmányozásához (111,47-66); ez visszavezethető egy

eredetire, amelyet a platonikus Albinosz is használt Προλογος-ában, s amelyből fennmaradt

egy kivonat. Az előszót és az ajánlást (a sorrend ellenére) nem vitathatjuk el Diogenész

Laertiosztól.

b) Περι των Πλατωνι αρεσκοντων (111,67-80). Ilyenfajta υπομνηματα-k tömegesen

voltak. Schwartz mindössze annyit jegyez meg, hogy a neoplatonikus doktrina minden nyomát

nélkülözik.

Uo. 757.

c) A pszeudoarisztotelikus διαιρεσις (111,80-109). Ennek létezik egy keresztény

átdolgozása. Az eredeti, amely a keresztény írónak és Diogenész Laertiosznak alapul szolgált,

feltehetőleg a hellenisztikus korszakból származik.

4. Arisztotelész δοξαι (V,28-34). Mint betétre jellemző, hogy az ezt követő rész (V,34)

Arisztotelész írásainak jegyzékére (V,21-27) és az apophtegmákra (V,l 7-21) nyúlik vissza.

5. A kynikoszoknak szigorúan véve nem voltak tanaik, hanem csak maximáik. Diogenész

Laertiosz ezek különböző összeállítását adja: VI,10.11; 12.13 (adalék Dioklésztől); 70-73:

egyértelmű betét, miután 74 visszanyúlik 39-re; 103-105.

6. A Sztoa tanítása (Vl,38-160; 49-83 betét Dioklészből). Schwartz „rendkívül értékes és

tartalmas értekezés”-nek mondja.

7. A pythagóreusok tanítása Alexandrosz Φιλοσοφων διαδοξαι nyomán (VIII,25-35).

Diogenész Laertioszra jellemző, hogy a császárkor pythagoreizmusán túl egy olyan

Doxográfiára nyúlik vissza, amely mentes minden számmisztikától és teológiai moráltól. Igen

kérdéses, vajon a Kr. u. 3. században sokan voltak-e, akik egy ilyen hűvös ítéletre képesek

lettek volna. Nem kérdéses azonban, hogy Diogenész Laertiosz számára sokkal könnyebb lett

volna az akkor modern pythagoreizmus egy bemutatásának birtokába jutni, mint amilyen a

régen feledésbe merült hellén szinkretizmus eme dokumentuma. Alexandrosz könyvét magát

Diogenész Laertiosz egész biztosan nem birtokolta.

8. A pyrrhói szkepszis (IX,69-108), egybekötve a szkeptikusok διαδοχη-jával (IX, 116),

amely lemegy egészen Sextus Empiricus egyik tanítványáig (tehát szokatlanul közel

Diogenész Laertiosz koráig). Diogenész Laertiosz itt kétségkívül igyekezett a közkézen forgó

anyagot bővíteni. Ennek okát IX, 109-ben ekképpen adja meg:

„A mi Apollonideszünk Nikajából, a Tibériusz császárnak szentelt, Szilloszokról írt

művének első könyvében...” (ο παρ’ημων Schwartz szerint annyit jelent, mint: της ημετερας

πολεως).

Hogy mennyit értett Diogenész Laertiosz a szkepszisből, az külön kérdés. Azonban, amit

Diogenész Laertiosz különösen a régi Sztoa elleni támadásokról mond, megközelítik a

Szkepszis álláspontját. Mivel azonban az εποχη módszere nem azonos azzal, amelyet a Sextus

Empiricusból ismerünk, nem valószínű, hogy Diogenész Laertiosz kezében lett volna ennek

írása.

1. Az epikureus tanítás ismeretét illetőleg Diogenész Laertiosz az alábbiakra hivatkozik:

a) A filozófia felosztásáról és az ítéletről (X,29-34).

b) Epikurosz levele Hérodotosznak (35-83).

c) Epikurosz levele Pythoklésznek (84-116).

d) Kivonat az epikureus bölcsekről egy betéttel az epikuroszi etikáról (117-121).

e) Epikurosz levele Menoikeosznak (122-135).

f) Kivonatok az Epikurosz és a Kyreneiek közötti különbségről (136-138).

g) Epikurosz fő(-”uralkodó”) gondolatai (κυριαι δοξαι: 138-154).

Schwartz szerint Diogenész Laertiosznak az epikureus közösséget összetartó ortodoxia

helyes értelmezéséről tanúskodik, hogy az iskola alapítójának ilyen tág teret biztosít a

Doxográfiáján belül. Diogenész Laertiosznak alaposan utána kellett járnia Epikurosz

leveleinek. Az általános áttekintés azt látszik bizonyítani, hogy Diogenész Laertiosznak sok

időt és fáradságot kellett szentelnie annak, hogy a különböző iskolák doxográfiáját felkutassa.

Ezt nem találhatta meg kizárólag egyetlen kompilációban.

Diogenész Laertiosz

Uo. 758.

Uo. 760.

A filozófiában jeleskedők élete és nézetei

tíz könyvben

I-V. könyv

I. KÖNYV

ELŐSZÓ (PROOIMION)

Egyesek azt mondják, hogy a barbárok kezdtek filozofálni. A perzsáknál ugyanis voltak

mágusok, a babilóniaiaknál és asszíroknál káldeusok, a hinduknál gymnoszofisták; a keltáknál

pedig azok, akiket druidáknak és szemnoteusoknak hívtak, ahogyan Arisztotelész mondja a

Magikoszban, Szótion pedig a Diadokhai huszonharmadik könyvében. Továbbá azt állítják,

hogy Mohosz föníciai, Zamolxisz trák, Atlasz pedig líbiai. Az egyiptomiak azt állítják, hogy

Hephaisztosszal, a Nílus gyermekével kezdődik a filozófia, és hogy ennek élén a papok és

próféták („a beszélők”) álltak.

Ettől kezdve Makedón Alexandroszig negyvennyolcezer-nyolcszázhatvanhárom esztendő

múlott el, miközben háromszázhetvenhárom napfogyatkozás és nyolcszázharminckét

holdfogyatkozás volt. A mágusoktól (akik közül az első Zoroaszter volt, ahogyan a platonikus

Hermodórosz állítja A tudományokról szóló könyvében), Trója elestéig ötezer év múlott el. A

líd Xantosz azt mondja, hogy Zoroasztertől Xerxész hadjáratáig hatezer év, és ezek után a

mágusok hosszú sora következik: Ortanész és Artrapszynosz, Gobriasz Paszatasz, egészen

addig, amíg Alexandrosz meg nem semmisítette a perzsákat.

Ezek előtt rejtve marad, hogy a vívmányok, amelyeket ők a barbároknak tulajdonítanak, a

helléneké, akikkel nemcsak a filozófia kezdődött, hanem az emberi nem is. Így megtaláljuk

Muszaioszt az athéniaknál, Linoszt a thébaiaknál. Azt mondják, hogy az előbbi Eumolposz

fia, aki elsőként írt teogóniát és szerkesztett gömböt. Továbbá hogy azt állította, hogy minden

egyből keletkezett és az egyben oldódik fel. Phaleronban halt meg. Azt mondják, így szól

sírfelirata:

„Eumolposz szeretett fiának, Muszaiosznak

romlandó testét rejti e sír alatt

a phaberoni föld.”

Muszaiosz atyja után az athénieket Eumolpidáknak hívják.

Linoszról viszont azt mondják, hogy Hermész és Uránia múzsa fia. Kozmogóniát készített,

leírta a nap és a hold pályáját, valamint az élőlények és a gyümölcsök keletkezését. Íme

költeményének kezdete:

„Volt egy idő, amikor együtt sarjadt minden.”

Innen vette Anaxagorasz a mondását, miszerint minden együtt volt és az ész hozzájárult,

hogy szétválassza. Úgy mondják Linosz Euboiában halt meg Apolló nyilától, és ez a

sírfelirata:

„A koszorúval ékesített múzsa, Uránia halott

fiát, a thébai Linoszt, fogadta magába e föld.”

Így a hellénektől ered a filozófia, ahogyan maga a főnév is visszautasít minden barbár

elnevezést.

Akik azonban a filozófia feltalálását a barbároknak tulajdonítják, azok a thrák Orfeuszra

hivatkoznak, mondván, hogy filozófus volt, éspedig a legrégebbi. Én viszont nem tudom,

hogyan lehet filozófusnak nevezni valakit, aki olyasmiket állított az istenekről, mint ő. Azt

sem tudom, milyen jelzőt kell alkalmazni arra, aki az isteneket emberi tulajdonságokkal

ruházza fel, minden szégyenérzet nélkül, még olyan szégyentelenséget is tulajdonít nekik,

amelyet az emberek ritkán tesznek beszélő szervükkel. A mítosz azt mondja, hogy az

asszonyok gyilkolták meg. A makedón Dión epigrammája szerint villám csapta agyon. Az

epigramma így hangzik:

„Eltemették a múzsák a thrák aranylírájú

Orpheuszt, akit megölt

a magasban uralkodó Zeusz tüzes villámmal.”

Azok, akik azt mondják, hogy a filozófia a barbároknál kezdődött, odaállítják a filozófia

különböző módozatait az egyes népekhez. Így azt mondják, hogy a druidák és a

gymnoszofisták rejtvények és közmondások segítségével filozofáltak arról, hogy az isteneket

tisztelni kell, hogy nem szabad semmi rosszat tenni, és hogy gyakorolnunk kell a bátorságot.

Kleitarkhosz azt mondja a tizenkettedik könyvében, hogy a gymnoszofisták megvetik a halált,

a káldeusok pedig csillagászattal és jóslással foglalkoznak. A mágusok istentisztelettel,

égőáldozatok bemutatásával és imádsággal töltik az időt abban a meggyőződésben, hogy csak

őket hallják meg az istenek. Előadják nézeteiket az istenek mivoltáról és eredetéről. Ezek

szerint a tűz, a föld és a víz az istenségek.

Elvetik a bálványokat, különösen pedig azok véleményét, akik szerint az istenek férfiak

vagy nők. Értekeznek az igazságosságról, és kegyetlennek tartják a holtak elégetését.

Megengedik a kapcsolatot az anyával és lányával, ahogyan Szótión mondja huszonharmadik

könyvében. Gyakorolják a jóslást, a jövendőmondást, és azt mondják, hogy az istenek

figyelnek rájuk. Azt is mondják, hogy a lég tele van árnyakkal, amelyek tovatűnnek, mint a

pára, és az éleslátásúak felismerik őket. Tiltják az ékszerek és az arany viselését. Ruhájuk

fehér, fekhelyük szalmaágy, zöldséggel, sajttal és közönséges kenyérrel táplálkoznak. Botjuk

nád, amellyel úgymond feltűzve a sajtot magukhoz emelik és eszik.

A varázslást nem ismerik – mondja Arisztotelész Magikoszában, valamint Deinon

Történelmének ötödik könyvében. Majd így folytatja: – „Zoroaszter” fordításban csillagvént

jelent. Hermodorosz is így vélekedik. Arisztotelész A filozófiáról c. művének első könyvében

azt mondja, hogy (a mágusok) régebbiek, mint az egyiptomiak. Szerintük két kezdet van: a jó

szellem (daimon) és a gonosz szellem. Az egyik neve Zeusz és Óromaszdész, a másiké

Hadész és Areimaniosz. Ugyanezt mondja Hermipposz a Mágusokról írt első könyvében,

Eudoxosz a Perihodoszában (Körutazás), valamint Theopomposz a Filippikák nyolcadik

könyvében. Ő azt is mondja, hogy a mágusok szerint az emberek örökké élni fognak,

halhatatlanok és a lények az ő segítségül hívásuk által megmaradnak. Erről a rhodoszi

Eudémosz is beszámol. Hekataiosz pedig azt mondja, hogy szerintük az istenek is születnek.

A szoloibeli Klearkhosz ismét azt állítja a Nevelésről írt könyvében, hogy a gymnoszofisták a

mágusok leszármazottai. Egyesek szerint a zsidók is tőlük származnak. Akik a mágusokról

írtak, azok bírálják Hérodotoszt, mondván, hogy Xerxész soha nem vetett gerelyt a nap felé,

sem láncot nem dobott a tengerbe, mert ezek a mágusok hagyománya szerint istenek. Ám

valóban joggal rombolta le az istenek szobrát (άγαλματα).

Az egyiptomiak filozófiája az istenekről és az igazságosságról szól. Vallják, hogy

mindennek kezdete (άρχη) az anyag, és ebből különült el a négy elem, ebből jött létre

mindennemű élőlény. A nap és a hold istenek: az előzőt Ozirisznek, az utóbbit Izisznek

nevezik. Bogár, kígyó és sólyom segítségével alkotnak róluk képzetet mondja Manetosz a

Fizikusok kivonataiban, Hekataiosz pedig Az egyiptomiak filozófiájának első könyvében.

Mivel nem tudják milyen az Isten alakja, ezért szobrokat és templomokat emelnek (neki). Azt

tartják, hogy a világ keletkezett, múlandó és gömb alakú. A csillagok tűzből vannak, és

keveredésük szerint történnek a földi dolgok. A holdfogyatkozás akkor következik be, amikor

a hold a föld árnyékába kerül. A lélek halhatatlan és vándorol. A záporok az időjárás

változása szerint következnek be. A többi természeti jelenségről is értekeztek, ahogyan erről

Hekataiosz és Arisztagorasz beszámol. Az igazságosságról törvényeket állítottak föl,

amelyeket Hermészre vezettek vissza. A hasznos állatokat pedig Istennek járó dicsőséggel

ruházták fel. Állítják, hogy ők találták föl a mértant, az asztrológiát és az aritmetikát. A

feltalálással pedig így áll a dolog.

Pythagorasz az első, aki a filozófia elnevezést használta és önmagát filozófusnak

(bölcsesség-szeretőnek) nevezte a beszélgetésben, amelyet Szikyónionban Phliaszión

tyrannosszal folytatott. Ahogyan Hérakleidész Pontikosz mondja a Halott asszonyról szóló

művében: senki sem bölcs az emberek között; egyedül Isten bölcs. Azelőtt inkább

bölcsességnek hívták, amit ma filozófiának nevezünk. Bölcs az, aki éles elméjével pontosan

értett hozzá; a filozófus pedig az, aki szereti („szeretgéli”) a filozófiát. A bölcseket

szofistáknak is hívták. Sőt, a költőket is nevezik így, például Kratülosz Arkhilokhoi című

művében, amikor Homéroszt és Hésziodoszt dicséri, így említi őket.

A következő személyeket tartották bölcseknek: Thalészt, Szolónt, Periandroszt,

Kleobuloszt, Khilont, Biaszt, Pittakoszt. Ide sorolják még a szkíta Anakharsziszt, a kheni

Myszónt, a szír Pherekydészt, a krétai Epimenidészt. Ezek a bölcsek.

A filozófia eredete kettős: az egyik ága Anaximandrosztól ered, a másik Pythagorásztól.

Az előbbit Thalész hallgatta, Pythagorasz viszont Pherekydészt követte. Az egyiket ióninak

nevezték, mivel Thalész ión volt, Milétoszból, akit Anaximandrosz követett. A másikat

itáliainak nevezték, mert leginkább Itáliában filozofált. Az előző Kleitomakhosszal,

Khryszipposszal, és a ión Teophrasztosszal ér véget és az itáliai Epikurosszal. Thalész után

(jön) Anaximandrosz, ez után Anaximenész, utána Anaxagorasz, majd Arkhelaosz, utána

pedig Szókratész, aki bevezette az etikát. Ő utána (következnek) a szokratikusok és Platón,

aki megalapította a régi Akadémiát. Majd Szpeuszipposz és Xenokrátész, utána Polémon, őt

követte Krántór és Krátész, utánuk Arkheszilaosz, aki a középső Akadémiát bevezette; ezt

követte Lakydész, aki az új Akadémia filozófusa volt; utána Karneadész következett, majd

Kleitomakhosz. Így Kleitomakhosszal ér véget.

Az a sor, amely Khryszipposzhoz vezet, ilyen rendben ér véget: Szókratészt követi

Antiszthenész, őt Diogenész, a „kutya” (κυων-κυνικος – cinikus), őt a thébai Kratész, őt a

kitióni Zénón, őt Kleanthész, őt Khryszipposz; ismét más (vonal) Theophrasztosszal

végződik: Platónt Arisztotelész követte, őt pedig Teophrasztosz. Ekképpen ér véget az ión

(iskola).

Az itáliai viszont imigyen: Pherekydészt Pythagorász követte, őt fia, Télangész, őt

Xenophanész, őt Parmenidész, őt az eleai Zénón, ezt Leukypposz, őt Demokritosz, ezt többen,

név szerint Nausziphanész és Naukydész, ezeket pedig Epikurosz.

A filozófusok közül egyesek dogmatikusok, mások efektikusok. A dogmatikusok azok,

akik azt mondják, hogy a dolgokat fel tudjuk fogni. Az efektikusok, akik úgy tartják, hogy

nem tudjuk őket felfogni. Ezek közül egyesek hagytak maguk után írásbeli emléket. Mások

viszont egyáltalán semmit sem írtak, mint egyesek szerint Szókratész, Sztilpón, Philipposz,

Menedémosz, Pyrhón, Theodórosz, Karneadész, Bryszón; mások szerint Pythagorasz és a

khioszi Arisztón is ide tartozik (néhány levél kivételével nem írtak). Mások csak egy írást

(hagytak hátra): így Melisszosz, Parmenidész, Anaxagorasz. Sokat írt Zénón, még többet

Xenophanész, Demokritosz, Arisztotelész, Epikurosz és Khryszipposz.

Egyes filozófusok a városokról kapták nevüket, mint az eleaiak és megaraiak, eretriaiak és

a kyréneiek. Másokat tevékenységük helye szerint neveztek el, mint az akadémikusokat és a

sztoikusokat vagy körülményeiktől függően, mint a peripatetikusokat. S vannak, akiknek

gúnynevük van, mint a kynikusoknak. Egyeseket nézetük alapján neveztek el, mint az

eudaimonistákat, ismét másokat véleményük szerint, mint a fialéteszeket

, és elenktikusokat

vagy analogétikusokat

. Vannak, akik tanítómesterük után kapták nevüket: a szokratikusok,

epikureusok és hasonlók. Másokat fizikusoknak neveznek, mert a természettel foglalkoznak;

annak az iskolának a tagjait pedig, akik etikával foglalkoznak, etikusoknak. Dialektikusoknak

pedig azokat hívják, akik a szójátékokról értekeznek.

A filozófiának három része van: a fizikai, az etikai és a dialektikai rész. A fizikai rész a

kozmoszt és a benne lévőket tárgyalja; az etikai rész az életről és arról szól, ami ránk tartozik;

a dialektikai pedig a mindkettőben uralkodó értelemről. Arkhelaoszig a fizikai rész volt a

domináns; az etikai, ahogyan már említettük Szókratésztől kezdődően, a dialektikai rész pedig

az eleai Zénón óta hangsúlyos. Az etikus filozófiának tíz iskolája van: az akadémiai, a

kyrénei, az éliszi, a megarai, a kynikus, az eritreiai, a dialektikus, a peripatetikus, a sztoikus és

az epikuroszi.

A régi akadémiai iskola elöljárója Platón volt, a középsőé Arkheszilaosz, az újé Lakydész.

A kyrénei iskoláé Arisztipposz Kyréneiből, az éliszié éliszi Phaidón, a megaraié a megarai

Eukleidész Megarából, a kynikus iskoláé athéni Antiszthenész, az eretriaié eretriai

Menedémosz, a dialektikaié karkhédonoszi

Kleitomakhosz, a peripatetikusoké a sztageirai

Arisztotelész, a sztoikusoké kitiai Zénón, az epikuroszit pedig magáról az elöljáróról,

Epikuroszról nevezték így.

Hippobotosz a Szektákról című könyvében

azt mondja, hogy kilenc „irányzat”, illetve

„követés”

létezik: az első a megarai, a második az eretriai, a harmadik a kyrénei, a negyedik

az epikuroszi, az ötödik az annikeroszi, a hatodik a theodóroszi, a hetedik a zénóni vagy

sztoikus, a nyolcadik a régi akadémikus, a kilencedik a peripatetikus. Nem említi sem a

kynikust, sem az eleait, sem a dialektikust. A pyrhonit a legtöbben nem sorolják be, mert

zavaros. Egyesek szerint irányzat, mások szerint nem. Ám úgy tűnik az. Irányzatnak nevezzük

ugyanis mindazokat, akik valamilyen nézetet követnek, vagy – úgy tűnik, hogy – követnek

megnyilatkozásukban. Ezek szerint helyesen nevezhetnénk a szkeptikusokat is irányzatnak.

Ha ellenben irányzatnak a tanok

követése iránti hajlamot tartanánk, akkor nem nevezhetnénk

irányzatnak. Nincs ugyanis tana.

Ez a filozófia kezdete, a filozófusok sora, a filozófia részei és irányzatai.

E mellett nemrégen alexandriai Potamónosz bevezette az eklektikus irányzatot. Tetszés

szerint válogatva minden irányzatból. Az összeválogatásnál – ahogyan a Sztoiheiasziszban

mondja – az igazság kritériuma egyfelől az volt, ami az ítéletet létrehozza, ez pedig a lelki

erő; másfelől pedig, ami által létrejön: a legtökéletesebb képzelőerő. Mindennek a kezdete az

anyag és a tevékenység, a minőség és a hely. Vagyis amiből, amivel, ahogyan és ahol

keletkezett. A cél pedig az, amire minden irányul: a minden erényben tökéletes élet; ami nem

lehetséges a természet szerinti testiek és külső(dolgo)k nélkül.

Most magukról (ezekről) az emberekről kell szólnunk, éspedig elsőként Thalészről.

Igazságszeretők.

Ellenvetők.

(Akik a) hasonlóság (alapján ítélnek).

Carthago.

’αίρεσις „irányzatokról”.

άγωγη: követés, secta (sequor).

δογμα: tan.

1. FEJEZET – THALÉSZ

Amint Hérodotosz, Durisz és Démokritosz beszéli, atyja Examiosz volt, anyja pedig

Kleobulinész a Téliderek nemzetségéből. Ezek igen előkelő föníciaiak, akik Kadmosztól és

Agénosztól származnak. A „hét bölcs” közé tartozott, ahogyan Platón is mondja. Ő volt az

első, akit bölcsnek neveztek Damasziosz athéni arkhón idejében, aki a hét bölcset is úgy

nevezte, ahogyan phaléroni Démétriosz mondja az Arkhónok jegyzékében. A milétoszi

polgárok jegyzékébe került, amikor Föníciából Neileosz kíséretében oda érkezett. A

legtöbben kiváló születésű milétoszi bennszülöttnek tartják.

A politika után a természet szemlélője lett. Egyesek szerint semmi írást nem hagyott maga

után. A tengerészeti csillagászatot, amelyet neki tulajdonítanak, Szamoszi Phókosz írta.

Kallimakhosz viszont azt mondja Jambusaiban, hogy ő fedezte fel a Kismedve csillagképet:

„A Göncölszekér csillagait, mint mondják

ő állapította meg: ez vezérli a tengeren a

föníciaiakat.”

Ismét egyesek szerint csak két művet írt: A nap fordultáról és a napéjegyenlőségről. Úgy

tartják, hogy az összes többi nem ismerhető fel. Egyesek szerint úgy tűnik, ő volt az első, aki

asztrológiával foglalkozott: a napfogyatkozást és a napfordulót meghatározta, ahogyan

Eudémosz mondja a Csillagászat történetében. Emiatt csodálja őt Xenophanész és

Hérodotosz is. Hérakleitosz és Démokritosz ugyanezt tanúsítja.

Egyesek szerint ő volt az első, aki azt mondta, hogy a lélek halhatatlan. Ezek közé tartozik

Khoirilosz, a költő is. Állítólag elsőként határozta meg „A nap köréről és a hold nagyságáról”

szóló művében a nap pályáját fordulattól fordulatig, és a nap nagyságát, mondván, hogy a

hold mérete (a nap körének) hétszázhuszadik része. Elsőként nevezte a hónap utolsó napját

harmincadiknak. És ahogyan némelyek mondják, elsőként foglalkozott

természettudománnyal.

Arisztotelész és Hippiasz szerint lelket tulajdonított annak is, aminek nincs lelke, a

mágnessel és a borostyánkővel érvelve. Pamphilé azt mondja, hogy a geometriát az

egyiptomiaktól tanulta és elsőnek írt derékszögű háromszöget a körbe, majd ökröt áldozott.

Mások szerint Pythagorasz tette ezt; ezek közé tartozik Apollodórosz a logisztikus. Ahogyan

Kallimakhosz Jambusaiban a frígiai Euphorboszról mondja, hogy az egyenlőtlen oldalú

háromszögeket feltalálta, és ilyen geometriai elméletei vannak, ő volt, aki a legtöbbről

elsőként értekezett.

Úgy tűnik a politikában is a legjobb tanácsokkal szolgált. Így amikor Kroiszosz követeket

küldött a milétosziakhoz, hogy legyenek szövetségesei, Thalész meghiúsította törekvését. Ez

megmentette a várost, amikor Kyrosz győzött. Ahogyan Hérakleidész beszéli, egyedül és

magányosan élt. Egyesek szerint megnősült és volt egy fia: Kybisztosz. Akik úgy vélik, hogy

nőtlen volt, azt mondják, hogy nővérének fiát fogadta örökbe. Amikor megkérdezték, miért

nem nemzett gyermekeket, így válaszolt: „A gyermekek iránti szeretetből.” Az a szóbeszéd

járja, hogy amikor anyja rá akarta beszélni a nősülésre, azt felelte: „Még nincs itt az ideje”.

Amikor ezt öregségében megismételte, azt mondta: „Már nincs itt az ideje.” Rhodoszi

Hieronymosz Szórványos emlékeinek második könyvében meséli, hogy Thalész meg akarván

mutatni, hogyan lehet könnyűszerrel meggazdagodni, látva a bőséges olívabogyó-termést,

bérbe vette az összes olajsajtolót, és rengeteg kincset halmozott fel.

A vizet állította mindenek kezdetének. A kozmosznak van lelke és daimónok töltik be. Azt

mondják, hogy ő találta ki az évszakokat és osztotta föl az évet háromszázhatvanöt napra.

Nem volt tanítója. Mindössze Egyiptomba utazott és a papoknál töltötte idejét.

Hieronymosz azt is mondta, hogy megmérte a piramisokat árnyékuk alapján, ügyelve arra,

hogy (akkor tegye, amikor) árnyékuk ugyanakkora, mint mi. Ahogyan Minyasz mondja,

Thraszybulosszal, a milétoszi tyrannosszal közeli kapcsolata volt.

A három lábról szóló történet azt mondja, hogy a halászok találták meg és a milétoszi nép

elküldte a bölcseknek. Azt mondják ugyanis, hogy bizonyos ióniai gyerekek megvették a

milétosziaktól a hálóra való kapást. Amikor előbukkant a háromláb, vita támadt, amellyel a

milétosziak Delphihez fordultak, és az istenség ezt közölte:

„Milétoszi, a háromláb felől kérded Phoeboszt?

Aki bölcsességben mindenkit megelőz, azé a háromláb!”

Thalésznak adták. Ő odaadta másnak. Az ismét másnak. Így került Szolónhoz. Ő azt

mondta, hogy bölcsességben az istenség az első, és elküldte a háromlábat Delphibe.

Kallimakhosz ugyanezt másként mondja el Jambusaiban, úgy, ahogyan milétoszi

Meandriosztól vette át. Eszerint bizonyos arkádiai Batyklész hátrahagyott egy csészét,

elrendelve, hogy a „bölcsek közül a legkiválóbbnak adják”. Thalésznek adták, és miután

körbejárt, ismét Thalészhoz került. Ő pedig a dydimai Apollónak küldte el, mondván

Kallimakhosz szerint:

„Thalész ajándékozza nekem, a neiloszi nép urának miután kétszer elnyerte mint

jutalmat.”

Prózában így hangzik: „A milétoszi Thalész, Examész fia ajándékoz (engem), miután

kétszer nyert el, mint a hellének jutalmát.”

Ahogyan Eleuszisz Akhilleuszról szóló művében és a myndiai Alexón a Mytoszok

kilencedik könyvében írja, a csészét Batykleosz fia, Tyrion vitte körbe.

A knidoszi Eudoxosz, valamint a milétoszi Euantész azt mondják, hogy Kroiszosz egyik

barátja kapott a királytól egy arany poharat azzal, hogy adja oda a legbölcsebb görögnek. Ő

Thalésznak adta.

Továbbhaladva Hilónhoz jutott. Hilón feltette a kérdést a pítiainak, ki bölcsebb nála? Azt

felelte Myron: „Akiről még szólunk.” (Ezt Eudoxosz Kleobulosz elé helyezi, Platón viszont

Periandrosz elé.) Erről ezt mondja a pítiai:

„Azt mondom, hogy Myron, az osztiai, aki Hémoszban született, éles értelemmel ellátva

felülmúlt téged.”

A kérdést Anakharszisz tette föl. Daimakhosz, a platonikus és Klearkhosz azt mondja,

hogy Kroiszosz Pittakosznak küldte a csészét és az így kezdett körözni.

Androsz azt mondja A háromlábról szóló művében, hogy az argivok a háromlábat adták

jutalmul a legbölcsebb görögnek: a spártai Arisztodémosznak ítélték, ám ő átengedte

Khilónnak. Alkaiosz így emlékezik Arisztodémoszról: „Amint mondják, Arisztodémosz nem

mondott ki Spártában értelmetlen szót akkor, amikor azt mondta: a gazdagság teszi az embert;

nem akad szegény, aki tekintélyes lenne.”

Egyesek azt mondják, hogy Periandrosz hajót küldött rakománynyal Thraszibulosznak, a

milétosziak tyrannoszának. Miután hajótörést szenvedett a Kószi-tenger közelében, valami

halászok megtalálták a háromlábat. Phanodikosz viszont azt mondja, hogy az Athéni-

tengerben találták, és akkor vitték a városba, amikor éppen gyűlés volt, majd Biasznak

küldték el. Hogy miért, azt majd Biasz életrajzában fogjuk elmondani.

Ismét mások azt mondják, hogy (a háromláb) Hephaisztosz műve volt, és hogy az isten

Pelopsznak adta lakodalmára. Tőle Menelaoszhoz jutott, innen pedig Helénával együtt

elragadta Alexandrosz (Párisz), majd a lakóniai nő a Kószi-tengerbe dobta, mondván, hogy

vetélkedni fognak miatta. Az idő múltával a lebediaiak megvásárolva a kapást, a háromlábnak

is birtokába jutottak. A halászokkal vitatkozva folytatták útjukat Kósznak. Mivel a vitának

vége-hossza nem volt, előhozakodtak a dologgal Milétoszban, a szülővárosukban. A

milétosziak, mivel küldöttségeiket nem tartották tiszteletben, hadat üzentek a kósziaknak.

Mivel mindkét oldalon sokan elestek, a jóslat azt mondta, hogy a legbölcsebbnek kell adni.

Mindkét fél megegyezett abban, hogy Thalész kapja. Miután körbejárt, a didimoszi

Apollónnak adta. A kósziak ezt a jóslatot kapták:

„Nem ér véget a vetélkedés a merópok és iónok

között, amíg az arany háromlábat, amelyet

Hephaisztosz dobott a tengerbe, ki nem dobjátok a

Városból, és nem ér annak a férfinak a házába,

aki bölcs abban, ami van, ami lesz, és ami

előbb volt.”

A milétosziak pedig a következőt:

„Milétosz sarja, Phoeboszt a háromláb felől kérded.”

Majd a fent mondottak hangoztak ismét. Hermipposz Életrajzok című művében

Thalésznak tulajdonítja a mondást, amit valaki Szókratész köréből állított. Azt, hogy

úgymond három dologért tartozik hálával a sorsnak: először is, hogy embernek született és

nem állatnak; másodszor, hogy férfinak és nem nőnek; harmadszor, hogy hellénnek és nem

barbárnak.

Beszélik, hogy amikor egy öregasszony kivezette a házból, hogy a csillagokat vizsgálja,

beleesett egy gödörbe. Amíg segítségért kiáltott, az öregasszony ezt mondta: – Ó, Thalész!

Nem vagy képes meglátni azt, ami a lábad előtt van, hogyan fogod megismerni, ami az égen

van? Timón is elismeréssel szól Szillosz című művében arról, hogy Thalész foglalkozott

asztronómiával:

„A hét bölcs közé tartozik Thalész, a bölcs

az asztronómus.”

Amit leírt, az argoszi Lobón szerint mintegy kettőszáz szót tesz ki. A szobrára állítólag ezt

írták:

„Thalészt Milétosz és Iasz adta: a legbölcsebbet az

asztrológusok között.”

Az énekek közül ez az övé:

„A sok szó nem fedi föl az értelmes gondolatot.

Csak egy bölcsességet keress!

És egy jó után kérdezz.

Így fogod megfékezni a fecsegő emberek nyelvét,

akik vég nélkül beszélnek.”

Ezeket a mondásokat is neki tulajdonítják:

„A lények közül az isten a legöregebb; ugyanis nem született.

Legszebb a kozmosz: mert isten alkotása.

Legnagyobb a tér; mindent magába foglal.

Leggyorsabb a gondolat: mindenhova elfut.

Legerősebb a szükség: mindenen uralkodik.

Legbölcsebb az idő: mindent feltalál.”

Thalész azt mondta, hogy a halál semmiben sem különbözik az élettől. Akkor miért nem

halsz meg? – kérdezte valaki. Azt felelte: „Mert nem különbözik (az élettől).” Amikor azt

kérdezte valaki: Mi volt előbb: éjjel vagy nappal? Így válaszolt: „Éjjel. Egy nappal előbb.”

Amikor a felől kérdezték, hogy az ember elrejthet-e valami gonosztettet az istenek elől, azt

mondta, hogy „még a gondolatát sem”. Egy házasságtörő megkérdezte, hogy bizonyítsa-e

esküvel, hogy nem követett el házasságtörést. Thalész erre azt mondta: „A hamis eskü

semmivel sem rosszabb, mint a házasságtörés.” Azoknak, akik azt kérdezték tőle: Mi nehéz?

Azt válaszolta: „Önmagamat megismerni.” És mi könnyű? „Másnak tanácsot adni.” Mi a

legkellemesebb? „Sikert aratni.” Mi az isteni? „Aminek se kezdete, se vége.” Amikor azt

kérdezték, mi az, amit legritkábban látott: „öreg tyrannoszt”. Hogyan tudja valaki a

legkönnyebben elviselni a szerencsétlenséget? Úgy, „ha látja, hogy ellenségei rosszabb

helyzetben vannak.” Hogyan fogunk legjobban és legbecsületesebben élni? „Ha amit

másoknak szemére vetünk, magunk nem tesszük.” Ki boldog? „Akinek teste egészséges, esze

éles, természete jól nevelt.” Azt mondta, hogy gondolnunk kell a barátokra, akár jelen vannak,

akár távol. Ne a külsővel dicsekedjünk, hanem viselkedésünk legyen szép. Vallotta: „Ne

gazdagodj meg becstelenül, és ne mondj rosszat azokra, akik megnyerték bizalmadat.” „Amit

szüleidnek adtál azt fogod kapni gyermekeidtől.” Azt mondta, hogy a Nílus azért árad, mert

az eterioszi szelek, amelyek ellentétes irányban fújnak, árral szemben hajtják a víz folyását.

Apollodórosz azt mondja Krónikáiban, hogy Thalész a harmincötödik olimpiász első

évében született.

Hetvennyolc éves korában halt meg (vagy ahogyan Szókratész mondja,

kilencven éves korában). Az ötvennyolcadik olimpiászban halt meg, mint Kroiszosz kortársa,

akinek megígérte, hogy híd nélkül átkel a Haliszon úgy, hogy eltérítette folyását.

Ahogyan Démétriosz Magnésziosz állítja Homonimáiban, más Thalész is volt. Szám

szerint öt: a kalatiai rétor, aki eltúlozta a beszédmodorát; a tehetséges festő Szikyoniából; a

harmadik egy régi, Hésziodosz, Homérosz és Lykurgosz idejében; a negyedik, akit Durisz

említ a festészetről szóló művében; az ötödik egy fiatalabb, kevésbé ismert, akit Dionysziosz

említ a Kritikus (írásokban).

Thalész, a bölcs a meleg, a szomjúság és gyengeség következtében halt meg aggkorában,

miközben nézte a gymnikus vetélkedést. Sírjára ezt írták:

„E halom jelentéktelen – ám a dicsőség az égig ér.

A sokbölcsességű Thalész

(nyugvó) helye.”

Nekünk is van egy epigrammánk az Epigrammák, vagy Mindenféle mérték c. művünk első

könyvében:

„Magasságbeli Zeusz, a sportpályáról ragadtad el

a bölcs Thalészt, amikor a gymnikus játékokat

nézte; dicsértek, hogy közeledbe vitted. Mivel

megöregedett, a földről nem nézhette a

csillagokat.”

Más olvasat: harminckilencedik.

Thalészé a mondás: Ismerd meg magad! Ezt Antiszthenész a Diadokhaiban

Phémonoésznek tulajdonítja, és Hilón is kisajátította.

A hét bölcsről (méltó ugyanis, hogy itt együttesen is megemlítsük őket), a következőket

mesélik. A kyrenaiai Damón – aki A filozófusokról címmel írt könyvet – mindet említi, de

különösen a hetet. Anaximenész azt mondja, hogy mindannyian a költészetnek szentelték

magukat. Dikaiarkhosz szerint nem voltak sem bölcsek, sem filozófusok, hanem értelmes

emberek és értettek a törvényhozáshoz. A szyrakuszai Arkhetimosz feljegyezte

összejövetelüket Kypszelosznál, amelyen maga is részt vett, amint mondja. Epherosz szerint

viszont Kroiszosznál volt az összejövetel Thalész nélkül. Egyesek azt is mondják, hogy

Panióniában, Korinthoszban, Delphiben jöttek össze. Különbözőképpen beszélik el

mondásaikat is; hol az egyiknek, hol a másiknak tulajdonítják egyiket-másikat. Például:

„Volt egy lakedaimon Khilón nevű bölcs, aki ezt mondta:

semmit túlzottan; idővel jön minden jó.”

A bölcsek száma is vitatott. Maiandriosz Kleubolosz és Miszénosz helyére Gorgiadész fiát,

Leóphantoszt helyezi Lebedioszból vagy Epheszoszból, és a krétai Epimenidészt is ide

sorolja. Platón viszont az ő Protagóraszában Myszónt említi Periandrosz helyett. Ephorosz

Myszónosz helyett Anakharsziszt. Egyesek Pythagoraszt is ide sorolják. Dikaiarkhosz négyet

hagyományozott át: Thalészt, Biaszt, Pittakoszt és Szolónt; más hatot is megnevez, akik közül

hármat kiválaszt: Arisztodémoszt, a pamfíliait, a lakedemóniai Khilónt, Kleobuloszt, az

anakharsziszi Periandroszt. Mások odasorolják Kabasz fiát, Akurilaoszt, vagy az argoszi

Szkabrasz fiát. Hermipposz a Bölcsekről írt művében tizenhetüket sorolja fel, akik közül,

amint mondja, egyesek ezt a hetet választják, mások másik hetet. Ők pedig a következők:

Szolón, Thalész, Pittakosz, Biasz, Khilón, Myrón, Kleobulosz, Periandrosz, Anakharszisz,

Akuszilaosz, Arisztodémosz, Pythagorasz, Laszosz, Kharmantidész vagy Sziszymbriosz

(vagy Arisztoxenosz szerint Khabrinosz), Hermionész, Anaxagorasz. Hippobotosz viszont a

Filozófusok jegyzékében Orgeoszt, Linoszt, Szolónt, Periandroszt, Anakharsziszt,

Kleobuloszt, Myszioszt, Thalészt, Biaszt, Pittakoszt, Epiharmoszt és Pythagoraszt (sorolja

föl).

Az alábbi leveleket Thalésznek tulajdonítják:

Thalész Pherekydésznek

„Értesültem, hogy az első ióniainak tartod magad, aki elő akarja hozni az isteni dolgokat a

helléneknek. Helyes a gondolat, hogy a könyvet te tedd közkinccsé, és ne másokra bízzad,

amiből semmi haszon. Amennyiben számodra kellemesebb, szívesen vitatkozom veled ezekről

a dolgokról, és ha azt mondod, elmegyek hozzád Szyroszba. Én és az athéni Szolón nem

tennénk okosan, ha mi, akik elutaztunk Krétára, hogy kutassunk és Egyiptomba, hogy a

papokkal az asztrológiáról vitatkozzunk, hozzád nem mennénk el. Szolón is jönni fog – ha

megengeded. Te viszont annyira szereted saját földedet, hogy ritkán látogatsz Ióniába, és nem

érdekelnek az idegenek, hanem, amint remélem egyetlen munkának feküdtél neki: az írásnak.

Mi viszont, akik semmit sem írunk, beutazzuk Hellászt és Ázsiát.

Thalész Szolónnak

Ha elhagyod Athént, úgy tűnik legalkalmasabb, ha Milétoszban telepedsz le,

telepeseinknél. Ott ugyanis semmitől sem kell tartanod. De ha számodra terhes, hogy a

milétosziak is tyrannisz alatt vannak – mivel gyűlölsz minden uralkodót –, úgy legalább

annak fogsz örülni, hogy együtt élsz velünk, barátaiddal. Biasz is írt neked levelet, hogy gyere

Διαδοχαι— a szó jelentése: egymást követők (itt: egymást követő filozófusok sorrendje).

Prienébe. És amennyiben Priéné városát előnyben részesíted, hogy ott lakj, mi is oda

költözünk, hogy veled éljünk.

2. FEJEZET – SZOLÓN

Szalamiszi Szolón, Exékesztidosz fia elsőként vezette be Athénbe a szeiszaktheiát, ez

pedig a test és a tulajdon elengedése. Sokan ugyanis saját testüket zálogosították el, és a

nélkülözés következtében rabszolgasorsra jutottak. Hét talentumot elengedett, amellyel

apjának tartoztak, és másokat is biztatott, hogy így tegyenek. Ezt nevezték szeiszaktheiának –

világos, hogy miért.

További törvényeket is hozott, amelyekről hosszadalmas lenne beszélni és amelyeket

tengelyen forgatható táblákra írt.

Amikor az athéniek és megaraiak versengtek szülőhelyéért, Szalamiszért, azt a határozatot

hozták az athéniek, hogy aki a szalamiszi csata mellett szavaz, azt halállal büntessék, mivel

gyakran hátrányos helyzetben voltak a küzdelemben. Ekkor Szolón őrültnek tettetve magát

koszorúval berontott az agorába. Ott egy hírnök által felolvastatta Szalamiszról írt elégiáit és

felzaklatta őket. Így ismét felvették a küzdelmet a megaraiakkal és Szolón révén győztek.

Legnagyobb tette volt ez Szolónnak. Így szól az elégia, amely igen hevítette az athénieket:

„Lennék inkább pholegandriai vagy szikinita,

aki fölcserélte hazáját Athénnel, mindjárt ezt

hajtogatnák az emberek között: Ez az

attikai feladta Szalamiszt.”

majd:

„Induljunk Szalamiszba, hogy harcoljunk a kívánt szigetért,

hogy megszabaduljunk a szégyenteljes

adósságtól.”

Arra is rávette őket (az athéniakat), hogy megszerezzék a thrákiai Kherszonészoszt. Hogy

azonban ne nézzen ki úgy, mintha kizárólag erővel aratott volna győzelmet Szalamisznál,

hanem joggal is, néhány sírt felnyitott és megmutatta, hogy a holttestek Kelet irányában

nyugosznak, ahogyan az athéniaknál szokás temetni. De még azt is bebizonyította, hogy a

sírok is Kelet felé néznek, és a démák szerinti hovatartozásukat is bevésték, egészen az athéni

szokásnak megfelelően. Egyesek azt mondják, hogy Homérosz hajófelsorolásának ehhez a

sorához:

„Hozta tizenkét bárkáját Szalamiszból”

ő fűzte hozzá a következőt:

„és odavitte, hol állt sűrű hadirendje Athénnak. „

A továbbiakban a nép alávetette neki magát és örömmel kívánta, hogy tyrannosza legyen, ő

azonban nem fogadta el. Még rokonát, Peiszisztratoszt is akadályozta, tudva, hogy mi a

szándéka – ahogyan Szószikratész mondja. Karddal és pajzzsal felfegyverkezve berontott a

közgyűlésbe és elmondta Peiszisztratosz szándékát. De nemcsak ezt tette, hanem a következő

szavakkal fejezte ki segítőkészségét: „Athéni férfiak! Egyeseknél bölcsebb, másoknál bátrabb

II. 2,557.

vagyok. Bölcsebb azoknál, akik nem látnak át Peiszisztratosz összeesküvésén; bátrabb, mint

azok, akik ugyan átlátnak rajta, de félelemből hallgatnak.” A közgyűlés tagjai pedig, akik

Peiszisztratosz oldalán voltak, azt mondták, hogy megőrült. Azért ezt mondta:

„rövid idő múlva megmutatkozik őrültségem a

polgároknak, megmutatkozik, midőn eljön közénk

az igazság”.

Ezzel az elégiával jövendölte meg Peiszisztratosz önkényuralmát:

„A felhőből a hó és jégeső zuhataga szakad

a villogó villám mennydörgést hoz

a nagy emberek tönkreteszik a poliszt;

a démosz pedig észrevétlenül az egyeduralkodó

(monarkhosz) kezébe került.”

Amikor pedig (Peiszisztratosz) átvette a hatalmat, mivel Szolón már nem tudta meggyőzni

(a népet), ezért letette a fegyvert a parancsnokság előtt és így szólt: „Ó hazám! segítettelek

szóval és tettel!” Ezek után elhajózott Egyiptomba, Kyproszra és Kroiszoszhoz jött. Itt az ő

kérdésére: „Kit tartasz boldognak?” azt felelte: „Az athéni Telioszt, Kleobiszt és Bitónt, és

mást, akiről sokat beszélnek.”

Egyesek azt mondják, hogy Kroiszosz tarka ruhával ékesítette fel magát, trónjára ült és

megkérdezte: látott-e már szebb látványt? (Szolón) azt felelte: kakasokat, fácánokat és

pávákat – őket a természet díszítette fel ezerszer szebb ékességgel.

Innen Kilíkiába ment, és várost alapított, amelyet őróla Szoloinak neveztek. Csekély számú

athénit telepített ide, akik idővel elferdítették a nyelvet, és innen mondták: „szoloicizálni”.

Ennek a városnak lakói szoleiek, akik pedig Kyproszon laknak, azok szoliaiak. Amikor

megtudta, hogy Peiszisztratosz már uralkodik, ezt írta az athéniaknak:

„Ha magatok gonoszsága miatt viseltétek

el a bajt, ne vessétek ezt az istenek

szemére. Magatok adtatok ugyanis lovat alájuk,

amikor dézsmát adtatok nekik, és ezáltal súlyos

rabságot vontatok magatokra. – Közületek

ugyanis mindenki a rókák nyomdokain halad,

de együttvéve csekély eszetek van. Ugyanis a

hízelgő nyelvét és szavát figyelitek. Semmit

sem néztek, ami történik.”

Róla ennyit. Peiszisztratosz pedig ekképpen írt a menekülő Szolónnak:

Peiszisztratosz (üdvözletét küldi) Szolónnak

Nem vagyok egyetlen a hellének között, aki kívánta a tyranniszt. Nem is felel ez meg

nekem, mivel Kodrosz nemzetségéből való vagyok. Átvettem, amit az athéniek elvettek, noha

esküvel ígérték Kodrosznak és nemzetségének, hogy megtartják. Másban nem vétkezem sem

az istenek, sem az emberek ellen. Az athénieknek meghagytam, hogy úgy intézzék dolgaikat,

σολοκιζειν

„Nagyobbítottátok meg.”

ahogyan te rendelted. És jobb politikát folytatnak, mint a demokráciában. Senkinek sem

engedem meg, hogy bárkivel szemben erőszakot gyakoroljon. Tyrannoszként nem követelek

nagyobb tiszteletet és hódolatot, mint a királyok a régmúlt időben. Minden athéni fizet tizedet

birtoka szerint. Nem nekem, hanem hogy megtérítsék a nyilvános áldozatokat és más közös

költségeket, például arra az esetre, ha elragad bennünket a háború. Nem vetem szemedre,

hogy felfedted szándékomat! Inkább a polisz iránti jó szándékból tártad fel, mint irántam való

gyűlöletből, nem tudva milyen államhatalmat akarok felállítani. Mert ha tudtad volna,

könnyen alávetetted volna magad és nem menekültél volna el. Térj tehát haza, hidd el nekem

– noha nem esküdtem meg –, hogy Szolón semmit sem fog elszenvedni Peiszisztratosztól. Tudd

meg: más sem szenvedett tőlem semmit ellenségeim közül. Ha pedig méltónak bizonyulsz

arra, hogy barátaim közé tartozz, az elsők között leszel. Nem találok ugyanis benned semmi

ravaszságot vagy hűtlenséget. Ha másként kívánsz Athénben élni, megengedem. Am miattam

semmi esetre se hagyd el hazádat!

Így írt Peiszisztratosz.

Szolón azt mondja, hogy az emberi élet korhatára hetven év. Úgy tűnik kiváló törvényeket

hozott. Például, ha valaki nem gondoskodik szüleiről, azt fosszák meg polgárjogától.

Hasonlóan azt is, aki eltékozolja örökségét. A munkakerülőt bárki feljelentheti, aki csak

akarja. Lysziasz viszont Nikiász elleni beszédében azt mondja, hogy ezeket a törvényeket

Drákón írta elő, míg Szolón egy másikat, amely a paráznát eltiltja a szónoki emelvénytől. A

játékokban résztvevő atléták tiszteletdíját is kiegyenlítette: az Olympiászi győztesét ötszáz

drakhmára, az iszthimiaiét ezerre. Hasonlóképpen a többit is. Helytelennek tartotta kiemelni

ezek dicsőségét. Csak azok érdemlik ezt meg, akik a harcokban elestek, valamint ezek fiai azt,

hogy nyilvános költségen etessék és neveljék őket. Ezért is törekedtek sokan, hogy jónak és

kiválónak bizonyuljanak a háborúban, úgy mint Polyrélosz, Kynegeirosz, Kallimakhosz és

mindazok, akik Maratonnál harcoltak. Vagy mint Harmodiosz és Arisztogeitón vagy

Miltiadész és mások ezrivel. Az atléták viszont amíg edzik magukat, sokba kerülnek. Ha

győznek, kárt okoznak, mivel nem a legyőzött rovására, hanem inkább a hazáéra koszorúzzák

meg őket. Öregségükre Euripidész szerint „elhasznált köpenyek, amelyek elveszítették

szegélyüket”. Belátva ezt Szolón mértékletes tiszteletet mutatott irántuk. Jó volt a következő

rendelkezése is: a gyámnak nem szabad összeházasodnia az árvák anyjával, sem pedig az nem

lehet árvák gyámja, aki haláluk esetén örökösük lesz. Abban is helyesen (rendelkezett), hogy

a vésnöknek nem szabad a gyűrű elkészítése után megtartani a pecsét formáját. További

rendeletei: ha valaki kiüti valakinek a szemét, aki félszemű – vájják ki neki mindkettőt. Amit

nem adtál bizományba, ne kérd vissza („Amit nem tettél le, ne emeld föl.”) – egyébként

halálbüntetéssel lakolsz; ha az arkhont részegségen érik, akkor halállal lakoljon.

Homérosz műveit előírt sorrendben kellett előadniuk a rapszodoszoknak: ahol az első

befejezte a szavalást, ott folytatta a következő. Szolón tehát jobban megvilágította Homéroszt,

mint Peiszisztratosz, amint Dieukhidasz mondja a Megarikák ötödik könyvében. Ez főleg erre

a versre vonatkozik:

„akik Athénben éltek”

és a továbbiakra.

Szolón volt az első, aki a (hónap) harmincadik (napját) réginek és újnak nevezte.

Ugyancsak elsőként hívta össze rendszeres megbeszélésre a kilenc arkhónt, ahogyan

Apollodórosz mondja A törvényhozók második könyvében.

Amikor megkezdődött a fölkelés, nem állt sem a városiak, sem a mezei hadak oldalára, de

a tengerészek mellé sem. Azt szokta mondani, hogy a szó a tettek képmása, a király pedig az,

akinek legerősebb a hatalma. A törvényeket pókhálóhoz hasonlította: mert a törvény is, ha

gyenge és valami könnyebb (tárgy) esik rá: megtartja; ha valami nagyobb elszakad és

szertefoszlik. A beszédet a hallgatás pecsételi le, a hallgatást pedig a megfelelő pillanat

(καιρος). Azt

mondta, hogy akik hatással tudnak lenni a tyrannoszokra, hasonlóak a számolásnál

használt kövecskékhez; ahogyan ugyanis ezek hol többet, hol kevesebbet jelentenek, úgy a

tyrannosz is hol naggyá és dicsőségessé teszi mindegyiket, majd pedig becstelenné. Amikor

megkérdezték, miért nem hozott törvényt az apagyilkosok ellen, azt felelte, hogy „mert még

csak nem is számítok ilyesmire”.

Amikor pedig azt kérdezték, mi kellene ahhoz, hogy az emberek kevesebb

igazságtalanságot kövessenek el, azt válaszolta: „az, hogy akik ellen nem követtek el

igazságtalanságot, épp úgy nehezteljenek, mint akik ellen elkövettek”. Azt is mondta, hogy az

elteltség a gazdagságból származik, a büszkeség pedig az elteltségből. Az athéniaktól elvárta,

hogy a hold szerint számolják a napokat. Teszpisznek megtiltotta, hogy tragédiákat tanítson,

mert a hazug beszéd haszontalan. Amikor Peiszisztratosz önmagát megsebesítette, így szólt:

„Ez az ilyesminek a gyümölcse.” Amint Apollodórosz mondja a Filozófiai herezisekben, ezt

tanácsolta az embereknek: „Inkább higgy a szépnek és jónak (καλοκαγαθιαν) mint az

eskünek!” „Ne hazudj!” „Törekedj arra, ami értékes!” „Ne barátkozz senkivel könnyelműen!

De ha barátot szereztél, ne hagyd el!” „Parancsolj, miután (előbb) megtanultál

engedelmeskedni!” „Ne azt tanácsold, ami a legkellemesebb, hanem ami a legjobb!” „Ne

barátkozz a rosszakkal!” „Az isteneket tiszteld, a szülőket becsüld!” Azt mondják bírálta

Mimnermoszt, aki ezt írta:

„bárcsak betegség és súlyos gondok nélkül

találna hatvanéves koromban az elkerülhetetlen”.

Szolón ezt mondta:

„Ha most is rám hallgatsz, dobd ezt ki;

és ne tagadd, hogy valami jobbat mondtam, mint te!

Lygisztadész, cseréld fel és ezt énekeld:

bárcsak nyolcvanéves koromban találna az

elkerülhetetlen halál.”

A neki (Szolónnak) tulajdonított énekek közé tartozik ez is:

„Figyelj minden embert! Nézd titokban

nincs-e gyűlölet szívében, még barátságos arccal

beszél, nyelve kétszínű szót mond fekete

lelke mélyéből.”

Minden bizonnyal írt törvényeket, beszédeket és tanácsokat (amelyeket önmagához

intézett), elégiákat és eposzokat Szalamiszről és az athéni állam(berendezkedésről)ról, ötezer

sort, valamint jambusokat és epodoszokat. Szobrán ez a felirat áll:

„Szalamisz megsemmisítette a médek igazságtalan

büszkeségét, világra szülte Szolónt, a szent

törvényhozót.”

A negyvenhatodik Olympiász körül volt életének teljében, ezen Olympiász harmadik

évében volt Athén arkhónja, ahogyan Szószikratész mondja. Ekkor hozta a törvényeket.

Kyproszon halt meg nyolcvanéves korában. Azt az utasítást adta övéinek, hogy csontjait

vigyék Szalamiszba, égessék el és szórják szét. Ezért mondja Kratinosz Heirószok című

(drámájában) Szolón:

„Amint az emberek beszélik, szigeten lakom,

szétszórva Aisz egész földjén.”

Nekünk is van egy epigrammánk a Különböző és ritmusos mérték szerintiek című

gyűjteményben, ahol mindenféle mértékű költeményben mindenféle megholtról írtunk

epigrammákban és énekekben. Így hangzik:

„Szolón testét idegen földön elégette a kyproszi tűz,

csontjait Szalamisz rejti, mint kalászt termő port

lelkét gyors fogat vitte a mennybe: mert olyan

törvényeket adott a lakosoknak, mint a könnyű iga.”

Úgy beszélik, ő mondta: „Semmit se vigyél túlzásba!” (Mηδεν’αγαν).

Dioszkuridész írja az alábbiakat Emlékezéseiben. Amikor Szolón a fia halálát siratta –

akiről egyébként más értesülésünk nincs –, így szóltak hozzá: „Ezzel semmit sem érsz el.” Ő

ekképp válaszolt: „Éppen azért sírok, mert semmit sem érek el vele.”

Azt mondják, a következő leveleket is ő írta:

Szolón (üdvözletét küldi) Periandrosznak

Jelented, hogy sokan szövetkeztek ellened. Ha minden ellenségedtől meg akarnál

szabadulni, nem sokat érnél el. Mert összeesküdhet ellened valaki, aki nem is gyanús, mint

(például) aki félti saját magát, vagy mert megvet, mivel nincs amitől ne rettegnél. Esetleg a

polisz is hálás lenne valakinek, aki eltalálná, mikor nem vagy résen. Legjobb tehát, ha

lemondasz arról, hogy mindennek elejét vegyed. Ám ha mindenképpen tyrannosznak kell

maradnod, fontold meg, hogyan fogod idegen erőidet (zsoldosaidat) erősebbnek megtartani a

poliszbelieknél? Akkor senki sem lesz számodra félelmetes, te pedig senkit se küldesz

számkivetésbe.

Szolón (üdvözletét küldi) Epimenidésznek

Úgy látszik, azok a törvények sem sokat használtak az athénieknek, amelyeket én hoztam,

de te sem használtál a városnak midőn megtisztítottad. Ugyanis a vallás és a törvényhozók

nem elegendőek ahhoz, hogy segítsenek a poliszokon; ezt csak azok tudják elérni, akik oda

vezetik a tömeget, ahova akarják. Ha minden jól megy, mind a vallás, mind pedig a törvények

hasznosak; ám ha rosszul, semmi haszon belőlük.

Az én törvényeim sem voltak jobbak annál, mint amit törvényhozóként tettem. Ám a polisz

vezetősége megrontotta a közösséget, mert nem akadályozták meg Peiszisztratosz tyranniszát.

Nem voltam nekik szavahihető, amikor erre figyelmeztettem őket. Peiszisztratosz

szavahihetőbb volt, mert ellentétben velem, aki az igazat mondtam, ő hízelgett az athénieknek.

Én pedig letettem a fegyvert a parancsnokság előtt és azt mondtam, hogy okosabb vagyok

azoknál, akik nem látják be, hogy Peiszisztratosz a tyranniszra törekszik, és hogy bátrabb is

vagyok azoktól, akik vonakodnak ellenállni. Ők pedig őrültséggel vádolták Szolónt. Végül

kijelentettem: Hazám! Én, Szolón, kész vagyok téged szóval is, tettel is megvédeni. Egyesek

számára azonban bolondnak tűnök. Ezért távozom körükből, mint Peiszisztratosz egyetlen

ellensége. Ők pedig, ha akarják, legyenek testőrei. Tudd meg barátom, hogy borzasztóan

hatalmába kerítette a tyrannisz vágya. Elkezdett demagogizálni (szónokolva hajhászni a

népszerűséget). Majd önmagát megsebesítve a Héliaiába (törvényszék) rontott, és azt

kiabálta, hogy ellenségei tették ezt. Azt követelte, hogy rendeljenek mellé őrséget négyszáz

fiatalemberből. Ők pedig anélkül, hogy rám hallgattak volna, rendelkezésére bocsátották az

embereket. Botokkal voltak fölfegyverezve. Ezután megsemmisítette a démosz (uralmát).

Hiába akartam közülük a szegényebbeket felszabadítani az adó alól, akik most egyazon

Peiszisztratosznak szolgálnak.

Szolón (üdvözletét küldi) Peiszisztratosznak

Hiszem, hogy semmi rosszat sem kell várnom. Tyranniszod előtt barátod voltam, és most

sem különbözöm sokban azoktól az athéniektől, akik nem egyeznek a tyrannisszal.

Mindenkinek magának kell belátnia, hogy jobb-e, hogy egy ember uralkodjon felettünk, vagy

demokráciában éljünk. Azt mondom: az összes tyrannosz közül te vagy a legjobb. Ám látom,

számomra nem alkalmas, hogy visszatérjek Athénbe. Nehogy valaki szememre vesse: ha

egyenjogúságot adtam az athénieknek, miért utasítottam vissza, hogy tyrannosz legyek, holott

lehettem volna, most pedig visszatérve helyeslem, amit teszel?

Szolón (üdvözletét küldi) Kroiszosznak

Bámulom irántunk való hajlandóságodat. (Pallasz) Athénére (mondom), ha számomra

mindennél fontosabb volna, hogy demokráciában éljek, akkor inkább kívánnék élni

királyságod közelében, mint Athénban, ahol Peiszisztratosz uralkodik tyrannoszként.

Számunkra azonban az élet édesebb ott, ahol mindenki igazságosságot és egyenlőséget élvez.

Mégis elmegyek hozzád, mert vendéged akarok lenni.

3. FEJEZET – KHILÓN

Khilón Damagetosz fia, lakedemóniai volt. Elégikus mértékben írt verseket, mintegy

kettőszázat. Azt mondta, hogy a férfierény a jövendő előrelátása, amennyire ez a józanész

segítségével lehetséges. Amikor testvére elégedetlenkedett, hogy Khilón ephorosz lett, ő

pedig nem, így szólt hozzá: „Én el tudom viselni az igazságtalanságot, de te nem.” Az

ötvenötödik Olympiászban lett ephorosz, Pamphilé viszont azt mondja, hogy az

ötvenhatodikban. Szószikratész szerint először Euszhydemosz alatt lett ephorosz, és elsőként

vezette be, hogy az ephoroszokat a király mellé állítsák. Szatyrosz szerint ezt Lykurgosz

vezette be.

Ahogyan Hérodotosz beszéli első könyvében, amikor Hyppokratész Olympiászban

áldozatot mutatott be és az üstök maguktól kezdtek forrni, azt tanácsolta (neki Khilón), hogy

vagy ne nősüljön, vagy ha van felesége, bocsássa el és mondjon le gyermekeiről. Azt is

mondják, hogy amikor Aiszóposzt megkérdezte, mit csinál Zeusz, ez azt felelte: „a magasat

lealacsonyítja, az alacsonyt fölemeli.” Amikor valaki azt kérdezte tőle, miben különböznek a

jól neveltek a neveletlenektől, azt mondta: „A jó reménységben.” És arra, hogy mi nehéz? „A

titkot őrizni, a szabad időt jól felhasználni, és az igazságtalanságot (tudni) elviselni.” Az

alábbiak is az ő rendelkezései. „Uralkodj a nyelveden, főleg lakomán! Ne mondj rosszat

szomszédodra, mert ha igen, olyasmit fogsz hallani, ami fájni fog. Senkit se fenyegess, mert

ez asszonyi dolog. Inkább siess barátodhoz akkor, amikor balsorsban van, mint amikor

szerencsés. Szerény menyegzőt rendezz! A holtakról semmi rosszat ne mondj! Tiszteld az

időset (öregséget)! Óvd magad! A becsületes veszteséget többre értékeld, mint a becstelen

nyereséget. Az egyik egyszer okoz szomorúságot, a másik mindvégig. Ne gúnyold a

szerencsétlent! Amikor erős vagy, légy irgalmas, hogy a hozzád közel állók (szomszédok)

inkább szeressenek, mint féljenek. Tanulj meg helyesen háztartásod élén állni. Ne előzze meg

nyelved az eszed. Uralkodj a haragon! Ne nézd le a jövendölést! Ne kívánd a lehetetlent! Az

úton ne siess! Beszéd közben ne hadonássz! Mert ez a bolondok szokása. Engedelmeskedj a

törvényeknek! Becsüld a nyugalmat!”

Énekei közül a legnagyobb tetszésre ez talált: „Az aranyat csiszolt kövekkel (köszörűvel)

próbálják ki és megmutatkozik értéke; az emberek jó vagy rossz lelkületét pedig az arany

segítségével lehet megismerni”. Úgy beszélik késő öregségében azt mondta, nem emlékszik

rá, hogy életében valaha is törvénytelenséget követett volna el. Csak egy esetben került

önmagával ellentmondásba: egy eljárásban a barátja felett a törvény szerint ítélt, de rábeszélte

egy bírótársát – aki ugyancsak barátja volt –, hogy mentse fel az elítéltet. így akarva eleget

tenni mind a törvénynek, mind barátjának.

A görögöknél Kytéráról, a lakóniai szigetről mondott szólása miatt lett a leghíresebb.

Miután megismerte a sziget természetét, azt mondta: „bárcsak soha létre nem jött volna, vagy

ha létrejött, elsüllyedt volna.” Helyesen jövendölt. Demaratosz ugyanis – akit kiűztek

Lakedemónból – azt tanácsolta Xerxésznek, hogy hajóival kössön ki a szigeten. Ha Xerxész

meghallgatja, elfoglalta volna Hellászt. Később Nikiász elfoglalta a szigetet a

pelloponnészoszi háborúban; ott állomásoztatta az athéni csapatokat és sokféle rosszat okozott

a lakedaimoniaknak.

Khilón szűkszavú volt. Ezért a milétoszi Arisztagorasz az ilyen beszédet (brakhylogia)

khilóninak nevezi... Brankhosz volt, aki a szentélyét felépítette Brankhidában. Öreg volt már

az ötvenkettedik Olympiász idején, midőn Aiszóposz, a meseíró életének virágában volt.

Hermipposz szerint Piszában halt meg, amikor megölelte fiát, aki Olympiászi nyertes lett az

ökölvívásban. A túlzott öröm és az előrehaladott életkor hozta ezt. Akik jelen voltak a

panégyrian (ünnepségen), mind a legnagyobb tiszteletadással kísérték ki. Őróla is írtam egy

epigrammát:

„Ragyogó Polydeukész! Hála neked,

hogy Khilón fia olajából koszorút nyert az

ökölvívásban!

Ha atyja látván megkoszorúzva örömében

halt meg, nem szabad felróni. Ilyen legyen

az én halálom is.”

Szobrára ezt írták:

„Khilónt a fegyverrel koszorúzott Spárta szülte.

Aki bölcsességével első lett a hét bölcs közül!

Övé a következő közmondás:

A zálog bajt hoz!”

Ezt a kis levelet is neki tulajdonítják:

Khilón Periandrosznak

Arról értesítesz, hogy magad is részt akarsz venni valami hadjáratban idegen földön. Én

viszont úgy gondolom, hogy az otthoni körülmények sem túlságosan biztonságosak az

uralkodó számára. Boldognak tartom azt a tyrannoszt, aki otthon, nem pedig más keze által

hal meg.

4. FEJEZET – PITTAKOSZ

A mytilénéi Pittakosz Hyrradiosz fia. Durisz szerint apja thrák volt. Alkhaiosz testvéreivel

megdöntötte Melankhosz leszboszi tyrannosz uralmát. Az athéniek és mytiléniek

küzdelmében ő volt a parancsnok, az athéniek fő parancsnoka pedig Phrynon volt, aki

pankrateiában

Olympiászi győztes lett. Pittakosz beleegyezett, hogy egyéni küzdelemre is

kiálljon vele. Pajzsa alatt rejtekben hálót tartott, amelyet rádobott Phryonra, és őt megölve

megmentette az országot. Később – amint Apollodórosz meséli Krónikájában –, az athéniek

és mytiléneiek perbe keveredtek a föld kérdésében. Periandrosz elfogadva a bíráskodást, az

athénieknek ítélte a földet.

Ez idő tájt a mytiléneiek nagyra becsülték Pittakoszt, és rábízták az uralmat. Tíz évig

uralkodott, és ezalatt rendbe hozta a polisz dolgait. Ezután leköszönt és még tíz évet élt. A

mytiléneiek földet ajándékoztak neki, amelyet szentnek tartanak és most Pittakosznak hívnak.

Szószikratész viszont azt mondja, hogy egy kis darabot különített el magának, mivel a rész

több, mint az egész. Kroiszosz kincsét sem fogadta el, mondván, hogy a szükséges

kétszeresével rendelkezik, mivel fivére gyermektelenül halt meg, és az ő részét is

megörökölte.

Pamphilé írja Visszaemlékezéseinek, második könyvében, hogy fiát, Tyrraioszt valami

kovács ölte meg szekercecsapással, mialatt Kymében a borbélyműhelyben ült. Amikor a

kymébeliek kiszolgáltatták a gyilkost, Pittakosz így szólt: „a megbocsátás jobb, mint az

(utólagos) bánat.” Hérakleitosz viszont azt mondja, hogy Alkhaiosz elfogott, majd szabadon

bocsátott (valakit) mondván: „az irgalmasság jobb a bosszúnál.”

Ő hozta a (következő) törvényeket: ha részeg ember bűntettet követ el, kétszeres legyen a

büntetése. Ezt a törvényt azért hozta, hogy az emberek ne részegeskedjenek; a szigeten

ugyanis sok bor terem. Az ő mondása az is, hogy nehéz becsületesnek maradni. Ezt mondja

Szimonidész is, amikor így szól: „Pittakosz szerint valóban nehéz becsületes embernek lenni.”

Platón is megemlíti a Protagórászban: „a szükség ellen még az istenek sem küzdenek”, s hogy

„a hatalmon mutatkozik meg az ember.” Amikor megkérdezték, mi a legjobb, azt válaszolta:

„Jól elvégezni, ami előtted áll.” Amikor pedig Kroiszosz megkérdezte: „Melyik a legjobb

uralom?” Azt felelte: „A tarka falapoké” – a törvényre utalva. Azt is mondta, hogy a

győzelmet vér nélkül kell kivívni. Egy phókiszi embernek, aki arról beszélt, hogy jó embert

kell keresni, azt mondta: „hiába keresel, nem fogsz találni.” Azoknak, akik a felől

érdeklődtek, mi a kellemes, azt mondta: „az idő.” Mi homályos? „A jövő.” Mi biztos? „A

föld.” Mi bizonytalan? „A tenger.” Azt mondta, hogy minden bizonnyal a bölcs emberek

dolga, hogy gondoskodjanak a szerencsétlenség megakadályozásáról, mielőtt

bekövetkezne; a bátraké pedig elviselni, miután megtörtént. Neki tulajdonítják a következő

mondásokat. „Ne fecsegd ki, mit akarsz tenni; mert ha nem sikerül, kinevetnek. Ne szidd a

balszerencsét, tartva a bosszútól. A letétet add vissza! Ne mondj rosszat barátodról – de

ellenségedről se! Gyakorold a vallásosságot! Szeressd a mértékletességet! Ápold az igazságot,

a hűséget, a tapasztalatot, az ügyességet, a barátságot, a becsületességet! Ismerd föl az

alkalmas pillanatot!”

Énekei közül ezt becsülik leginkább:

„Íjjal és teli tegezzel kell a rossz ember ellen

indulni. Szájából nyelve igazat nem szól;

szívének szándéka kétszínű.”

Hatszáz elégikus verset is írt; prózában pedig törvényeket a polgároknak. Életének

virágkora a negyvenkettedik Olympiászra esik. Arisztomenosz szerint az ötvenkettedik

Minden erővel való küzdelem a sportban („pankráció”).

Olympiász harmadik évében halt meg. Mint aggastyán, több mint hetven évet ért meg.

Emlékművére ezt írták:

„A szent Leszbosz, aki szült, szülői könnyekkel

siratja Pittakosz halálát.”

Volt még egy Pittakosz nevű törvényhozó, ahogyan Phabórinosz mondja Emlékeinek első

könyvében, valamint Démétriosz a Homonimákban (Azonos nevek); őt „kicsi”-nek is

nevezték.

Azt beszélik, hogy a bölcs a következőt mondta egy fiatalembernek, aki a házasság felől

kérdezte (amint Kallmakhosz értesít epigrammáiban):

„Egy autarneiti idegen ezt kérdezte Mytilénében

Pittakosztól, Hyrradion fiától:

Öreg, két lehetőségem van, hogy megházasodjam:

az egyik szűz és gazdagságban, származásban velem

egyenlő;

a másik fölöttem áll.

Adj tanácsot, hogy a kettő közül melyiket vegyem inkább el?

Ő pedig felemelve botját, az öregség fegyverét (ezt mondta):

azok a gyerekek ott mindent elmondanak kérdésedre:

ott az útkereszteződésnél gyermekek ostoraikkal hajtják a

pörgőket.

Rájuk hallgass. Közel ment hozzájuk, ők pedig ezt mondogatták:

„azt pörgesd, ami hozzád legközelebb van”.

Az idegen megfogadta ezt a tanítást; nem vonzódott a nagyobb (gazdagabb) házasság

iránt.

Ahogyan ő a szerényebb menyasszonnyal házasodott meg,

úgy te is, Dión azt pörgesd, ami hozzád legközelebb áll.

Úgy tűnik, saját tapasztalata alapján mondta ezt. Felesége ugyanis előkelőbb házból volt,

mint ő maga. Drakhónnak, Pentikhosz fiának a nővére volt, és nagyon fölényesen bánt vele.

Alkhaiosz „szarapusz”-nak, bicegőnek nevezte, mivel lúdtalpa volt és húzta a lábát;

„kheiropodész”-nek is hívta, mivel ráncok voltak a lábán, amelyeket „kheirasz”-nak

neveznek; hetvenkedőnek is hívták („gaurax”), mert a pöffeszkedésben lelte kedvét;

„hájmukinak” („physzkosz”), mert kövér volt és hájas. Továbbá „sötétben evőnek”

(„szophordopidész”), mert lámpa nélkül vacsorázott. „Mocskos Pálnak” („agaszyrtosz”),

elhanyagolt külseje miatt. Amint Klearkhosz a filozófus mondja, a gabonaőrlés volt egyetlen

testgyakorlata.

A következő kis levelet is neki tulajdonítják:

Pittakosz Kroiszosznak

Felszólítasz, hogy menjek Lydiába, megnézni gazdagságodat. Én viszont látatlanban is

elhiszem, hogy Alyattész fia a leggazdagabb a királyok közül. Semmi hasznom tehát abból,

hogy Szárdeszbe utazzam. Pénzre (aranyra) nincs szükségem, ami van, az elég magamnak és

barátaimnak. Mégis eljövök, hogy vendégként közelebbről megbarátkozzam veled.

Más fordítás: „Tartsd magad körödhöz!”

5. FEJEZET – BIASZ

Biasz, Teutamosz fia Priénéből (való); Szatyrosz az első helyen említi a hét (bölcs) közül.

Egyesek azt mondják, hogy okos volt, Durisz szerint bevándorló. Phanodikosz (azt beszéli),

hogy bizonyos messzénéi lányokat kiváltott a hadifogságból, fölnevelte őket mint saját

lányait, majd visszaküldte őket Messzénébe apjukhoz. Az idő tájt találták Athénben a

halászok – amint már az előbbiekben említettem – a bronz háromlábat a felirattal: „a

bölcsnek”. Szatyrosz szerint a lányok – vagy mások szerint ezek apja, mint Phanodikosz

szerint is – bevitték a gyűlésre, s miután elmondták a történeteket, kijelentették, hogy Biasz a

bölcs. És átadták a háromlábat. Biasz visszautasította, és azt mondta, hogy Apollón a bölcs.

Mások szerint Thébába küldte Héraklésznek, mivel a thébaiak leszármazottja volt, akik a

priénei kolóniát létesítették – amint Phanodikosz mondja.

Azt is mesélik, hogy amíg Alyattész Priénét ostromolta, felhizlalt két öszvért és elhajtotta a

táborába. Látván ezt, a király szava elállt a csodálkozástól, hogy ilyen jól tudják tartani a

jószágot. Ezért elhatározta, hogy egyezséget köt a priéneiekkel és hírnököt küldött hozzájuk.

Biasz viszont homokbuckákat hordatott össze, és gabonát szórva rájuk, megmutatta az

embernek. Amikor erről Alyattész tudomást szerzett, békét kötött a priéneiekkel. Nem sokkal

ezután, amikor Biaszért küldetett, az így válaszolt: „Én pedig azt javaslom Alyattésznak, hogy

egyen hagymát!”

(vagyis sírjon). Azt is beszélik, hogy kiváló ügyvéd volt. Beszédének erejét

jó célra fordította. Erre vonatkozik, amit a Léroszi Démodikosz mond róla:

„Ha véletlenül ítélsz, úgy ítélj, mint Priénében ítélnek!”

Hippónax mondása pedig így szól róla:

„Erősebb az ítélethozásban, mint a priénei Biasz.”

A halál aggastyánként érte, épp egy kliens védése után. Amikor befejezte a védőbeszédét,

fejét leánya fiának keblére hajtotta. A másik fél is megtartotta beszédét, majd szavaztak, és

Biasz kliensének javára hozták meg az ítéletet. Miután azonban feloszlatták a bíróságot, halva

találták (unokájának) keblén. Fenséges temetésben részesítette őt a polisz, és felírta (sírjára):

„Biaszt, Iónia nagy ékességét rejti ez a

szikla, aki Priéné dicső földjén született.”

A mi (feliratunk) pedig:

„Itt nyugszik Biasz, a rettenthetetlen, akit

Hermész elvitt a Hádészbe, midőn az öregségtől

már hófehér volt; kimondta barátja

védőbeszédét, majd gyermeke (unokája:παιδος)

karjai közé hanyatlott és mély álomba szenderült.”

Mintegy kettőezer sort írt arról, hogyan boldogulhatna Iónia (lehetne szerencsésebb).

Énekei közül ez szerzett leginkább hírnevet neki:

„Igyekezz kedves lenni minden lakosnak, bármely

poliszban élsz; ez hozza a legtöbb hálát;

az önteltség ugyanis gyakran káros elvakultságot

Sambucus (Zsámboki): „proverbialis figura pro extremo contemptu” (közmondásszerű szólásmód a

legmélyebb megvetés kifejezésére).

okoz.”

Szerinte az erőt a természet hozza létre. A lélek és értelem tulajdonsága, hogy képesek

legyünk a haza érdekében szólni. Sokaknak a szerencse hozza a jómódot. Azt mondta, hogy

az a szerencsétlenség, ha nem tudjuk a szerencsétlenséget elviselni. A lélek betegsége az, ha

lehetetlent kívánunk. Nem kell mások szerencsétlenségén törni a fejünket. Amikor

megkérdezték, mi nehéz, azt válaszolta: „elviselni, ha valami rosszabbra fordul”. Egy

alkalommal istentelenekkel utazott a tengeren. Amikor viharba kerültek, és ők elkezdték

segítségül hívni az isteneket, azt mondta: „hallgassatok, nehogy megtudják, hogy a hajón

vagytok!” Amikor egy hitetlen megkérdezte tőle, mi a vallás (istenfélelem: έυσεβεια),

hallgatott. Amikor a hallgatás oka felől kérdezte, azt mondta: „azért hallgatok, mert olyasmi

felől kérdeztél, amihez semmi közöd”.

Amikor azt tudakolták tőle, hogy mi édes az embereknek? Így felelt: „a remény”. Azt is

mondta, hogy könnyebb az ellenségek között igazságot szolgáltatni, mint a barátok között. A

barátok közül ugyanis az egyik ellenség lesz, az ellenségek közül viszont az egyik az ember

barátja lesz. Amikor azt kérdezték, minek örülnek legjobban az emberek, azt felelte: „a

pénzkeresésnek”. Azt is mondta, hogy az életet úgy kell nézni, mintha sokáig élnénk, és úgy

is, mintha rövid ideig élnénk. Úgy kell szeretni, hogy (tisztában legyünk azzal, hogy akiket

szeretünk) gyűlölni fognak, ugyanis a legtöbb (ember) gonosz. Az alábbiakat is (ő) tanácsolta.

Légy lassú a vállalkozásban, de amit elvállaltál, abban tarts ki. Ne hadarj! Bolondnak fogsz

tűnni. Szeresd a bölcsességet (értelmet: φρονησιν)! Az istenekről mondd, hogy vannak! A

méltatlan embert ne dicsérd vagyona miatt! Meggyőződéssel nyerj (meg valakit), ne

erőszakkal! A bölcsességet vedd útravalónak fiatalkortól öregségedig; ez maradandóbb

minden más kincsnél!

Amint már mondtuk, Hipponax is említi Biaszt. Hérakleitosz, az (örök) elégedetlen így

dicséri, amikor róla ír: „Priénében élt Biasz, Teutamész fia, akiről több szó esik, mint

másokról.” A priéneiek egy ligetet szenteltek neki, amelyet Teutameionnak neveznek. Tőle

származik a mondás: „A legtöbb (ember) gonosz.”

6. FEJEZET – KLEOBULOSZ

Kleobulosz Euagorosz fia Lindoszból, Durisz szerint Kariszból való. Egyesek szerint

viszont Héraklésztól származik. Kitűnt erejével és szépségével is; Egyiptomban ismerkedett

meg a filozófiával. Született egy lánya, Kleobulina költőnő, aki találós kérdéseket írt

hexameterben; Kratinosz is említi azonos nevű drámájában, amelynek címe többes számban

áll.

(Úgy mondják) újraépítette Athéné szentélyét, amelyet Danaosz alapított. Énekeket és

találós kérdéseket is írt, mintegy háromezer sort.

Egyesek azt mondják, ezt a feliratot (epigrammát) ő írta Midasz számára:

„Arany szűz vagyok, Midasz sírján nyugszom.

Amíg a víz folyik és nagyra nőnek a fák;

amíg süt a nap, és világít a hold,

és folynak a folyók, és a tenger hullámzik,

itt maradok, ezen a sokat siratott sírhelyen

az erre járóknak azt mondom: itt nyugszik Midasz.”

Bizonyságul említeni szokás Szimónidész egyik versét, ahol azt mondja:

„Ki dicsérhetné a világos elméjű Lindoszi Kleobuloszt,

Kleobulinák.

aki a folyókkal, a virágokkal,

a nap tüzével, az arany holddal és a tengerrel

szembeállítja

egy oszlop erejét, hiszen minden

gyengébb az istenieknél; a halandók keze összetöri a követ! Bolond ember tanácsai ezek.”

Ez nem lehet Homérosz sírfelirata, akiről azt mondják, sokkal előbb élt, mint Midasz. Azt

mondják Pamphilé Visszaemlékezéseiben ez a rejtvény is (olvasható):

„Egy apának tizenkét gyermeke van. Mindegyik

gyermeknek van kétszer harminc

különböző kinézetű gyermeke; egyesek

fehérnek, mások feketének néznek ki.

Halhatatlanok, és mégis mind meghal.”: Ez az év.

Íme legismertebb mondásai: „A műveletlenség és az üres beszéd túlsúlyban van a halandók

között; de az idő megteszi a magáét. Nemes dolgokon járjon az eszed! Ne légy bolondul

hálátlan!” Azt mondta, hogy a lányokat akkor kell férjhez adni, amikor koruk szerint szüzek,

értelmük szerint asszonyok. Ezzel rámutatott, hogy a lányokat is nevelni kell. Azt is mondta,

hogy a baráttal jót kell tenni, hogy még jobb barátunk legyen, az ellenséggel pedig azért, hogy

barátunk legyen. Óvakodni kell a barátok bírálatától és az ellenség megszólásától. No meg

aztán: ha valaki kimegy a házból, előbb gondolja meg, mit szándékozik tenni; és amikor ismét

visszatér, gondolja meg, mit tett. Azt is tanácsolta, hogy edzeni kell a testet; hogy jobban kell

szeretni hallgatni, mint beszélni; többet ér a tudás szeretete a tudatlanságtól; a nyelv legyen

erős a szép szóra; legyenek szomszédosak az erénnyel – távol a rossztól. Az

igazságtalanságtól meneküljünk! A polisznak a legjobb tanácsokat kell adni! Uralkodj az

élvezeteken! Semmit se tégy erőszakkal! A gyermekeket nevelni kell! Az ellenségeskedést

meg kell semmisíteni! Az asszonynak nem szabad hízelegni, de veszekedni sem szabad vele

idegenek jelenlétében; az egyik esztelenség jele, a másik az őrültségé. Ne büntesd a szolgát

bor mellett; úgy fog tűnni, részegségből teszed. Azonosat vegyél feleségül; mert ha

rangosabbat veszel el, úgymond a hozzátartozóidból fölöttest csinálsz magadnak. Ne nevesd

ki, akiket gúnyolnak; meg fognak érte gyűlölni. A jósorsban ne légy gőgös; a balsorsban ne

légy levert! Tudjad bátran elviselni a sors változásait! Ő mondta azt is, hogy legjobb a mérték.

Kleobulosz hetvenéves aggastyánként halt meg. Sírfelirata a következő:

„A bölcs férfi, Kleobulosz halálát siratja

hazája: a tengertől körülmosott Lindosz.”

Ezt írta Szolónnak:

Sok barátod van,

és mindenütt otthon vagy. Mégis azt mondom Szolónnak, Lindosz lesz a

legkívánatosabb, mint szabad város. Szigetként a tengeren fekszik. Ha itt veszel lakást, semmi

rossztól (nem kell tartanod) Peiszisztratosz részéről. Mindenfelől barátok fognak hozzád

érkezni.

7. FEJEZET – PERIANDROSZ

A korinthoszi Periandrosz, Kyprelosz fia, a Hérakleidák nemzetségéből származik.

Feleségül vette Lyszidét – akit Melisszának nevezett –, Prokleosz, Epidaurosz tyrannoszának

Sambucus: legitur et άντιθεμενον άντιθεντα

Sambuccus (έτεροι): „Lege έθαροι utique hac dialecto” (minden bizonnyal ebben a tájszólásban); így

ποθανεσταταν (legkívánatosabb) helyett: ποταντευσταταν.

és Eriszteneiának a leányát. Ez utóbbi Arisztokratész gyermeke, Arisztodémosz nővérének

leánya, akik majd egész Árkádia fölött uralkodtak, ahogyan Hérakleitosz Pontikosz mondja az

Uralomról című könyvében. Két fiút nemzett, Kypszeloszt és Lykophrónt. A fiatalabbik okos

volt, az idősebb buta. Idő teltével dühében megölte állapotos feleségét, hozzávágva egy sámlit

vagy megtaposva őt. Ágyasai vették rá vádaskodásaikkal, akiket később elégetett.

Fiát, akinek Lykophrón volt a neve, és siratta anyját, megtagadta, majd Kerkyrába küldte.

Amikor már megöregedett, elküldött érte, hogy megtegye tyrannosznak. Ám mielőtt elment

volna, megölték a kerkyraiak. Emiatt haragra lobbanva elküldte fiaikat Alattészhez, hogy

kiheréljék őket. Amikor azonban a hajó Szamosznál kikötött, menedéket kerestek Héránál és

a szamniaiak megmentették őket.

Periandrosz nyolcvanéves korában halt meg, teljesen elkeseredetten. Szószikratész azt

mondja, hogy negyvenegy évvel Kroiszosz előtt halt meg, a negyvenkilencedik Olympiász

előtt. Hérodotosz az ő első könyvében azt mondja, hogy Thraszibulosznak, a milétosziak

tyrannoszának volt vendége.

Őróla meséli Arisztipposz a Régiek kicsapongásairól című művének első könyvében, hogy

anyja Kratész beleszeretett és vérfertőzést követett el vele titokban. Ő pedig élvezte. Amikor a

dolog kitudódott, mindenkivel szemben elviselhetetlen lett, mert elkedvetlenítette, hogy a

dolog kitudódott.

Ephorosz arról értesít, hogy fogadalmat tett, hogy ha Olympiászban győz a

négyfogatos kocsiversenyen, arany szobrot fog állíttatni. Amikor pedig győzött, mivel hiány

volt aranyban, egy helyi ünnepségen, látva, hogy az asszonyok magukon viselik ékszerüket,

elrabolta tőlük, és így tett eleget fogadalmának.

Egyesek azt mondják, nem akarta, hogy tudják, hol lesz a sírja. Cselt eszelt ki.

Megparancsolta két ifjúnak, hogy menjenek ki éjszaka arra az útra, amelyet mutatott és az

(első) szembejövő embert öljék meg és ássák el. Utána másik négynek megparancsolta, hogy

induljanak az előző kettő keresésére, és őket megölve ássák el. Ismét többeket küldött ezek

után. Ő maga összetalálkozott az első kettővel, akik megölték.

A korinthosziak az ő üres sírjára (kenotaphion) ezt írták:

„A gazdagság és bölcsesség urát, Periandroszt

rejti keblében ez a Korinthosz – haza, a tengermellék

földje.”

Mi is írtunk egyet:

„Ne búslakodj azon, hogy semmit sem értél el,

hanem örülj minden adománynak, amit az

istenség adott. Mert a bölcs Periandrosz is haragosan

szállt alá, mert nem sikerült elérnie, amit akart.”

Az ő mondásai. „Ne tégy semmit a pénz kedvéért. Csak az annak előteremtésére méltót

kell elérned.” Írt egy tankölteményt is, mintegy kétezer sornyit. Azt mondta, hogy akik

zavartalanul akarnak uralkodni mint tyrannosz, azokat a hűség, nem pedig a testőrség kell

hogy védje. Amikor valaki megkérdezte, miért lett tyrannosz, azt válaszolta: „Mert egyformán

veszélyes önként lemondani vagy erőszakkal elveszíteni (a hatalmat).” Azt is mondta: „Szép

dolog a nyugalom; a megfontolatlanság veszélyes. A kapzsiság szégyenletes. A demokrácia

jobb, mint a tyrannisz. Az élvezetek mulandók, a megtiszteltetések halhatatlanok. A jósorban

légy mértékletes; a balszerencsében józan! Barátaidhoz légy egyforma jó- és balsorsban

Sambuccus: „graecus habet φωτα, sed lege χωτα” (azért, mert megvetik).

egyaránt. Tartsd be ígéretedet! Légy titoktartó! Ne csak a vétkeseket büntesd, hanem azokat

is, akik véteni akarnak.”

Ő volt az első, akinek testőrsége volt, és aki uralmát tyrannisszá alakította. Nem engedte

meg, hogy bárki a városban lakjon, akinek csak eszébe jutott – ahogyan Ephorosz és

Arisztotelész beszéli. A harmincnyolcadik Olympiász körül volt életének virágában és

negyven évig volt tyrannosz.

Szótion, Hérakleidész és Pamphilé Visszaemlékezéseinek ötödik könyvében azt mondja,

hogy két Periandrosz volt: a tyrannosz és a bölcs, aki Ambrakiából volt. Neantész a

kyszikénoszi is ezt állítja, valamint azt, hogy közeli rokonok voltak. Arisztotelész azt mondja,

hogy a korinthoszi volt a bölcs, míg Platón ezt tagadja.

Az övé ez a mondás is: „Minden az igyekezet.”

Át akarta vágni az Iszthmoszt.

Ezeket a leveleket is neki tulajdonítják:

Periandrosz a bölcseknek

Nagy hála a pythiai Apollónnak, hogy egybegyűlve talállak titeket. Leveleim el fognak

benneteket vezetni Korinthoszba is. Én pedig, mint magatok is tudjátok, egészen vidékies

módon foglak benneteket fogadni. Hallom, tavaly Lydosznál Szardeszben jöttetek össze. Ne

vonakodjatok tehát, hanem jöjjetek hozzám, Korinthosz tyrannoszához. Szívesen fognak

benneteket látni a korinthosziak Periandrosz házában.

Periandrosz Proklésznek

A feleségem elleni gonosztettem nem volt szándékos. Te ellenben szándékosan követsz el

ellenem igazságtalanságot, amikor a fiam szívét ellenem hangolod. Ezért vagy hagyj fel vele,

hogy rosszat tégy fiammal, vagy pedig megbosszulom ezt. Mert én régen elégtételt adtam

leányodért, azáltal, hogy vele együtt elégettem a korinthoszi nők minden ékszerét.

Thraszibulosz így írt neki:

Hírnöködnek semmit sem válaszoltam. Kivezettem a búzaföldekre. Miközben elkísért,

botommal leütöttem azokat a kalászokat, amelyek a többi fölé nőttek. És ha megkérdezed, mit

hallott vagy látott, el fogja mondani. Te is így járj el, ha meg akarod erősíteni hatalmadat:

azokat a polgárokat, akik kiemelkednek, üsd le, akár ellenségnek tűnnek,

akár nem. Az egyeduralkodó számára ugyanis gyanúsak a barátok is.

8. FEJEZET – A SZKÍTA ANAKHARSZISZ

A szkíta Anakharszisz Gnurusz fia és Kadnidasz szkíta király testvére, anyja pedig görög

volt. így két nyelvet beszélt. Verseket írt a szkíta és görög szokásokról, mintegy nyolcszáz

sort, amelyekben dicséri az egyszerű életmódot és a hadászatról beszél. Egyszerű beszédével

alkalmat adott a mondásra: „szkíta módon mondani”. Szószikratész szerint Athénbe jött a

negyvenhetedik Olympiász körül, amikor Eukratész volt az arkhón. Hermipposz arról értesít,

hogy Szolón házába ment. Itt egy szolgánál jelentkezett, mondván, hogy jelentse be

Szolónnál, mert szeretné látni, és ha lehetséges, vendégbarátja lenni. A szolga miután

bejelentette, Szolóntól ezt a választ hozta: vendégbarátságot saját hazánkban szokás kötni.

Mire Anakharszisz azt válaszolta, hogy saját hazájában van, s így joga van a

Sambuccus: „cura et labor, qui ut Maro, omnia vincit”. Vergil., Georgica, 1,145.

vendégbarátságra. Ennek a lélekjelenlétnek láttán, magához fogadta és bensőséges barátságot

kötött vele.

Anakharszisz az idő múlásával visszatért Szkítiába és sokat fáradozott azon, hogy a hazai

szokásokat felcserélje a hellénekkel. Testvére nyilától halt meg egy vadászaton, mondván,

beszéde megmentette Hellásztól, de odahaza az irigység halálát okozta. Egyébként egyesek

azt mondják, azért ölték meg, mert hellén szokás szerint akart áldozatot bemutatni. Ez a mi

sírfeliratunk számára:

„Hosszú bolyongás után visszatért Anakharszisz Szkítiába,

hogy egész életét a hellén szokásoknak szentelje.

Még nyelvén volt a befejezetlen szó, s elragadta a

halhatatlanok közé a gyors nádból készült nyíl.”

Azt mondogatta, hogy a szőlőtő három fürtöt terem: az első az élvezet, a második a

mámor, a harmadik az undor. Azt mondta, csodálkozik, hogy a helléneknél a szakértők

versenyeznek és a hozzá nem értők ítélkeznek. Amikor megkérdezték, hogyhogy nem lett

borissza, azt felelte, „mert szemem előtt tartom a részegek undorító magatartását.” Kifejezte

afölötti csodálkozását, hogy a helléneknek törvényük van azok ellen, akik erőszakot követnek

el, de ugyanakkor megbecsülésben részesítik az atlétákat, akik egymást püfölik. Amikor

tudomására jutott, hogy a hajó fala négyujjnyi, azt mondta: „tehát ennyi választja el a

tengeren járókat a haláltól”.

Az olajról azt állította, hogy őrültséget előidéző méreg, mivel az atléták miután bekenik

magukat vele, egymásnak dühödnek. Azt is kérdezte, hogyan lehetséges, hogy akik tiltják a

hazugságot, a söntésben szemlátomást hazudnak; és azon is csodálkoznak, hogy – úgymond –

kis pohárból isznak, amikor teleitták magukat a nagyból. Az ő szobrain ez áll (írva): „uralkodj

a nyelveden, a hasadon és a nemi szerveden!” Amikor megkérdezték tőle, vannak-e Frígiában

nádsípok, azt mondta: „nincsenek, de szőlővesszők sincsenek.” Amikor viszont afelől

érdeklődtek nála, melyek a legbiztonságosabb hajók, azt mondta, hogy azok, amelyek a

parton vannak. Azt is mondta, hogy a legcsodálatraméltóbb, amit a helléneknél látott az, hogy

a füstöt a hegyen hagyják, a fát pedig a városba hordják.

Amikor megkérdezték: kik vannak

többségben, az élők vagy a holtak? Azt felelte, hová sorolod a többséget?

Amikor valami

attikai a szemére vetette, hogy szkíta, azt mondta: „az én szégyenem a hazám, te pedig hazád

szégyene vagy.” Arra a kérdésre pedig, hogy mi az, ami az emberben jó is és rossz is, azt

válaszolta: „a nyelv”. Vallotta, hogy jobb, ha az embernek egy kedves barátja van, mint sok

mihaszna. A piacot annak a helynek nevezte, ahol az emberek becsaphatják egymást és

meggazdagodhatnak. Amikor valami részeg gyerek sértegette, azt mondta neki: „ha fiatal

korodban nem tudod elviselni a bort, öregségedre vizet fogsz hordani.”

A (mindennapi) életre feltalálta a horgonyt és a fazekas korongot – ahogy egyesek

mondják. Továbbá ezt a levelet írta:

Anakharszisz Kroiszosznak

Lidek királya! Én azért jöttem a hellének országába, hogy megismerjem és megtanuljam a

hellének életmódját. Aranyra nincs szükségem; sokkal inkább örülök annak, hogy mint jobb

férfi térhetek vissza a szkítákhoz. Most Szardeszbe érkeztem, mert nagy fontosságot

tulajdonítok annak, hogy kegyeidbe férkőzzem.

Faszén.

Szójáték: πλεοντας

9. FEJEZET – MYSZÓN

Ahogy Szószikratész mondja továbbadva Hermipposzt, Myszón Sztrymón fia volt,

származását tekintve héni. Ez Oita vagy Lakónia egyik falva. (Myszónt) a hét (bölcs) közé

számítják. Mondják, hogy apja tyrannosz volt. Azt is beszélik, hogy amikor Anakharszisz

megkérdezte Pythiát, van-e valaki, aki bölcsebb nála, ezt válaszolta (ahogy már Thalész

életrajzában Khilonról mondottuk):

„Azt mondom, Myszón az oitiai Hén szülöttje

nálad sokkal élesebb ésszel rendelkezik.”

Ez igen felcsigázta érdeklődését. Egy faluba ment, és úgy találta őt nyári időben, hogy az

ekevasat az ekére erősítette. Így szólt hozzá: „Ó, Myszón, hiszen most nem a szántás ideje

van!” Ám ő azt válaszolta: „Épp itt az ideje, hogy fölszereljem.” Mások azt beszélik, hogy ezt

a jóslatot mondta: „Egy hétiszi”. Kérdik tőle: „Mi az, hogy hétiszi?” Parmenidész azt mondja,

hogy a hétiszi egy lakóniai démosz, ahonnan Myszón származik. Szószikratész azt mondja a

Diadokhaiban, hogy Myszón atyai ágon hétiszi, anyai ágon héni. Eutyphrón, a pontoszi

Hérakleidész fia azt mondja, hogy krétai, mivel Héteia krétai város. Anaxilaosz viszont azt

állítja, hogy arkadiai. Hippónax is említi őt, mondván:

„És Myszón, akit Apollón

minden embernél bölcsebbnek nyilvánított.”

Arisztoxenosz pedig azt mondja Szórványos (adataiban), hogy hasonló volt Timónhoz és

Apémantoszhoz, ugyanis embergyűlölő volt. Egyszer látták Lakedaimonban, hogy egy

magányos helyen nevet. Egyszercsak ott termett valaki és megkérdezte, miért nevet, hiszen

senki sincs a közelben? Ő azt válaszolta: „éppen azért nevetek.” Arisztoxenosz azt mondja,

hogy azért volt ismeretlen, mert egyetlen poliszhoz sem tartozott, hanem valami jelentéktelen

faluhoz. Ezért – Platón, a filozófus kivételével –, egyet s mást Peiszisztratosznak

tulajdonítanak mondásaiból, tetteiből. (Platón) Prótagoraszában is említi őt Periandrosz

helyett.

Szokása volt mondani, hogy nem a beszéd alapján kell a dolgokat vizsgálni, hanem a

dolgok alapján a beszédet. Mert nem a dolgok vannak a szavak miatt, hanem a szavak a

dolgok miatt.

Életét kilencvenéves korában fejezte be.

10. FEJEZET – EPIMENIDÉSZ

Ahogyan Theopomposz és sokan mások mondják, Epimenidész Phaisztosz fia volt; mások

szerint Dosziadészé, ismét mások szerint Agészarkhoszé. Knósszoszban született Krétán.

Hosszú, hullámos haja különös külsőt kölcsönzött neki. Egy alkalommal apja kiküldte a

mezőre a nyájhoz; délben letért az útról egy barlangba, ahol elaludt és aludt ötvenhét

esztendőn át. Amikor fölébredt, elindult a juhokhoz, gondolván, hogy csak rövid ideig aludt.

Amikor nem találta őket, elindult a mezőre, ahol mindent megváltozva talált és másnak a

birtokában volt! Visszatért a városba, kétkedések közepette. Amikor megérkezett saját

házába, azt kérdezték, kicsoda ő. Amikor végül rátalált fiatalabb fivérére, aki már nagyon

megöregedett, tőle megtudta az igazságot. Amikor a görögök között közismertté vált, az

istenek különös kedveltjének kezdték tekinteni.

Mivel akkortájt kitört az athéniek között a pestis, Pythia azt mondta, hogy meg kell

tisztítani a várost. Hajót küldtek Krétára Nikiászhoz, Nikératosz fiához Epimenidészért.

Akkor a negyvenhatodik Olympiász idején megtisztította a várost és véget vetett a pestisnek a

következőképpen: Fekete és fehér bárányokat vett magához és az Arész-mezőre (Areopagosz)

ment. Ott szabadon engedte őket, meghagyva a kísérőknek, hogy ahol valamelyik juh lepihen,

ott az illetékes istenségnek mutassa be azt áldozatul. És így majd elmúlik a csapás. Innen

származik az, hogy az athéni vidéken név nélküli oltárokat lehet találni, mintegy az

engesztelés emlékeit. Mások azt mondják, hogy a pestis oka a kylóneoszi engesztelés,

és az

ettől való szabaduláshoz kapott jelet. Ezért is halt meg két fiú, Kratülosz és Ktészebiasz, hogy

megszabadítsák a várost a szerencsétlenségtől. Az athéniek megszavazták, hogy adjanak neki

egy talentumot és egy hajót, amely visszaviszi Krétára. Ő azonban nem fogadta el a pénzt

(ezüstöt), viszont barátságot hozott létre a knósszosziak és az athéniek között.

Hazatérve rövidesen meghalt életének százötvenhetedik évében, ahogyan Phlegón mondja

A hosszú életről szóló művében. Vagy ahogyan a krétaiak állítják, egy híján háromszáz évet

élt, a kolophoni Xenophanész pedig úgy hallotta, hogy százötvennégyet.

Megénekelte a kuréták és korybanták születését, írt egy teogóniát – ötezer versnyit –, az

Argosz-hajó készítését és Iaszon tengeri útját Kolhoszba – hatezer-ötszáz versben. Prózában

írt Az áldozatokról, A krétai államról (államberendezés:πολιτεια), valamint Minoszról és

Radamantyszról mintegy négyezer sort. A Szemnáknak templomot létesített Athénben,

ahogyan argoszi Lobón mondja A poétákról szóló írásában. Azt is mondják, hogy először

tisztította meg a házakat, mezőket és emelt szentélyeket. Olyanok is vannak, akik azt állítják,

hogy nem aludt, hanem eltávozott, hogy gyökereket gyűjtsön.

Beszélik, hogy van egy levele, amelyet Szolónhoz, a törvényhozóhoz intézett. A levél arról

az államberendezésről szól, amelyet Minósz adott a krétaiaknak. Ám magnéziai Démétriosz

azt állítja a Homonimákban, hogy későbbi a levél, és hogy nem krétai dialektusban írták,

hanem attikaiban, méghozzá új attikaiban. Én viszont találtam egy másik levelet, amely

ekképpen hangzik:

Epimenidész Szolónnak

Légy bátor, barátom! Mert ha Peiszisztratosz megtámadta és leigázta volna az athénieket

még mielőtt jó törvényeik lettek volna, mindvégig hatalmon maradhatott volna és rabságba

ejthette volna a polgárokat Most azonban nem rossz embereket igázott le. Emlékezve Szolón

intelmeire, fájdalommal eltelve a szégyentől, soha nem fogják elviselni a tyranniszt. Ám ha

most maga Peiszisztratosz áll is a polisz élén, remélem hatalma nem fog átszállni

gyermekeire. Nehéz ugyanis a jó törvények ellenére is szolgaságban élni azoknak, akik

megszokták a szabadságot. Te pedig ahelyett, hogy bolyonganál, gyere hozzám Krétára. Itt

ugyanis nem kell félned az uralkodótól. Ám ha bolyongásaid idején barátaid közül valaki

összetalálkozik veled, attól tartok valami rosszat kell elszenvedned.

Démétriosz szerint egyesek azt beszélik, hogy a Nympháktól szerzett valami étket és

marhacsülökben őrizte. Kis mennyiségben vett belőle magához, ezért nem volt szüksége arra,

hogy ürüléssel kiválassza; soha nem látták enni. Timaiosz is említi második könyvében.

Egyesek azt állítják, hogy a krétaiak áldozatot mutattak be neki, mint istennek. Úgymond a

jövendőmondáshoz is értett. Amikor ugyanis meglátta Munikhiaszt Athénnál, azt mondta:

„nem tudom, mennyi bajt fog hozni ez a hely az athéniaknak, egyébként fogaikkal

semmisítenék meg”. Ezt mondta sokkal az esemény előtt. Azt is beszélik, hogy elsőként

nevezte magát aiakhosznak, a lakedaimonoknak pedig megjövendölte, hogy vereséget fognak

szenvedni az arkadiaiaktól, és azt a látszatot keltette, mintha többször újraéledt volna.

Sambuccus: άγιος – piaculum a Cylone quem extractum ex σεμνων dearum asylo Pericles interfecit. („Kylón

gonosztettének engesztelése, akit Periklész kihúzva a σεμνων-ból, az istenek menedékhelyéről, megölt.”)

Theopomposz (azt beszéli) a Csodálatos dolgokban, hogy amikor (Epimenidész)

templomot épített volna a Nympháknak, hang (hallatszott) az égből: „Epimenidész! Ne a

Nympháknak, hanem Zeusznak!” Amint már az előbbiekben mondottuk, a krétaiaknak

megjövendölte, hogy az arkadiaiak le fogják győzni a lakedaimonokat – és valóban vereséget

szenvedtek Orkhomenosznál.

Ugyanannyi nap alatt öregedett meg, ahány évet átaludt. Erről is Theopomposz értesít.

Myronianosz viszont azt mondja a Párhuzamokban, hogy a krétaiak a kurészek közül valónak

nevezték. Testét maguknál őrzik a lakedaimonok, valami ige értelmében, amelyet a lakóni

Szószibiosz mondott.

Volt még két másik Epimenidész is: egy genealógus, és egy, aki dór dialektusban írt

Rhodoszról.

11. FEJEZET – PHEREKYDÉSZ

Ahogyan Alexandrosz beszéli a Diadokhaiban, Babysz fia Szyroszról, Pittakoszt hallgatta.

Theopomposz azt mondja, hogy ő írt először a természetről és az istenekről.

Sok csodálatos dolgot mesélnek róla. Azt is mondják, hogy amikor egyszer Szamosznál

tengerparton sétált, látott egy hajót, amint a szél elől menekül. Azt mondta, hamarosan

elsüllyed. És a szeme láttára elsüllyedt. Amikor egy alkalommal kútból merített vizet ivott,

megjövendölte, hogy három nap múlva földrengés lesz – és úgy lett. Amikor Olympiából

Messzénébe ment, azt tanácsolta vendéglátó házigazdájának, hogy költözzön ki egész

háztartásával. Nem hallgatott rá. Messzénét pedig feldúlták.

Ahogyan Theopomposz beszéli a Csodálatos dolgokban, Pherekydész azt mondta a

lakedaimonoknak, hogy ne becsüljék se az aranyat, se az ezüstöt. Ezt az intelmet Héraklésztől

kapta álmában, aki még azon éjjel elrendelte a királyoknak, hogy engedelmeskedjenek

Pherekydésznek. Mások ugyanezt Pythagorásznak tulajdonítják.

Hermipposz azt mondja, hogy az efezusiak és magnéziaiak háborújában azt kívánta, hogy

az efezusiak győzzenek. Amikor megkérdezett egy járókelőt, hogy hová valósi, és ez azt

felelte: „efezusi vagyok”, azt mondta neki: „akkor vontass engem lábamnál fogva a magnéziai

földre és jelentsd a polgároknak, hogy a győzelem után itt temessenek el. Így rendelkezik

Pherekydész.” Ő jelentette is (a mondottakat). Másnap megtámadták Magnéziát, és nagy

tiszteletadás mellett eltemették Pherekydészt, miután már bekövetkezett halála. Egyesek azt

mondják, hogy amikor Delphibe ment, levetette magát Korykiosz hegyéről. Arisztoxenosz

viszont a Pythagorászról és ismeretségi köréről c. művében azt beszéli, hogy miután

megbetegedett, Pythagorász temette el Déloszon. Szerintük tetűbetegségben halt meg. Így

amikor Pythagorász arrafelé járt, és megkérdezte, hogy van, kidugta ujját az ajtón, és azt

mondta: „bőrömön látszik.” A filológusok ezért használják ezt a fordulatot olyan értelemben,

hogy „rosszabbul vagyok.”, noha egyesek helytelenül úgy értelmezik: „nagyon jól”. Azt is

mondta, hogy az istenek θυωρος-nak nevezik az asztalt.

Efezusi Andrón azt mondja, hogy két Pherekydész volt Szyroszból: az egyik asztrológus

volt, a másik teológus, Babysz fia, akinél Pythagorász is tanult. Erasztosztenész szerint

viszont csak egy Pherekydész volt, a másik athéni genealógus volt.

A szyroszitól megőriztek egy könyvet, amelyet ő írt. Ekképpen kezdődik: „Zeusz,

Khronosz és Khtonié öröktől volt. Khtonié a Gé nevet kapta, mivel Zeusz öregségére

megajándékozta a földdel (γην)”. Szyrosz szigetén őriznek egy napórát.

Durisz azt mondja a Hórák második könyvében, hogy sírfelirata így hangzik:

Sambuccus: „της ψαμμου scriptum erat in Graeco codice, haud scio an mendose.” („A görög kódexben της

ψαμμου-t ír; nem tudom hibásan-e?”)

Sambuccus: „sacra mensa” (szent asztal), azaz áldozati asztal

„Bennem van az egész bölcsesség teljessége,

ha valakinek több van belőle, Pythagorászomról

mondd ezt, mivel hellén földön ő az első.

Amikor így szólok, nem hazudom.”

Hioszi Ión pedig ezt mondja róla:

„Férfiasság ékesítette örökre lelkét

és holtan is boldog élete van lelkében.

Egyébként tévedne Pythagorász, a bölcs, aki

minden ember fölött áll tudás és ismeret dolgában.”

Nekünk is van egy sírfeliratunk, pherekrateszi mértékben:

„A dicső Pherekydész,

akit egykor Szyrosz szült,

mielőtt a tetvek elcsúfították volna

előző kinézését, ahogyan a monda hirdeti

azt kiáltotta: vigyetek a magnéziaiak földjére,

hogy ez győzelmet adjon Efezus polgárainak.

Volt jóslat, amelyet csak ő ismert, s amely így szól:

és közöttük fog meghalni.”

Ez igaznak tűnik: ha valaki életében

bölcs volt, akkor is jótékony, ha már nincs.

Pherekydész az ötvenkilencedik Olympiász idején élt. Ezt a levelet írta:

Pherekydész Thalésznak

Azt kívánom, jól halj meg, amikor eljön az ideje. Amióta

levelet kaptam tőled, hatalmába kerített a betegség. Hemzsegnek rajtam a tetvek, és ráz a

hideg. Elrendeltem a házbelieknek, hogy miután eltemetnek, vigyék el hozzád írásomat.

Amennyiben a többi bölccsel jóváhagyod, jelentessétek meg; ha nem hagyjátok jóvá, ne

jelentessétek meg. Magam elégedetlen vagyok velük. Nem hozok elő egészen hitelesített

dolgokat, és nem állítom, hogy ismerném az igazságot. Csak olyasmit (hozok elő), amit az

istenekről lehet mondani. A többiről gondolkodni kell. Ugyanis mindent találgatok. Miután a

betegség egyre inkább kínoz, sem az orvosok közül, sem barátaim közül nem engedtem be

(magamhoz) senkit. Miután ajtóm előtt álltak, és érdeklődtek, hogy vagyok, a kulcslukon

kidugtam ujjam, hogy megmutassam mennyire hatalmába kerített a betegség. Majd

felszólítottam őket, hogy holnap jöjjenek Pherekydész temetésére.

Ezek az úgynevezett bölcsek. Egyesek közéjük sorolják Peiszisztratoszt, a tyrannoszt is.

Immáron a filozófusokról kell szólnunk. A ión filozófiával kell kezdeni, amelyet Thalész

alapított. Az ő tanítványa Anaximandrosz.

II. KÖNYV

1. FEJEZET – ANAXIMANDROSZ

Anaximandrosz Praxiadész fia Milétoszból. Ő azt mondta, hogy minden kezdete (elve:

άρχή) és eleme a határtalan,

anélkül, hogy elkülönítené a levegőt, vagy a vizet, vagy más

egyebet. A részek úgymond változóak, az egész nem változó. A föld a középen helyezkedik el

gömb alakban a központban lévő tengelyen. A hold fénye megtévesztő; a naptól kapja fényét.

A nap nem kisebb, mint a föld, és tiszta tűz.

Anaximandrosz találta föl a mutatót és Lakedaimonban elhelyezte a napórákon, hogy

meghatározza a napéj-egyenlőségeket, valamint horoszkópot is szerkesztett – mondja

Phabórinosz Vegyes történeteiben. Először ő rajzolta meg a föld és a tenger terjedelmét, de

még gömböt is szerkesztett.

Találmányait maga foglalta össze és adta ki fejezetenként. Ez véletlenül jutott el az athéni

Appolodóroszhoz. Ő meg is említi Krónikáinak második könyvében, hogy az ötvennyolcadik

Olympiász második évében Anaximandrosz hatvannégy éves volt, és kevéssel ezután

meghalt. Polykratész, szamoszi tyrannosz korában volt leginkább élete virágában. Azt

mondják, a gyerekek kinevették, amikor énekelt. Amikor erre rájött, azt mondta: „akkor a

gyerekek miatt szebben kell énekelnem”.

Volt egy történész Anaximandrosz is, szintén milétoszi, aki ión kiejtésben írt.

2. FEJEZET – ANAXIMENÉSZ

Anaximenész, aki Eurysztratosz fia Milétoszból, Anaximandroszt hallgatta. Egyesek azt

mondják, hogy Parmenidészt is hallgatta. Anaximenész azt állítja, hogy a kezdet a levegő és a

határtalan (apeiron). A csillagok a föld körül mozognak, de nem a föld alatt. Világosan és

mesterkéltség nélkül írt, ión nyelvjárásban.

Ahogyan Apollodórosz értesít róla, egyidős volt Szárdesz meghódításával, és a

hatvanharmadik Olympiász, idején halt meg.

Még két (ilyen nevű) lampszakoszi ember volt, az egyik a szónok, a másik a történész. A

történész a szónok nővérének a fia volt, aki megírta Alexandrosz tetteit.

Ez az Anaximenész pedig a filozófus, aki ezeket a leveleket írta:

Anaximenész Pythagorásznak

Thalészt, Examiosz fiát öregségére baleset érte. Szokása szerint éjszaka kiment

szolgálójával háza pitvarából, hogy az udvarról szemlélje a csillagokat. Szem elől veszítve,

hol van, amíg szemlélődött, megcsúszott és egy szakadékba esett. Ily módon kellett befejeznie

a milétosziak csillagvizsgálójának. Mi pedig, az ő tanítványai, őrizzük az ő emlékét

gyermekeinek, valamint tanítványainak is. Ügyeljünk az ő szavára. Valóban minden

beszédnek Thalésszal kell kezdődnie.

Anaximenész Pythagorásznak

Helyesen jártál el, amikor Szamoszról átköltöztél Krotónba, ahol megvan a nyugalmad.

Aiakész fiai hallatlan gonoszságokat hajtanak végre, és a milétosziakat nem hagyják el az

(egyed)uralkodók. Félelmet (jelent) számunkra a médek királya is, kivéve, amennyiben

hajlandók vagyunk neki adót fizetni. Ám az iónok készek a médek ellen harcolni mindenki

szabadságáért. És ha egyszer kitör (a háború), semmi reményünk a szabadulásra. Hogyan

Sambuccus: „princípium elementorum ... in n.c. (nostro codice) additur και „ (az elemek kezdete ... a mi

kódexünk hozzáadja az „és”-t).

gondolhatna akkor Anaximenész csillagvizsgálásra, ha állandóan rettegnie kell a

megsemmisüléstől és a rabságtól? Téged viszont kedvelnek a krotóniaiak és a többi itáliai. És

Szicíliából is jönnek hozzád tanítványok.

3. FEJEZET – ANAXAGORASZ

Anaxagorasz, Hegészibulosz vagy Eubolosz fia Klazomenéből, Anaximenészt hallgatta, és

először állította az anyag mellé az értelmet. Az ő műve ugyanis – amely kellemével és

méltóságával tűnik ki –, így kezdődik: „minden dolog együtt volt; akkor hozzájárult az

értelem és elrendezte: Ezért nevezték el őt magát is NOΥΣ-nak (Értelemnek)”.

Timón ezt

mondja róla:

„Anaxagoraszról beszélik, hogy erős hős;

Értelemnek nevezték, mert értelmes volt;

Felébredt, és összeszedte, ami előbb szétszórt,

és zagyva volt.”

Anaxagorasz kitűnt előkelő származásával, gazdagságával és nagylelkűségével is, hiszen

lemondott örökségéről hozzátartozói javára. Amikor gondatlanságát szemére vetették, azt

mondta: „Nos, miért nem veszitek át ti az én gondomat?” Majd végül teljesen visszavonult, és

a természettudománynak szentelte magát, mit sem törődve a politikával. Amikor valaki azt

mondta neki: „mit sem törődsz a hazával”, azt felelte: „jól van így, nagyon is törődöm vele!”

-és az égre mutatott.

Azt mondják, Xerxész átvonulásakor húsz éves volt, és hetvenkét évet élt. Apollodórosz

azt írja Krónikáiban, hogy a hetvenedik Olympiász idején született, és a nyolcvannyolcadik

első évében halt meg. Filozofálni Kalliasz alatt kezdett Athénben, amikor húsz éves volt, és

harminc évig tartózkodott ott – értesít minket Démétriosz Phalérosz az Arkhonok

jegyzékében.

Anaxagorasz azt mondta, hogy a nap áttüzesedett érctömeg, és nagyobb, mint a

Pelloponnészosz. Mások szerint ezt Tantalosz mondta. A holdról azt állította, hogy vannak

rajta lakóhelyek, de dombok és szakadékok is. A kezdetek a „hasonló részek” (όμοιουμερεια).

Ahogyan ugyanis az arany úgymond szemcsékből áll, úgy a mindenség is hasonló

részecskékből, kis testekből tevődik össze. Az értelem pedig a mozgás kezdete. A testek közül

a nehezek – mint a föld –, lent helyezkednek el, a könnyűek – mint a tűz – fent; a víz és a

levegő pedig középen. Így a föld a tenger alapja, és lapos, a víz pedig a naptól fölmelegedve

gőzzé válik. A csillagok kezdetben úgy mozogtak, mint egy boltozaton, úgy, hogy a látható

sorok merőlegesen helyezkedtek el a föld fölött. Az elferdülés később állott be. A Tejút

azoknak a csillagoknak a visszatükröződése, amelyeket a nap nem világít meg. Az üstökösök

a tűzcsóvát kibocsátó bolygókból jönnek létre. A hullócsillagok olyanok, mint a szikrák,

amelyek a levegőből pattannak ki. A szelek a levegő ritkulása által jönnek létre a tűző nap

hatására. A mennydörgés a felhők összeütközése. A villám a felhők erőteljes

összedörzsölődése. A földrengésről azt mondta, hogy a levegő visszatérése a földbe.

Az élőlények nedvességből, melegből és valami földféléből keletkeznek, később egymástól

(születnek): a hímek a jobb oldalból, a nőstények a balból.

Azt mondják megjövendölte, hogy Aigopotamosznál lehullik egy meteorit, amelyről azt

állította, hogy a napból esett. Ezért mondja tanítványa, Eurypidész Phaetonjában, hogy a nap

arany kolonc. Amikor Anaxagorasz Olympiába ment, bőrben ült, mintha eső készülne. És úgy

is történt. Amikor valaki megkérdezte tőle, hogy a lampszakoszi hegy tengerré válik-e valaha,

Sambuccus: „νους cognominatus est Anaxagoras quamobrem et mens sive animus dicitur” (Anaxagorasz

mellékneve νους, amit értelemnek és léleknek is mondanak).

azt felelte: „igen, idővel”. Amikor azt kérdezték tőle, miért született, azt felelte: „hogy

szemléljem a napot, holdat és eget.” Annak, aki azt kérdezte tőle: „hiányoznak-e az

athéniek?”, azt válaszolta: „nem ők hiányoznak nekem, hanem én nekik.” Látván Mauszolosz

sírját, így szólt: „a drága síremlék a megkövült vagyon képe”. Valakinek, aki bánkódott, hogy

idegenben kell meghalnia, odavetette: „mindenfelől egy az út a Hádeszbe”.

Ahogyan Phabórinosz a Vegyes történetekben értesít, úgy tűnik, ő volt az első, aki azt

mondta, hogy Homérosz az erényről és az igazságosságról értekezik költeményeiben. Ezt a

nézetet hosszabb értekezésben Lampszakoszi Métrodórosz fejti ki, az ő barátja, aki először

foglalkozott a költő természettanával. Anaxagorasz volt az első, aki írott könyveket adott ki.

Szilémosz azt írja a Történetek első könyvében, hogy a csillaghullás Démylosz arkhon

idejében történt, és Anaxagorasz azt állította, hogy az egész ég kövekből áll, amelyek csak a

gyors forgás következtében maradnak együtt; ha ez alábbhagyna, összeomlana az égbolt.

Bírósági eljárásáról különböznek az értesítések. Szótion ugyanis azt mondja a

Diadokhaiban, hogy Kleón az istentagadás vádjával ítélte el, mivel azt állította Anaxagorasz,

hogy a nap izzó tömeg. Periklész volt az ügyvédje; öt talentummal és száműzetéssel

büntették. Szatyrosz viszont az Életrajzokban Thukydidészről mondja, hogy mint Periklész

ellenfelét vádolta be, méghozzá nemcsak az istentagadással, hanem azzal is, hogy a médekkel

kapcsolatot tartott fenn („médeskedett”). Távollétében ítélték halálra. Amikor jelentették neki

az ítéletet, és hírül hozták fiai halálát, azt mondta: „A bírákhoz hasonlóan, a természet már

régen halálra ítélt.” Fiai haláláról pedig így szólt: „Tudom, hogy halandónak nemzettem

őket!” Ezt a mondást egyesek Szolónnak tulajdonítják, mások Xenophónnak. Démétriosz

Phalérosz arról értesít Az öregségről című műben, hogy (Anaxagorasz) sajátkezűleg temette el

fiait. Hermipposz viszont elmondja az Életrajzokban, hogy a börtönben várta halálát.

Periklész pedig arra menet megkérdezte: „Helytelenítenek-e valamit életében?” Azt

válaszolták: „Semmit.” Mire ő: „Én pedig ennek (Anaxagorasznak) a tanítványa vagyok; ne

vezessenek félre benneteket az emberek rágalmai, és ne ítéljétek el ezt az embert, hanem

nekem higgyetek és engedjétek szabadon.” Hieronymosz Szórványos emlékeinek második

könyvében azt mondja, hogy amikor Periklész kivezette Anaxagoraszt a bíróság elé, az a

betegségtől már csak csont és bőr volt. Tehát a kegyelmet inkább a részvétnek, mint az

ítélkezésnek köszönhette. Ennyit az ő peréről.

Úgy tűnik neheztelt Démokritoszra, mivel ez visszautasította a vele való beszélgetést.

Végül visszavonult Lampszakoszba, és ott halt meg. Mivel nem tudta elviselni a

méltatlanságot, öngyilkos lett. Amikor az arkhónok megkérdezték, óhajtja-e, hogy valamit

tegyenek érdekében, azt felelte: „Adjanak a gyerekeknek minden évben halálom napján

havonként szabad napot a játékra.” Ezt a szokást mindmáig őrzik. Amikor meghalt, a

lampszakosziak nagy tiszteletadás mellett temették el és fölírták (sírjára):

„Itt nyugszik Anaxagorasz, aki az igazság

keresésében az égi világ határáig jutott.”

Mi is írtunk egyet:

„Anaxagorasz kezdte mondogatni, hogy a nap

izzó tömeg; ezért kellett meghalnia.

Barátja, Periklész igyekezett megmenteni,

ám az elgyengült bölcs véget vetett saját

életének.”

Volt még három Anaxagorasz, akikről másnál nincs meg minden („adat” – R. Z.): az egyik

rétor, Iszokratész tanítványa; a másik szobrász, akit Antigonosz említ; egy további pedig

grammatikus, Zénodotész tanítványa.

4. FEJEZET – ARKHELAOSZ

Arkhelaosz athéni vagy milétoszi volt. Apollodórosz, vagy mások szerint Midőn fia,

Anaxagorasz tanítványa, Szókratész mestere. Ő telepítette át legelőször a természetfilozófiát

Ióniából Athénbe. Fizikusnak nevezték, mert vele kialudt a természetfilozófia, miután

Szókratész bevezette az etikát. Ám úgy tűnik, Arkhelaosz is foglalkozott etikával, ugyanis

filozofált a törvényről, a szépről és arról, ami igazságos. Feltehetőleg ő adta Szókratésznek az

etika ötletét, aki azután olyan tökélyre vitte, hogy őt tartják az etika feltalálójának.

(Arkhelaosz) azt mondta, hogy a keletkezésnek két oka van: a meleg és a hideg. Szerinte az

élőlények az iszapból jönnek létre. Az „igazságos” és a „rossz” nem természet szerint van,

hanem törvény szerint.

A következőket mondja tanában: a víz a meleg következtében párolog; amennyiben

tüzessé sűrűsödik, föld lesz; amennyiben tovább köröz, levegő jön létre. Így tartja össze a

földet a levegő, a levegőt pedig az őt körülvevő tűz. Azt tanította, hogy az élőlények a föld

melegéből jönnek létre, amely tejszerű iszapot hoz létre, mint táptalajt. A föld hozta létre az

embert is. Ő volt az első, aki azt mondta, hogy a hang a levegő rezgése. A tenger az

üregekben úgy gyűlik össze, hogy átszivárog a földön. Azt mondta, hogy a legnagyobb csillag

a nap, a világmindenség pedig végtelen.

Volt még három Arkhelaosz: egy, aki leírta mindazokat a vidékeket, amelyeket

Alexandrosz bejárt; a másik a természeti sajátosságokról írt; a harmadik szónok volt, egy

szónoklattan szerzője.

5. FEJEZET – SZÓKRATÉSZ

Szókratész Szóphroniszkosznak, a szobrásznak és Phainaretének, a bábának a fia – mondja

Platón a Teiatétoszban. Athéni volt az alópeké nemből (démosz). Az a hír járta, hogy

együttműködött Eurypidésszel. Azért mondja Mnészimakhosz a következőket:

„A frígiaiak Eurypidész új drámája, amelynél

Szókratész is bábáskodott

.”

„Eurypidészt lenyűgözte Szókratész.” Kalliasz pedig a Foglyokban:

A. „Miért vagy oly felfuvalkodott, s miért tartod magad oly nagyra?”

B. „Jogom van hozzá! Szókratész az oka.”

Arisztophanész a Felhőkben:

„Tragédiákat ír Eurypidésznek,

azokat a bölcseket, amelyek sokat fecsegnek

de semmitmondók.”

Egyes fordítások: conventio – megegyezés.

Szó szerint: „ami alá S. is rakta a rőzsét”; szójáték: φρυγες: frígiaiak – φρυγα: rőzse.

Egyesek szerint Anaxagoraszt hallgatta, Alexandrosz állítása szerint – a Diadokhaiban –

Damón tanítványa volt. Amikor ezt elítélték, Arkhelaosz, a fizikus tanítványa lett.

Arisztoxenész azt mondja, hogy (Arkhelaosz) kedvence volt. Durisz azt állítja, hogy

rabszolga volt és köveket faragott. Az Akropoliszon lévő felöltöztetett Khariszokat neki

tulajdonítják. Ezért mondja Timón Szillosz című művében:

„Ezektől különbözik a kőfaragó, aki a törvényekről fecseg,

a görögök szemfényvesztője, a szőrszálhasogató

beszéd fóltalálója, aki a retorikának

hosszú orrot mutat, a félig attikai ironikus.”

A retorikában is rettegett volt, ahogyan Idomenész mondja. Xenophón arról értesít, hogy a

harmincak megtiltották neki a retorika tanítását. Arisztophanész azáltal teszi komikussá,

hogy azt állítja, a rosszból jót csinál. Phabórinosz azt beszéli a Vegyes történetekben, hogy

Szókratész és Aiszkhynész, az ő tanítványa kezdtek először retorikát tanítani. Ugyanezt állítja

Idomenész, Szókratész tanítványairól írt könyvében. Ő (Szókratész) volt az első, aki az életről

beszélt, és az első filozófus, akit halálra ítéltek és kivégeztek. Arisztoxénosz, Szpyntarosz fia

beszéli, hogy pénzt is keresett. Félretette ugyanis az eldobált aprópénzt; amikor (a tartalékot)

elköltötte, ismét elkezdte félretenni. Byzánci Démétriosz értesít arról, hogy Kritón vezette el

műhelyéből és taníttatta, elragadtatva lelke szépségétől. Rájött (Szókratész), hogy a

természetről szóló elméletek nem tartoznak ránk. Az etikai kérdésekről vitatkozott a

műhelyekben és az Agorán azt kutatta, úgymond: „mi jó és mi rossz történik a házakban”.

Gyakran bántalmazták ökölbeszorított kézzel, mert kíméletlen volt a kérdezgetésben, vagy a

haját tépték, de leginkább kinevették és lenézték. Mindezt zokszó nélkül tűrte. Ezért, amikor

valaki megrúgta és csodálkozott, hogy ezt ily türelmesen elviselte, így szólt: „Vajon ha egy

szamár megrúg, eljárást indíthatnék-e ellene?” Ezt mondja Démétriosz.

A külföldi utazásokat sokaktól eltérően nem szerette; csak akkor utazott, amikor hadba

kellett vonulni Amphipolisznál. A déloszi csatában megmentette Xenophónt, segítségére

sietvén, mert leesett a lábáról. Amikor az athéniek mindnyájan hanyatt-homlok menekültek,

egyedül ő maradt vissza, körültekintve, nyugodtan figyelve, védekezésre készen, ha netalán

valaki közelítene. A potidaioszi hadjáratba is elindult tengeri úton, mivel szárazon nem

mehetett a háborús körülmények következtében. Azt beszélik, hogy ott egy egész éjszakát

eltöltött mozdulatlanul állva, ugyanabban (a testtartásban), és az ott kapott jutalmat

rögtön

átadta Alkibiadésznek, a legjobb (barátjá)-nak, akit – ahogyan Arisztipposz beszéli a Régiek

kicsapongásaiban – szeretett.

Khioszi Ión elmondja, hogy Szókratész fiatalkorában Szamoszt is felkereste Arkhelaosz

kíséretében. Arisztotelész azt beszéli, hogy Pythiához is eljutott. De Iszthmoszra is, ahogyan

Phabórinosz értesít az Emlékek első könyvében.

Erős akaratú és demokrata volt, ami kitűnik abból, hogy nem engedelmeskedett Kritiasz

társainak, akik azt követelték, hogy szolgáltassa ki nekik Szalamiszi Leónt, hogy

halálraítélhessék. Egymaga szavazott a tíz hadvezér mellett; amikor módjában állott, hogy

kiszabaduljon a börtönből, nem ment bele. Akik megsiratták sorsát, azokat keményen

megfedte, és bilincseiben mondta el legszebb beszédeit.

Magabiztos és méltóságteljes volt. Amikor Alkibiadész nagy birtokot adott neki, hogy

házat építsen magának, így szólt: „Vajon nem lenne nevetséges, ha szükségem lenne egy pár

Sambuccus: κομωδει helyett „κομωδεται” quod varié vertit interpres. Est autem lo-cus ex comoedia quae

Nebulae inscribitur, in qua amarissime proscindit Socraten Aristophanes.” (Az értelmező – fordító –

különféleképpen fordítja. A hely Arisztophanész Felhők című komédiájából van, amelyben Arisztophanész maró

gúnyt űz Szókratészből.)

Vö.: Od. IV,392.

άριστευσαντα: Sambuccus: „lege τα άρισια” (olvasd: nyeremény).

lábbelire, s nem utasítanám vissza az egész bőrt, amit kínálsz?” – meséli Pamphilé

Visszaemlékezéseinek hetedik könyvében. Gyakran mondta magában, amikor látta a piaci

árukészlet bőségét: „Mennyi minden van, amire nincs szükségem.” Az alábbi jambust is

gyakran ismételgette:

„Az ezüsttárgyakra és a bíborra szükség van a

színházban – de nem az életben.”

Megvetette a makedón Arkhelaoszt, a kranóni Szkopaszt és a larisszai Eurylokhoszt, és

nem fogadott el tőlük ajándékokat, sem pedig meghívást. Életmódja nagyon rendezett volt,

úgy, hogy nem egyszer egyedül ő nem betegedett meg Athénben pestis idején.

Arisztotelész azt mondja, hogy kétszer nősült: először Xantippével, akitől Lamproklész

született; másodszor Myrtóval, az „igazságosnak” nevezett Ariszteidész leányával, tőle

született Szophroniszkosz és Myrto. Mások – mint Szatyrosz és Rhodoszi Hieronymosz –

szerint mind a kettő egyidejűleg volt felesége. Azt mondják ugyanis, hogy az athéniek, férfiak

hiányában úgy akarták szaporítani (a lakosságot), hogy megengedték, hogy a törvényes

feleség mellett, akinek athéninek kellett lennie, egy másik asszonnyal is nemzhet

gyermekeket. Úgy mondják, így járt el Szókratész is.

Szókratész arra is képes volt, hogy lenézze azokat, akik gúnyolták. Büszke volt egyszerű

életére, és senkitől sem fogadott el pénzt. Azt mondta, hogy az a legédesebb étel, amelyhez a

legkevesebb fűszer kell, és a legédesebb ital, amely után nem kell mást inni; továbbá, hogy

nagyon kevésre van szüksége ahhoz, hogy közel legyen az istenekhez. Ez kitűnik abból, amit

a komédiaírók mondanak róla, akik éppen azáltal, hogy gúnyolják, elismerik. Példának okáért

Arisztophanész így ír róla:

„Ó ember, aki joggal keresed a nagy bölcsességet.

Milyen boldog lesz életed az athéniaknál és görögöknél,

a te jó emlékezőképességeddel és okosságoddal,

aki elviseled a bajokat lelkedben;

fáradhatatlan vagy állásban és járásban;

a nagy hidegtől nem dermedsz meg.

Megtartóztatod magad a bortól, az ínyencfalatoktól és

más haszontalanságtól.”

Amepsziasz köpenyben (A köpenyben)

vezeti őt ki a színpadra, és ezt mondja:

A. „Szókratész, te, az emberek legjobbika a kevés közül

jössz hozzánk, aki haszontalan vagy sokak számára.

Szívós vagy! Honnan a köpenyed ?”

B. „Rossz állapotod sérti a cipészeket!”

A. „És ily éhesen sem hajlott a hízelgésre.”

A lenézés és büszkeség vonását Arisztophanész így fejezi ki:

„Ezért járkálsz oly büszkén, és forgatod a szemed;

mezítláb járva sok rosszat elviselsz és bámulsz ránk!”

Olykor, megfelelő alkalmakkor díszes ruhát is öltött, mint Platón Lakomájában, amikor

Agatónhoz látogat.

A fordítók véleménye eltér; egyesek feltételezése szerint létezett egy ilyen című komédia.

Mindkettőhöz értett: ahhoz is, hogy az embereket rábeszélje, és ahhoz is, hogy lebeszélje

őket. Így folytatott párbeszédet Teiatétosszal a tudományról, és átszellemülve bocsátotta el,

ahogyan Platón mondja. Eutyphrónt pedig, aki vádolni akarta atyját egy idegen

meggyilkolásával, miután röviden értekezett vele a vallásosságról, eltérítette eredeti

szándékától. Lypsziszt is rábeszélésével tette erényes emberré. Értett hozzá, hogy megtalálja a

dolgok értelmét. Amikor fia, Lampszoklész megharagudott anyjára, Szókratész odahatott,

hogy ismét kibéküljön vele – mondja Xenophón. Történt, hogy Glaukón, Platón testvére

politikával akart foglalkozni, eltérítette őt (szándékától), mert tapasztalatlan volt – tudjuk meg

ugyancsak Xenophóntól. Kharmidészt viszont rábeszélte a politizálásra, mivel értett hozzá.

Iphikratész hadvezér bátorságát azáltal növelte, hogy rámutatott, hogy verik Méidiasz

borbély kakasai szárnyukkal Kalliasz kakasait a viadalban. Glaukonidész méltónak tartotta őt

arra, hogy a város dísze legyen, mint valami fácán vagy páva.

Azt mondta, csodálatos, hogy mindenki könnyűszerrel meg tudja mondani, hány birkája

van, de hogy hány barátja van, azt nem tudja megnevezni; oly keveset törődnek az emberek

barátaikkal. Amikor látta, hogy Eukleidész mennyire igyekszik az erisztika körül, így szólt:

„Ó, Eukleidész! A szofistákkal majd ki tudsz jönni, de az emberekkel soha!” Nézete szerint

ugyanis az effajta szőrszálhasogatás haszontalan, ahogyan Platón is mondja az

Eutydémoszban.

Amikor Kharmidész elküldött hozzá néhány rabszolgát, hogy segítségükkel bevételhez

jusson, elutasította a kínálatot. Egyesek szerint megvetette Alkibiadész szépségét. Xenophón

Szymposzionja szerint a szabad időt tartotta a legszebbnek. Azt is mondta, hogy az egyetlen jó

dolog a tudás, és az egyetlen rossz a tudatlanság. A gazdagság és az előkelő származás nem

jelent semmi jót, hanem ellenkezőleg, rosszat jelent. Amikor valaki megemlítette, hogy

Antiszthenész anyja thrák nő, azt mondta: „Talán azt gondoltad, hogy egy ilyen tekintélyes

ember két athénitől született?” Kritónnak elrendelte, hogy váltsa ki a rabságból Phaidónt, aki

a háborúban került oda, és így képezte ki filozófussá. De még lyrán is megtanult játszani

öregségére, mondván, hogy semmit sem szégyen megtanulni, amit az ember nem tud.

Xenophón meséli Szymposzionjában, hogy táncolt is Szókratész, mert azt állította, hogy az

effajta mozgás az egészséget szolgálja. Azt is mondta, hogy a daimonion mindig előre

megmondja neki a jövendőt. A siker nem kis dolog, de kis dologgal kezdődik. Mondta azt is,

hogy semmit sem tud, csak azt, hogy nem tud semmit. Amikor látta, hogy milyen árat fizetnek

egyesek az éretlen gyümölcsért, azt mondta, „ezek kétkednek abban, hogy megérik”.

És

amikor megkérdezték tőle, mi az ifjúság erénye, azt mondta: „semmit túlságosan” (τό˝μηδεν

‘αγαν – ne quid nimis). Azt is szokta volt mondani, hogy a geometriát (mindenkinek) addig

kell tanulni, amíg mindenki föl nem tudja mérni azt a földet, amelyet örökölt, vagy amelyet

másra akar hagyni. Amikor (hallotta, hogy) Eurypidész azt mondja az Aygében, az erényről,

hogy legjobb magára hagyni, akkor Szókratész fölállt és kiment, mondván, hogy nevetséges

fáradozni egy elveszett rabszolga körül, az erényt pedig hagyni, hogy ily módon elvesszen.

Amikor megkérdezték tőle, mi előnyösebb: megnősülni vagy sem, így felelt: „Bármelyiket

teszed, megbánod.” Csodálkozott a szobrászok azon fáradozásán, hogy a kő minél inkább

hasonlítson (az emberre – R. Z.), azzal azonban nem törődnek, hogy ők maguk olyanok, mint

a kő. Helyénvalónak tartotta, hogy a fiatalok nézzék magukat a tükörben: a szépek, hogy

méltók legyenek, a csúnyák, hogy neveléssel szépítsék idétlenségüket. Egy alkalommal

gazdagokat hívott ebédre, és mivel Xantippé szégyenkezett, azt mondta: „Ne aggódj! Nem

fogunk törődni velük.” Azt is mondta, hogy más emberek azért élnek, hogy ehessenek; ő

pedig azért eszik, hogy éljen. Egy tömegre, amely szóra sem érdemes, azt mondta, hogy róluk

beszélni olyan, mintha valaki lebecsülne egy tetradrakhmát, abból egy egész rakást viszont

értékelne. Aiszkhynész azt mondta neki: „Szegény vagyok és mást nem adhatok neked, mint

Itt a Quintilianus által „brevitas Salustianá”-nak nevezett figurával élek, rövidítve a „megérik (a vásárlók),

hogy megérik (a gyümölcs)”.

saját magam.” Szókratész így válaszolt: „Hát nem látod, hogy a legnagyobbat adod?”

Valakinek, aki panaszkodott, hogy nem tartották szem előtt, amikor a Harmincakat

megválasztották, azt mondta: „Tán csak nem sajnálod ezt?” Aki kijelentette: „Az athéniek

halálra ítéltek”, annak odavetette: „Őket a természet ítélte halálra.” Bár egyesek szerint ezt

Anaxagorasz mondta. Amikor felesége így beszélt: „Igazságtalanul halsz meg”, megkérdezte:

„Te azt akarnád, hogy igazságosan haljak meg?” Azt álmodta, hogy valaki így szólt:

„Három nap múlva bizony a termékeny

Ptiába érkezel.”

Ekkor azt mondta Aiszkhynésznek: „Harmadnapra meghalok.” Apollodórosz szép ruhát

kínált neki, hogy abban haljon meg. Ám ő így szólt: „Hogyhogy? A magam ruhája jó volt,

hogy abban éljek, most nem jó, hogy benne haljak meg?” Amikor valaki figyelmeztette:

„(Valaki) rosszat mond rólad”, ő így felelt: „Nem tanult meg szépet mondani”. Antiszthenész

kifordította köpenyét úgy, hogy lássék rajta a szakadás. Akkor (Szókratész) ezt az észrevételt

tette: „Látom becsvágyadat a szakadáson át!” Annak, aki így szólt hozzá: „Nem sérteget ez és

ez az ember?”, azt válaszolta: „Ez nem vonatkozik rám”. Mondása volt, hogy a

komédiaíróknak éppen azért kell lehetőséget nyújtani hibáink ostorozására, hogy

helyrehozzák azokat, ha pedig nem, akkor nem vonatkozik ránk.

Amikor Xantippé, a felesége összeszidta, majd leöntötte, így szólt: „Nem mondtam, hogy

Xantippé dörgedelme után esőt csinál?” Alkibiadész azt mondta, hogy Xantippé morgása

elviselhetetlen. Erre Szókratész megjegyezte: „Megszoktam, mint a gémeskút nyekergését; te

is elviseled a libák gágogását.” Mire ő: „A libák tojást adnak, és kicsinyeket költenek.” Erre

Szókratész: „Xantippé is szül nekem gyermekeket.” Egy alkalommal Xantippé letépte róla a

köpenyt a téren. Ismerősei azt tanácsolták, védekezzen kézzel. Mire azt mondta: „De hát

Zeuszra! Hogy amíg mi ütlegeljük egymást, ti kiabálhassatok: Rajta Szókratész, rajta

Xantippé!” Úgy nyilatkozott, hogy zabolátlan asszonnyal él, mint ahogyan a lovasok is az

ilyen lovakat szeretik. Ám, úgymond, ahogyan ezek könnyen elbánnak a többivel, ha

lenyűgözték lovukat, úgy én is megtanulok kijönni a többi emberrel – Xantippével

közösségben.”

Ezt és ehhez hasonlókat mondott és tett, amiről Pythia tanúskodik, amikor Hairephrónnak

feltárva (válaszát) ezt mondta: „Az összes ember közül Szókratész a legbölcsebb.”

Ezért is irigyelték leginkább. Főleg azokat győzte meg beszédével a tudatlanságukról, akik

sokat képzeltek magukról; mint ahogyan Anytosszal is eljárt, amint ezt Platón Menónjában

olvashatjuk. Anytosz ugyanis nem tudva elviselni, hogy Szókratész kigúnyolta, ezért először

fölbujtotta Arisztophanész környezetét, majd rávette Melétoszt, hogy emeljen Szókratész

ellen vádat, miszerint istentelen és rontja a fiatalságot. A vádiratot Melétosz nyújtotta be, a

beszédet Polyeyktosz mondta, ahogyan Phabórinosz mondja Vegyes történeteiben. A beszédet

feljegyezte Polykratész, a szofista, tudjuk meg Hermipposztól, vagy mások szerint

Anytosztól. Mindent Lykón, a demagóg készített elő.

Antiszthenész viszont azt mondja a Diadokhaiban, valamint Platón az Apológiában, hogy

hárman vádolták: Anytosz, Lykón és Melétosz. Anytosz a kézművesek és a politikusok

nevében haragudott rá, Lykón a szónokok miatt, Melétosz pedig a költők miatt; ezek voltak

mindazok, akiket Szókratész pellengérre állított. Phabórinosz viszont azt állítja az Emlékek

első könyvében, hogy nem hiteles Polykratész Szókratész elleni beszéde. Ugyanis Polykratész

ebben említi Konón falainak újraépítését, ami hat évvel Szókratész halála után történt. És ez

valóban így volt.

A vádirat pedig, amely Phabórinosz szerint ma is megvan a Metroónban, így hangzik: „Ezt

a vádat írja, és esküvel erősíti Melétosz, Melétosz fia Pithoszból, Szókratész, Szóphronikosz

fia ellen az Alopék nemzetségből: Szókratész bűnös, mert nem ismeri el a polisz isteneit és

más új daimonionokat vezet be. Bűnös azért is, mert rontja a fiatalokat. Ezért halálbüntetés

jár.” Ekkor a filozófus elolvasta Lysziasz védőbeszédét, amelyet számára írt, és ezt mondta:

„Nagyon szép beszéd Lysziasz, de nem illő hozzám!” Ugyanis inkább politikai (beszéd) volt,

mint filozófikus. Amikor Lysziasz megkérdezte: „Hogyan lehetséges, hogy szép, de hozzád

nem illik?” Ő így felelt: „Miért? A szép ruha és a szép lábbeli nem lenne éppígy nem illő

hozzám?”

Tibériaszi Jusztosz beszéli a Koszorúban, hogy az ítélethozás közben Platón fölment a

szónoki emelvényre és azt mondta: „Athéni férfiak! Én vagyok a legfiatalabb, aki föllépett a

szónoki emelvényre.” A bírák felkiáltottak: „Aki lejött! Le veled, le veled!” Miután

száznyolcvanegy szótöbbséggel elítélték Szókratészt azokkal szemben, akik a szabadon

bocsátása mellett szavaztak, majd elrendelték büntetését és azt, hogy mennyit fizessen, ő azt

javasolta, hogy huszonöt drakhmát. Eubulidész viszont azt mondta, hogy beleegyezett, hogy

százat fizessen. Amikor a bírák zúgolódni kezdtek, így szólt: „Tetteimért azt a döntést

javaslom, hogy a prytaneonban étkezhessem.”

Ekkor hozzáadva még nyolcvan szavazatot, halálra ítélték. Néhány nappal bebörtönzése

után Szókratész megitta a mérget, miután sok szép és jó beszédet mondott – beszéli Platón a

Phaidónban. Egyesek szerint dicshimnuszt is költött, amely így kezdődik:

„Üdvözlégy déloszi Apollón és Artemisz, dicső gyermekek!”

Dionyszodórosz viszont azt mondja, hogy ez nem Szókratésztől származik. Aiszóposzi

mesét is írt, nem éppen sikereset, amely így kezdődik:

„Aiszóposz egykor azt mondta Korinthosz városatyáinak:

ne ítéljétek az erényt népi bölcsesség alapján.”

Így távozott Szókratész az emberek közül. Az athéniek pedig megbánták (tettüket), majd

bezárták a tornatermeket és gymnaszionokat. A vádlókat száműzték, Melétoszt halálra ítélték.

Szókratésznek bronzszobrot állítottak a pompeiónban, amelyet Lyszipposz készített.

Anytoszt, aki látogatóban volt, a hérakleiai lakosok még aznap elűzték. Az athéniek nemcsak

Szókratésszel bántak el így, hanem sokan másokkal is. Ahogyan Hérakleitosz beszéli,

Homéroszt ötven drakhmával büntették, mert – úgymond – bolond; Tyrtaioszra azt mondták,

hogy őrült; Asztydamantoszt pedig jobban tisztelték, mint Aiszkhylosz társait, azzal, hogy

bronzszobrot emeltek neki. Eurypidész feddi őket Palomédeszében: „Megöltétek, meg, a

legbölcsebbet, aki senkinek sem ártott, a múzsa csalogányát.” Erről ennyit. Philohorosz

viszont azt mondja, hogy Eurypidész előbb halt meg, mint Szókratész.

Apollodórosz mondja a Krónikákban, hogy Szókratész Apszephiónosz alatt született, a

hetvenhetedik Olympiász negyedik évében, Targeliónosz (hónap) hatodikán, amikor az

athéniak tisztítják a várost, és amikor Artemisz született, ahogyan a délosziak mondják. A

kilencvenötödik Olympiász első évében halt meg, hetvenéves korában. Így mondja

Démétriosz Phalérosz is. Egyesek szerint viszont hatvanéves korában halt meg.

Mindketten Anaxagoraszt hallgatták. Eurypidész a hetvenötödik Olympiász első évében

született, Kalliasz alatt.

Nekem úgy tűnik, hogy Szókratész fizikai kérdésekről is értekezett. Mert beszélt a

gondviselésről is, ahogyan Xenophón mondja, noha éppen ő állítja, hogy csak etikai

kérdésekről beszélt. Ám Platón, miután az Apológiában megemlíti Anaxagoraszt és más

fizikusokat, értekezik olyan kérdésekről, amelyekkel Szókratész nem foglalkozik, mégis

mindezt Szókratész (szájába) adja.

Arisztotelész meséli, hogy egy szíriai mágus Athénbe jött, és más fenyegető jóslatok

mellett azt is megjövendölte, hogy Szókratész erőszakos halállal fog meghalni. Nekünk is van

egy (versünk) róla:

„Igyál most Szókratész, miután abban vagy, ami Zeuszé.

Mert isten bölcsnek nevezett és isten a bölcsesség.

Nyugodt lélekkel fogadtad el az athéniektől a mérget;

ajkaidról ők maguk itták ki.”

Ugyancsak Arisztotelész beszéli a Poétika harmadik könyvében, hogy Szókratész

vetélytársa volt lemnoszi Antilokhosz, valamint Antiphón a jós. Aképpen, ahogyan

Pythagorászé a krotóni Kylon; vagy Homéroszé Szyagrosz életében, halála után pedig a

kolophóni Xenophanész. Kerkópsz Hésziodosz vetélytársa volt életében, halála után pedig az

imént említett Xenophanész. Pindaroszé a kóoszi Amphimenész, Thalészé Pherekydész,

Biaszé priénéi Szalarosz, Pittakoszé Antimenidasz és Alkhaiosz, Anaxagoraszé Szoszibiosz,

Szimonidészé pedig Timokreón.

Azok között, akik Szókratészt követték, és akiket szókratikusoknak hívnak, Platón,

Xenophón és Arisztenész a korifeusok. A „tíz” között pedig, akiket említenek, a legjelesebb a

következő négy: Aiszkhinész, Phaidón, Eukleidész, Arisztipposz. Először Xenophónról kell

szólnunk, majd Antiszthenészről a kynikoszok között, majd a szókratikusokról, utánuk

Platónról. Vele kezdődik a tíz irányzat, és ő állt az első Akadémia élén. Ez a sorrend,

amelyhez tartani kell magunkat.

Élt egy másik Szókratész is, történész, aki megírta az Argosz bolyongását; valamint egy

bityniai peripatetikus; továbbá egy költő, aki epigrammákat írt; valamint egy kóoszi, aki az

istenek epikleziseit

írta.

6. FEJEZET – XENOPHÓN

Xenophón, Gryllosz fia, athéni volt, az Erkhia démoszból. Szerény és rendkívül jó

megjelenésű. Azt mesélik, hogy amikor egy alkalommal Szókratész szembe jött vele egy

keskeny utcában, ő kinyújtott bottal feltartóztatta és megkérdezte, hol lehet különféle

élelmiszert beszerezni. Miután megkapta a választ, tovább kérdezte, hol lesznek az emberek

széppé és jóvá.

Miután Xenophón bizonytalankodott, Szókratész azt mondta neki: „Kövess,

és tanuld meg!” Ettől kezdve Szókratész tanítványa lett. Elsőként terjesztette el az emberek

között, amit Szókratész mondott Apomnémoneumata (Emlékezetes dolgok) címen. Elsőként

írta meg a filozófusok történetét is.

Azt mondja Arisztipposz a Régiek kicsapongásai (c. művének) negyedik könyvében, hogy

szerelmes volt Kleiniaszba. Ezért is mondta: „Inkább szeretném látni Kleiniaszt, mint bármit,

ami az emberek között szép. Súlyosabb volna számomra, ha vak lennék és nem látnám

Kleiniaszt, mintha semmit sem látnék. Éjszaka és álmomban aggódom, mert nem láthatom őt.

Nappal a legnagyobb hálával tartozom a napnak, hogy ismét rávilágít Kleiniaszra.”

Kyrosszal pedig akképpen barátkozott meg, hogy egy barátja, név szerint Proxenosz –

boiótiai származású, a leontoszi Gorgiasz tanítványa – Kyrosz barátja volt. Ez a Proxenosz,

amikor Szárdeszben tartózkodott Kyrosznál, levelet küldött Athénbe Xenophónnak, felkérve,

hogy legyen Kyrosz barátja. Megmutatta a levelet Szókratésznek, és tanácsot kért tőle.

Szókratész elküldte őt Delphibe, hogy kérdezze meg az istent. Xenophón meghallgatta.

Sambuccus: „invocationesque” (και-t nem a kóoszira, hanem az έπικλσεις-re vonatkoztatja; mások: istenek

nevei, nem pedig: „lehívása”).

καλοι καγαθοι

Vagy: a filozófusok közül ő írt elsőként történelmet.

Elment az istenhez. Azonban nem azt kérdezte, hogy menjen-e Kyroszhoz, hanem hogy

hogyan (tegye ezt). Szókratész ezt rosszallotta, de azt a tanácsot adta neki, hogy menjen el. El

is ment Kyroszhoz, és Proxenész barátja nem kevésbé az övé is lett. Mindazt, ami a

hadjárattal (anabaszisz) kapcsolatos, valamint a visszatérést ő maga beszéli el nekünk

részletesen. Ám ellenségesen viszonyult pharszaloszi Menónhoz, aki a hadjárat idején az

idegen zsoldosok parancsnoka volt, mert a szeretője idősebb volt, mint maga. De egy

bizonyos Apollónidészt is bírált, mert kifúratta a fülét.

A hadjárat, a Pontósznál elszenvedett balesetek és Szentész, az odryszoszok királyának

árulása után visszatért Ázsiába, ahol Agészilaosz, a lakedaimónok királya érdekében

fölkínálta Kyrosz katonáit, mint zsoldosokat, és igen bensőséges barátságban lett vele.

Ezidőtájt száműzték Athénből, mert kapcsolatot tartott fönn a lakóniakkal. Epheszoszban,

mivel sok pénze volt, a felét átadta megőrzésre Megabyszosznak, Artemisz papjának, amíg

vissza nem tér. Ha pedig nem tér vissza, készíttessen rajta szobrot az istennőnek. A (pénz)

másik felét Delphibe küldte fogadalmi ajándékként. Ezek után Agészilaosszal, akit a thébaiak

ellen hívtak hadba, visszatért Hellászba. A lakedaimónok befogadták.

Később elhagyva Agészilaoszt Szkilloszba, egy helységbe ment, nem messze Éleiától.

Magnésziai Démétriosz beszéli, hogy felesége is vele ment, akit Philésziának hívtak, valamint

két fia, Gryllosz és Diodórosz, ahogyan Deinarkhosz értesít egy szökevény ügyében ellene írt

beszédében. Őket Dioszkuroinak hívták. Amikor pedig Megabyrosz eljött, úgymond az

ünnepre, a pénzt is elhozta. Xenophón telket vett rajta és az istennőnek szentelte. A telken

átfolyik egy folyó, amelyet Szelinosznak neveznek, épp úgy, mint az epheszoszit. Ettől

kezdve vadászattal, baráti körében töltött vendégeskedéssel és történelemírással töltötte idejét.

Deinarkhosz azt mondja, hogy a lakedaimonok házat és földet is adtak neki. Azt is beszélik,

hogy a spártai Phylopidasz dardanoszi foglyokat küldött neki ajándékba, mint rabszolgákat,

akikkel tetszés szerint rendelkezett. Az eleeiek hadba vonultak Szkillosz ellen, és mivel a

lakedaimonok lassúak voltak, elfoglalták ezt a helyet. Maga Xenophón először Eliszbe ment,

majd Lepreonba a fiaihoz. Velük együtt Korinthoszba menekült és ott telepedett le. Időközben

az athéniak megszavazták a segélyt a lakedaimonoknak. Xenophón elküldte fiait Athénbe,

hogy harcoljanak a lakedaimonok védelmében. Ahogyan Dioklész a Filozófusok életrajzában

mondja, a fiai Spártában is nevelkedtek. Diodórosz megmenekült az ütközetből, anélkül, hogy

valami kitűnő tettet végbevitt volna. Fiát ugyanúgy hívták, mint testvérét. Grylloszt a

lovassághoz osztották be a mantineai ütközetben, bátran harcban esett el, írja Ephorosz

huszonötödik könyvében. A lovasság parancsnoka Képhiszodórosz volt, a főparancsnok pedig

Hégészilaosz. Ebben az ütközetben esett el Epameinóndasz is. Úgy mondják, Xenophón

áldozatot mutatott be, fején koszorúval. Amikor meghallotta, hogy fia elesett, letette a

koszorút. Majd amikor értesült felőle, hogy hősi halált halt, ismét föltette. Egyesek azt

mondják, hogy nem sírt, hanem kijelentette: „Tudtam, hogy halandónak nemzettem.”

Arisztotelész említi, hogy ezrével írtak ódákat és sírfeliratokat Gryllosz tiszteletére. Részben

atyjára való tekintettel. Hermipposz állítja Theophrasztoszról (írt könyvében), hogy

Iszokratész is írt egy dicshimnuszt Gryllosz tiszteletére. Timón lenézi őt (Xenophónt) ezekben

(a sorokban):

„Gyönge írás van kettő, vagy három,

vagy még több – amilyent Xenophón

és Aiszkhynész, a megbízhatatlan

író írt.”

Élete teljében a kilencvennegyedik Olympiász negyedik éve körül volt; részt vett Kyrosz

hadjáratában Xenainetész arkhón alatt, egy évvel Szókratész halála előtt. Másutt azt találtam,

hogy a nyolcvankilencedik Olympiász körül volt élete virágában – a többi szókratikusokkal

együtt. Isztrosz viszont azt mondja, hogy Eobulosz határozata értelmében űzték el és tért is

vissza. Az athéni Ktészikleidész az arkhonok és Olympiászi nyertesek jegyzékében azt

mondja, hogy a százötödik Olympiász első évében halt meg, Kallidemidosz arkhón alatt.

Abban az évben, amelyben Philipposz, Amyntasz fia a makedón trónra került. Démétriosz

Magnésziosz szerint Korinthoszban halt meg, minden bizonnyal igen öregen. Jó ember volt;

szerette a lovakat, a vadászatot és a versenyt, ahogyan írásaiból is kitűnik. Tartotta a vallását,

szerette az áldozatokat, ismerte a szentélyeket. Nagy igyekezettel követte Szókratész példáját.

Mintegy negyven könyvet írt, amelyeket ki-ki másként oszt fel.

Az Anabasziszt, amelynek minden könyvéhez írt előszót, de az egészhez nem. Majd a

Kyrupaideiát, a Hellénikát és az Apomnémoneumatát, a Szymposziont, Oikonomikoszt, A

lovaglásról, A vadászatról (c. könyveket), a Hipparkhikoszt, Szókratész védőbeszédét

(Apológia), A bevételről, Hierónról, vagyis a Tyranniszról (írott munkákat), az Agészilaoszt és

Az athéni és lakedaimon államberendezésről (c. könyvet). Ez utóbbiról Magnésziai

Démétriosz azt állítja, hogy nem Xenophóné. Az a szóbeszéd is járja, miszerint ő tette

nevezetessé Thukydidész könyveit azáltal, hogy kiadta, s még önmaga is hasznot húzott

belőle. Elbeszélésének édessége miatt Attikai Múzsának is nevezték. Ezért voltak egymásra

féltékenyek Platón és ő, amint ezt a Platónról (szóló részben) előtárjuk.

Őróla is van epigrammánk, amely ekképp szól:

„Nem csak hadjáratba indult Xenophón

Kyrosszal a perzsák ellen.

Azt a járást is kereste, amely Zeuszhoz

visz. Hellász tetteiről szólva a

maga műveltségét is megmutatta,

és Szókratészre emlékezve megmutatta,

mily szép a bölcsesség.”

Ismét más az ő haláláról:

„Noha Kranaész és Kekropsz polgárai száműztek

Xenophón, mert Kyrosz barátja voltál,

Korinthosz vendégszeretőnek bizonyult.

Élvezhetted e város örömeit. Úgy is

döntöttél, hogy ott maradsz.”

Hét Xenophón volt. Az első ez (akiről beszéltünk); a második, athéni Pytosztratosz

testvére, aki a Thészéiszt írta, ő maga pedig többek között megírta Epaméinondasz és

Pelopidasz életét; a harmadik kószi orvos; a negyedik Hannibál történetét írta meg; az ötödik

a mítoszok szakértője; a hatodik paroszi szobrász; a hetedik a régi komédiák (egyik) szerzője.

7. FEJEZET – AISZKHYNÉSZ

Aiszkhynész Kharinosznak, a kolbászkészítőnek a fia, egyesek szerint Lyszaniaszé.

Athénban született, fiatal korától szorgalmas volt. Ezért nem hagyta el Szókratészt, aki ezt

mondta: „Egyedül a hentes fia becsül.” Idomeneusz szerint ő (Aiszkhynész), nem pedig

Kritón tanácsolta Szókratésznek, hogy meneküljön. Platón azonban Kritónnak tulajdonította

ezeket a szavakat, mert Aiszkhynész jobban ragaszkodott Arisztipposzhoz. Aiszkhynészt

leginkább eretriai Menedémosz rágalmazta azzal, hogy legtöbb párbeszédét úgy adta ki, mint

sajátját, noha Szókratésztől és Xantippétől vette át. Közülük azok, amelyeket

„fejetleneknek”

neveznek, nagyon laposak, és nem mutatják a szókratészi erőteljességet.

Epheszoszi Peiszisztratosz azt állítja, hogy nem Aiszkhynésztől származnak. Perszaiosz a hét

(dialógus) közül a legtöbbet az eretriai Pasziphónosznak tulajdonítja, aki Aiszkhynészéi közé

sorolta őket. (Aiszkhynész) felhasználta Antiszthenész Kis Kyroszát, a Kisebb Héraklészét, az

Alkibiadészt és mások (párbeszédeit). Aiszkhynésznek hét olyan (párbeszéde) van, amely

Szókratész modorát utánozza: az első Miltiadész, amely eléggé gyenge; Kalliasz, Axiokhosz,

Aszpaszia, Alkibiadész, Télangész, Rinón.

Azt beszélik, hogy a szükség rávette, hogy Szicíliába menjen Dionyszioszhoz, és hogy

Platón ügyet sem vetett rá; Arisztipposz viszont felkarolta. Amikor néhány párbeszédét átadta,

jutalmat kapott érte. Majd visszatért Athénbe, ahol nem mert szofisztikával foglalkozni Platón

és Arisztipposz tekintélye miatt. Előadásokat tartott, amelyekért fizettek. Majd

védőbeszédeket írt vádlottak számára. Ezért beszélik, hogy Timón szerint „meggyőzően nem

meggyőző, amit Aiszkhynész írt”.

Azt mondják, hogy amikor Szókratész egyszer látta, hogyan gyötri a nincstelenség, azt

tanácsolta, kölcsönözzön önmagának oly módon, hogy csökkentse az ételt. Arisztipposz is

kételkedett dialógusai eredetiségében. Mesélik, hogy amikor egy alkalommal felolvasott a

megaraiaknak, gúnyosan odavetette neki: „Ezt honnan vetted te tolvaj?”

Polykritosz Mendaiosz beszéli Dionyszoszról (írt műve) első könyvében, hogy

kiutasításáig együtt élt a tyrannosszal, és hogy Dión visszatéréséig Szyrakuszában maradt, és

hogy vele volt Karkinosz is, a tragédiaköltő. A hagyomány őrzi Aiszkhynésznek egy

Dionyszioszhoz írt levelét. Gyakorlata volt a retorikában is. Ez kitűnik Phaiax parancsnok

atyjának védőbeszédéből, valamint Diónéból. Leginkább a leontinoszi Gorgiaszt utánozta.

Lysziasz is írt ellene beszédet A hazaárulásról címmel. Ebből kitűnik, hogy szónok is volt.

Egy tanítványát említik, Arisztotelészt, melléknevén Mytoszt.

Panaitiosz nézete szerint a szokratikusok dialógusai közül hitelesek Platón dialógusai,

Xenophónéi, Antiszthenészéi, Aiszkhynészéi. Nem biztos azokban, amelyeket Phaidónnak és

Eukleidésznek tulajdonítanak. Az összes többit elveti.

Nyolc Aiszkhynész volt. Az első a fönt nevezett; a második, aki szónoklattant írt; a

harmadik a szónok Démosztenész ellenfele; a negyedik az árkádiai, Iszokratész tanítványa; az

ötödik mytilénei, akit a szónokok ostorának is neveztek; a hatodik az akadémikus filozófus

Neapoliszból, a rhodoszi Melantinosz tanítványa és szeretője; a hetedik a milétoszi, aki az

államtanról írt; a nyolcadik a szobrász.

8. FEJEZET – ARISZTIPPOSZ

Arisztipposz kyrénaikai születésű, ám ahogyan Aiszkhynész értesít, Szókratész híre

Athénbe vonzotta. Amint az ereszoszi peripatetikus Phainiasz értesít, ő volt az első a

szókratikusok közül, aki a bölcsesség tanításáért (σοφιστευσας) tiszteletdíjat fogadott el, és

aki pénzt küldött tanítójának. Midőn egy alkalommal húsz minát küldött volna neki,

hamarosan visszakapta azzal, hogy Szókratésznek tiltja a daimonion, hogy elfogadja, s

nagyon elkedvetlenítette a dolog. Xenophón nem pendült vele egy húron. Ezért szólaltatja

meg Szókratészt az élvezetről szóló beszédben Arisztipposz ellen. Theodórosz is

elmarasztalja őt Szektákról című könyvében, valamint Platón A lélekről írt művében, ahogyan

már másutt (mondottuk).

Értett hozzá, hogy „megjátssza magát” mindenkor, mindenhol, minden szerepben, és hogy

ügyesen tettesse magát.

Ezért is nyerte meg Dionysziosz tetszését inkább, mint bárki más,

mert mindig kellő módon színészkedett. Azokat az élvezeteket kereste, amelyek elérhetők

άκεφαλοι, azaz: kezdet nélküli.

SALLUSTIUS, Bellum Catilinae: „cuiuslubet rei simulator ac dissimulator”.

voltak, és nem fáradozott elérhetetlenekért. Ezért nevezi őt Diogenész királyi kutyának.

Timón pedig a következő verssel teszi őt nevetség tárgyává:

„Mint Arisztipposz kéjelgő természete,

amely a hamisat kutatja.”

Azt mesélik, egykor vett ötven drakhmán egy fürjet. Amikor ezt valaki felrótta neki, azt

mondta: „Te nem vetted volna meg egy obulusért?” Majd amikor ez igent mondott, azt

mondta neki: „Énnekem az annyi, mint ötven drakhma.” Amikor Dionysziosz elé vezetett

három hetérát, hogy válasszon közülük, mindhármat elvezette, mondván: „Párisz sem járt jól

azzal, hogy az egyiket részesítette előnyben.” És azt beszélik, hogy elkísérte őket az ajtóig és

elbocsátotta. Ily mértékben tudott választani és elvetni. Ezért mondta neki Sztratón (mások

szerint Platón): „Egyedül te vagy képes díszruhában és rongyokban járni.” Amikor

Dionysziosz leköpte, uralkodott magán. És amikor valaki szemrehányást tett neki, azt mondta:

„Ha a halászok elviselik, hogy lefröcskölje őket a tenger, csak hogy egy kis halacskát

foghassanak, én miért ne engedjem magam megfüröszteni egy halebédért?”

Egy alkalommal Diogenész mellett vitt el útja, aki éppen zöldségfélét mosott, s az

odavetette neki gúnyosan: „Ha beérted volna ilyen étellel, nem kellene hízelegned a

tyrannoszok udvarán.” Mire ő így felelt: „Ha megtanultál volna alkalmazkodni az

emberekhez, nem kellene zöldséget mosnod.” Amikor azt kérdezték tőle, hogy mit nyert a

filozófiából, azt válaszolta, hogy „könnyen tudjak minden-(ki)hez alkalmazkodni”. Amikor

szemére vetették fényűző életmódját, azt mondta: „Ha ez rossz volna, nem történne az istenek

tiszteletére tartott ünnepeken.” Amikor azt kérdezték tőle, milyen előnyt élveznek a

filozófusok, így szólt: „Ha meg is szűnne minden törvény, továbbra is ugyanúgy élnénk.”

Amikor Dionysziosz megkérdezte, hogy van az, hogy a filozófusok kilincselnek a

gazdagoknál, ezek viszont a filozófusoknál nem? Azt mondta: „Mert az előbbiek tudják, mire

van szükségük, az utóbbiak viszont nem”. Amikor Platón szemére vetette, hogy fényűzően él,

azt válaszolta: „Úgy gondolod Dionysziosz jó?” És amikor ez igennel felelt, azt mondta:

„Pedig fényűzőbben él, mint én!” Arra a kérdésre, hogy miben különböznek a műveltek a

műveletlenektől, azt mondta, hogy „abban, amiben a megzabolázott lovak a zabolátlanoktól”.

Amikor bement egy hetéra házába és a kíséretében lévő ifjak közül az egyik elpirult, azt

mondta: „Nem bemenni veszélyes, hanem, ha nem tudsz kijönni!”

Valaki feltett neki egy rejtvényt és azt mondta: „Oldd meg!” Így válaszolt: „Bolond, azt

akarod, hogy megoldjam, ami összebogozva is nehézséget jelent.” Azt is mondta, hogy „jobb

koldusnak lenni, mint műveletlennek.”

Az előbbiek a pénzben szenvednek hiányt, az

utóbbiak az emberiességben. Amikor egy alkalommal valaki becsmérelte, kitért előle. Ez

azonban űzőbe vette és megkérdezte: „Miért szöksz?” Mire ő azt mondta: „Ahogy neked

módodban áll, hogy becsmérelj, úgy nekem módomban áll, hogy ne hallgassalak.” Amikor

valaki azt mondta, hogy a filozófusok mindig a gazdagok ajtajánál állnak, azt mondta, hogy

„hát az orvosok is betegeik ajtajánál vannak, de azért még senki sem kíván inkább

betegeskedni, mint (a betegséget) orvosolni.”

Amikor Korinthoszba eveztek, viharba került és nagyon megijedt. Akkor valaki

megjegyezte: „Mi közönséges emberek (ίδιωται) nem félünk, ti filozófusok pedig

rémüldöztök.” Akkor így szólt: „Nem egyforma lelket féltünk.” Amikor valaki pöffeszkedett

nagy tudása miatt, megjegyezte: „Ahogyan nem egészségesebbek, akik sokat esznek és

tornáznak, azoknál, akik csak annyit (esznek), amennyi szükséges, úgy nem azok az

erényesek, akik sokat, hanem azok, akik hasznos dolgokat olvasnak.” Amikor egy ügyvéd, aki

Szójáték: „έπαιτην ή ‘απαιδευτον” (Sambuccus: Graece iucundius, quasi dicas rogatorem quam

arrogantem).

védte és megnyerte a pert, megkérdezte: „Mi hasznod volt Szókratészból?” Arisztipposz ezt

felelte: „Az, hogy amit rólam mondtál, igaz legyen.”

A legjobb tanácsot lányának, Arétének adta, amikor abban edzette, hogy megvessen

mindent, ami fölösleges. Amikor megkérdezték, mennyivel jobb a fia, azért mert művelt, azt

mondta: „Ha másban nem, hát abban, hogy a színházban nem fog úgy ülni, mint kő a kövön.”

Amikor valaki elhozta hozzá a fiát, ötszáz drakhmát kért. És amikor ez azt mondta:

„Ennyiért egy rabszolgát tudok venni.”, ő odavetette: „Vegyél, és lesz kettő.” Azt állította,

hogy ismerőseitől nem saját szükségleteire fogad el pénzt, hanem hogy ők belássák, mire kell

költeni a pénzt. Amikor szemére vetették, hogy szónokot fogadott védelmére, azt mondta:

„No és! Szakácsot is fogadok, amikor ebédet adok.”

Egy alkalommal Dionysziosz megbízta, hogy beszéljen valamit a filozófusok tanításáról.

Akkor így szólt: „Nevetséges, hogy tőlem tanuld, mit kell mondanod, és te mondod meg,

mikor tanítsalak erre!” Dionysziosz ekkor megharagudott, és az asztal végére ültette

Arisztipposzt. Mire ez megjegyezte: „Ki akartad tüntetni ezt a helyet.” Amikor valaki

búvárművészetével dicsekedett, ennyit mondott: „Nem szégyelled magad, hogy olyasmivel

dicsekedj, amihez a delfinek is értenek?” Mikor megkérdezték tőle, miben különbözik a bölcs

a nem bölcstől, azt mondta: „Küldd el mindkettőt mezítelenül idegenek közé, és majd

meglátod!” Amikor valaki azzal dicsekedett, hogy sokat ihat anélkül, hogy megittasodna,

megjegyezte: „Erre egy öszvér is képes.”

Amikor valaki azzal vádolta, hogy hetérával él, azt mondta: „Van-e különbség a között,

hogy valaki olyan házat vesz, amelyben sokan laktak, vagy amelyben senki?” És amikor azt

válaszolta: „Nincs!”, továbbkérdezte: „És hogy valaki olyan hajóval utazzon, amellyel

tízezren utaztak, vagy amelyen senki?” „Nincs!” „Ugyanígy a között sincs különbség, hogy

valaki olyan asszonnyal él, akivel sokan éltek, vagy senki.” Valaki korholta, hogy Szókratész

tanítványa létére pénzt fogad el, ő azt mondta: „Nagyon is! Hiszen Szókratész is vett egy

keveset a gabonából és borból, amit küldtek neki, a többit pedig visszaküldte. Ügyintézői a

legelőkelőbb athéniek voltak, az enyém pedig Euthykhidész (a rabszolga), akit pénzért

vettem.” Laisz nevű hetéra kegyeit is élvezte, ahogyan Szótion értesít a Diadokhai második

könyvében. Akik ezt szemére vetették, azoknak így felelt: „Én birtoklom Laiszt, nem pedig ő

engem. Jobb uralkodni az élvezeteken, semmint szolgálni nekik és nem felhasználni őket.”

Amikor valaki megszólta, hogy sokat költ ételre, ezt mondta: „Vajon te nem vennéd meg, ha

megkapnád három obolusért?” És amikor igennel válaszolt, csak ennyit mondott: „Nos, én

sem vagyok falánkabb, mint amilyen fösvény te vagy.” Amikor Szimosz, Dionysziosz

intézője, aki egyébként frígiai volt és bajkeverő, drága házakat és mozaikpadlókat mutatott

neki, Arisztipposz krákogva az arcába köpött. És amikor ez földühödött, Arisztipposz azt

mondta: „Nem volt hova köpnöm.”

Kharóndasznak, vagy mások szerint Phaidónnak azt mondta, amikor megkérdezte, hogy ki

illatozik a mirhától? „Én, szerencsétlen, de mennyivel szerencsétlenebb a perzsa király! De

lásd, ha a többi élőlény rosszabb ez által, hogyan lenne az ember? Vesszenek el a gonosz

kéjencek, akik gonoszul szemünkre vetik a mi drága illatszereinket!” Amikor megkérdezték

tőle, hogyan halt meg Szókratész, azt felelte: „Ahogy én szeretnék.” Amikor egy alkalommal

a szofista Polyxenész betért házába, látva a nőket és a pompát, szemrehányást tett

Arisztipposznak. Arisztipposz rövid időn belül ismét megkérdezte: „El tudnál-e ma is jönni

hozzánk?” Amikor ez elfogadta a meghívást, megkérdezte: „Miért bíráltál tehát? Úgy látszik

nem a kínálat ellen van kifogásod, hanem az ára ellen.” Amikor szolgájának pénzeszsákot

kellett az úton cipelnie, és nehéznek találta, ahogyan Bión meséli Elbeszéléseiben, azt

mondta: „Rázd ki, ami nehéz és cipeld, ami megmaradt!” Egy tengeri úton megtudta, hogy a

hajó kalózoké, megszámolta pénzét, majd úgymond véletlenül beleejtette a tengerbe. Utána

elkezdett jajveszékelni. Mások ismét azt mesélik, hogy azt nyilatkozta, hogy „jobb, ha a pénz

vész el Arisztipposzért, semhogy ő vesszen el a pénz miatt”. Amikor egyszer Dionysziosz

megkérdezte, mi végre jött, azt mondta azért, hogy elosszam, amim van, és elfogadjam, amim

nincs. Mások szerint így hangzott válasza: „Amikor bölcsességre volt szükségem,

Szókratészhoz mentem; most hogy pénz kell, tehozzád jöttem.” Feddte az embereket, hogy

amikor agyagedényeket vesznek a piacon, megkopogtatják őket, ám amikor az élet

megítéléséről van szó, könnyelműek. Mások szerint ezek Diogenész szavai. Amikor pedig

egy alkalommal Dionysziosz ital mellett megparancsolta, hogy mindenki öltsön bíbort és

táncoljon, Platón ezt visszautasította, mondván:

„Nem ölthetek női ruhát!”

Arisztipposz viszont felvette, ám amikor táncolni készült, így szólt:

„Még a bakhanáliákban sem fog elromolni

egy bölcs nő.”

Egyszer egy barátjáért járt közben Dionysziosznál. Mivel nem talált meghallgatásra, lába

elé vetette magát. Amikor ezt felrótták neki, ezt mondta: „Nem én vagyok a hibás, hanem

Dionysziosz, akinek a lábában van a füle.” Ismét más alkalommal, amikor Ázsiában

tartózkodott, Artaphernész szatrapa letartóztatta, és megkérdezte tőle: „Most is jókedvű

vagy?” Mire ő így felelt: „Te oktalan, mikor legyen jobb kedvem, mint most, midőn

Artaphernésszel készülök beszélni?” Azokat, akik az enciklopédikus tárgyakat magukévá

tették, de a filozófiánál megakadtak, Pénelopé kérőihez hasonlította. Ugyanis azoknak is

sikerült megnyerniük Melantót és Polydórát és a többi szolgálót, ám mindent előbb

megkaptak, minthogy az úrnőt feleségül vegyék. Hasonlóan Arisztón: „Amikor Odüsszeusz

alászállt a Hádészbe, úgyszólván minden holtat meglátott és társalgott velük, de királynéját

nem látta.”

Amikor azt kérdezték Arisztipposztól, mit kell a szép fiúknak tanulnia, így felelt: „Azt,

amiből hasznuk lesz, amikor férfivá serdülnek.” Valakinek, aki megrótta, mert Szókratésztől

elment Dionyszioszhoz, ezt mondta: „Szókratészhez a tanulás végett mentem, Dionyszioszhoz

a játék végett.”

És midőn Szókratész megkérdezte őt, mivel a (tanulókkal való) barátságból

már meggazdagodott, hogy „honnan van ennyi” neki, ő ezt válaszolta: „Onnan, ahonnan

neked kevés!”

Egy hetéra azt mondta neki: „Várandós vagyok tőled.” „Ezt nem tudhatod biztosabban –

mondta –, mintha sűrű bozótban járva tudnád, hogy melyik tüske szúrt meg.” Valaki szemére

vetette, hogy megtagadta fiát, mintha nem is tőle született volna. Erre azt válaszolta: „A köpet

és a tetvek is belőlünk származnak, mint tudjuk, mégis, mivel haszontalanok, messzire dobjuk

magunktól.” Egy alkalommal pénzt fogadott el, amikor Platón csak könyvet kért. Dionysziosz

ezért kigúnyolta, és ő így szólt: „Énnekem pénzre van szükségem, Platónnak pedig könyvre.”

Amikor valaki megkérdezte: „Miért engeded meg, hogy Dionysziosz becsméreljen?” Azt

mondta: „Amiért mások is.”

Egy alkalommal pénzt kért Dionysziosztól, aki így szólt: „Te azt mondtad, hogy a

bölcsnek soha nincs gondja.” Arisztipposz így válaszolt: „Csak ide vele, majd utána

tárgyalunk.” Amikor az odaadta a pénzt, azt mondta: „No látod, nincs gondom!” Amikor

Dionysziosz azt mondta neki:

„Aki a tyrannosz udvarába megy,

rabszolgája lesz, még ha szabad származású is.”

Ő kijavította:

Szójáték: παιδεια: tanulás, művelődés – παιδια: játék, szórakozás (fiúszerelem).

„Nem rabszolga, ha mint szabad ember jött.”

Ezt Dioklész beszéli el a Filozófusok életrajzában. Mások Platómra vonatkoztatják ezeket.

Kevéssel azután, hogy megharagudott Aiszkhinészre, így szólt: „Nem békülünk ki? Nem

hagynánk abba ezt a butaságot, vagy várjuk, hogy valaki a pohár mellett békítsen ki

bennünket?” Mire ő: „Nem bánom, de emlékezzél, hogy én mint az idősebb tettem az első

lépést.” Erre Aiszkhinész ezt mondta: „Valóban, Hérára, helyesen szóltál, amikor ezt

mondtad; te valóban sokkal jobb vagy, mint én! Én kezdeményezem a veszekedést, te pedig a

kibékülést!” Ilyesmiket mesélnek róla.

Négy Arisztipposz volt: az, akiről szó volt; a második, aki Árkádiáról írt; a harmadik, akit

anyja tanított, az első leányának fia; a negyedik az Új Akadémia tagja.

A Kyrénei filozófusnak a következő könyveket tulajdonítják: Lybia történetének három

könyvét, amelyeket elküldött Dionysziosznak; egy, amelyben huszonöt dialógus van, ezek

közül némelyek attikai, ismét mások dór dialektusban. Ezek pedig:

Artabadzosz

A hajótörötteknek

A száműzötteknek

A szegénynek

Laisznak

Póronhoz

Laisznak, a tükörről

Hermeiasz

Az álom

Az italozás elöljárójának

Philomélosz

A lakótársaknak

Azoknak, akik őt bírálják az óbor és a hetérák iránti hajlama miatt

Azoknak, akik őt bírálják fényűző élete miatt

Levél leányához, Aretéhez

Ahhoz, aki az Olympiászi játékokra edzette magát

Egy kérdés

Más kérdés

Értekezés Dionysziosszal

Ismét más a képmásról

Egy további Dionysziosz leányáról

Ahhoz, aki úgy gondolja, hogy lebecsülik

Ahhoz, aki tanácsot adni szándékozik

Egyesek azt mondják, hogy írt hatkönyvnyi beszélgetést is. Mások azt állítják, hogy

egyáltalán semmit nem írt. Ezek közé tartozik a rhodoszi Szószikratész is.

Szótión második könyve és Panaitiosz szerint, ez könyveinek jegyzéke:

A nevelésről

Az erényről

Bátorítás

Artabadzosz

A hajótöröttek

A száműzöttek

Beszélgetések hat könyve

Értekezések

három könyve

Laiszhoz

Poroszhoz

Szókratészhez

A véletlenről

Úgy tartotta, hogy a beteljesedés a sima mozgás átmenete a szemléletbe. Miután leírtuk

életét, elérkeztünk tanítványaihoz, a kyréneiekhez, akik közül egyesek hégesziakhoszoknak,

mások annikereioszoknak, ismét mások theodóreioszoknak hívták magukat. De Phaidón

körével is fogunk foglalkozni, amelynek a legkiválóbb képviselői („korifeusai”) az eretriaiak.

A dolog a következőképpen áll: Arisztipposzt a leánya Areté, a ptolemaioszi Aitiopsz,

valamint a kyrénei Antipatrosz követte. Areté hallgatója a „métrodidakhosznak” ('anyja

tanítványa') nevezett Arisztipposz volt, ezé pedig Theodórosz az istentelen, (akit) később

isten(nek neveztek). Antipatrosz tanítványa a kyrénei Episztimidész, ezé Parabatész, ezé

Hégésziasz

„Pheiszisztanatosz” („a halálra tanácskozó”) és Annikerisz (aki kiváltotta Platónt).

Akik Arisztipposz vezetése alatt álltak, és akiket kyréneieknek neveztek a következő

nézeteket vallották: kétféle lelkiállapot (παθη – szenvedély) van, a fáradozás és az élvezet. A

könnyed mozgás az élvezet, a nehézkes mozgás a fáradozás. Az egyik élvezet nem

különbözik a másiktól, és egyik sem édesebb (mint a másik). Az egyik minden élőlény

számára tetszetős, a másik pedig visszataszító. Panaitiosz mondja a Filozófiai iskolákról szóló

könyvében, hogy számukra a testi élvezet a cél – nem pedig valami csendes élvezet a

kellemetlen érzés eltávolítása után –, vagy az ettől való szabadság, ahogyan Epikurosz tanítja.

Úgy tűnik, a boldogság célját is megkülönböztetik. A cél ugyanis az egyes élvezet, a

boldogság pedig az egyes élvezetek összessége (σύστημα); ezek közé tartoznak azok az

élvezetek is, amelyeket elértünk, és azok is, amelyekre törekszünk.

Az egyes élvezet önmagáért kívánatos. A boldogságot viszont nem önmaga miatt, hanem

az egyes élvezetek miatt kívánjuk. Hogy pedig biztos,

hogy az élvezet a cél, azt bizonyítja,

hogy gyermekkorunk óta, előzetes latolgatás nélkül együtt érezünk vele, semmi mást nem

kívánunk miután elértük, és semmi más elől nem menekülünk úgy, mint ennek ellentététől, a

szenvedéstől. Az élvezet akkor is jó, ha a legszégyenteljesebb dologból keletkezne, amint

Hyppobotosz mondja a Filozófiai iskolákról szóló könyvében. Mert ha a tett helytelen is, az

élvezet önmagáért kívánatos és jó. Ugyanakkor a fájdalom eltávolítása – ahogyan ezt

Epikurosz nevezi, számunkra nem tűnik élvezetnek. Ugyanígy az élvezet hiánya sem

szenvedés. Mozgásban van ugyanis mindkettő. Ám az élvezet távolléte csak úgy, mint a

fájdalomé nem mozgás, hanem a nyugvó ember fekvő állapota. Azt mondják, egyesek

képtelenek fogyatékos voltuknál fogva kívánni az élvezetet. Nem származik minden lelki

élvezet és fájdalom a testi élvezettől vagy fájdalomtól. Már a haza jóllétének úgy örül az

ember, mint a sajátjának. Viszont nem elegendő az élvezet szempontjából visszaemlékezni a

jóra, vagy abban remélni – Epikurosz állításával ellentétben. Az idő ugyanis kimeríti a lélek

mozgását. Azt is mondják, hogy maga a hallás és látás még nem élvezet. A jajgatás utánzását

élvezettel hallgatjuk a színházban, az igazit viszont nem. Az élvezet és fájdalom távollétét

közepes állapotnak nevezik. Azt állítják, hogy a testi élvezetek sokkal jobbak a lelkieknél, és

a testi fájdalmak sokkal rosszabbak a lelkieknél. Ezért is büntetik a gonosztevőket testi

kínokkal. Úgy vélik ugyanis, nehezebb a kínokat elviselni, miután az élvezet inkább megfelel

alkatunknak. Ezért ez utóbbira nagy gondot fordítottak. Noha az élvezet önmagában

kívánatos, mégis úgy gondolják, hogy ami az élvezetet előidézi, sokszor fájdalmas, az

SAMBUCCUS, „Necessitatum libri tres” (A szükségek három könyve – Χρειων τρια)

SAMBUCCUS, Testimonio nobis essefinem habendam voluptatam.

élvezettel éppen ellentétes. Ezért az a véleményük, hogy nyűgös és fáradságos halmozni

azokat az élvezeteket, amelyek boldoggá tesznek. Azt tartják, hogy nem él minden bölcs

ember kellemes életet, és minden oktalan ember fáradságost, hanem hogy ez csak az esetek

többségére vonatkozik. Elegendő, ha az egyes élvezeteket élvezzük, ahogyan jönnek; állítják,

hogy az okosság jó, de nem önmagáért kívánatos, hanem azért, ami belőle származik. A

haszon érdekében barátkozunk; így testvéreinket is addig dédelgetjük, amíg birtokoljuk.

Egyes erények az oktalanoknál is megtalálhatók. A test gyakorlása nézetük szerint hozzájárul

az erény elsajátításához. A bölcs nem lesz féltékeny, nem lesz szerelmes, sem hiszékeny;

mindez az üres nézetből fakad. Ám érezni fogja a fájdalmat és félelmet, mert ezek

természetszerűleg keletkeznek. Azt mondják a gazdagság is élvezetet okoz, noha nem

önmagáért kívánatos. A szenvedélyek érthetők. Mármint maguk (a szenvedélyek), de nem

eredetük, amint mondják.

A természet tanulmányozását elvetették, mert haszontalannak tűnt, a logikáét viszont

megtartották hasznossága miatt. Meleagrosz a Nézetek második könyvében és Kleitomakhosz

az Iskolák (αίρεσις) első könyvében azt mondja, hogy számukra mind a fizika,

mind a dialektika haszontalan. Aki ugyanis magáévá tette a jóról és rosszról szóló tanítást,

képes lesz elkerülni a halálfélelmet, mentes lesz a babonaságtól, helyesen tud majd beszélni a

jóról és a rosszról. Természeténél fogva semmi sem igazságos vagy jó, vagy rossz, hanem

csak a törvény és a szokás szerint. A becsületes ember soha semmit nem fog tenni a kilátásban

levő büntetés vagy dicséret miatt. Valóban létezik bölcs ember. Megengedik, hogy van a

filozófiában is haladás, mint minden másban. Azt is elismerik, hogy az egyik ember többet

szenved, mint a másik, valamint hogy a szemlélet nem mindig felel meg a valóságnak.

Az úgynevezett hégésziakhoszok megegyeztek az előbbiekkel abban, hogy a cél az élvezet,

vagy a fáradozás (fájdalom); nézetük szerint a hála, a barátság, a jótett önmagában semmi,

mert nem önmaguk kedvéért törekszünk elérésükre, hanem csakis saját hasznunk érdekében;

és ha ez nincs, a többi sincs. A boldogság képtelenség teljes egészében. A test ugyanis telve

van szenvedésekkel, a lélek pedig részt vesz a test szenvedéseiben, amelyek nyugtalanítják. A

sors sok mindenben csalódást okoz, amiben remélünk; ezért a boldogságot lehetetlen

megvalósítani. Az élet és halál egyaránt kívánatos. Természeténél fogva semmi sem kellemes

vagy kellemetlen – állítják ők. Egyesek ugyanazon dolog gyakorisága miatt örülnek, hiánya

miatt szenvednek – mások ellenkezőleg. A gazdagságnak és szegénységnek semmi köze az

élvezethez. A gazdagok és szegények élvezete ugyanis nem különbözik. A szolgaság és

szabadság teljesen közömbös az élvezet szempontjából; úgyszintén az előkelő vagy alacsony

származás, a dicsőség vagy dicstelenség. Az oktalan számára az élet értéket képvisel, a bölcs

számára közömbös. Azt mondják, az okos mindent a maga érdekében fog tenni, mivel senkit

sem tart magához méltónak. Mert ha származna is valakiből valami haszna, azt nem lehetne

összehasonlítani azzal, amit ő maga szerzett. A szemléletet sem fogadták el, mert nem járul

hozzá a megismeréshez. Mindazt meg kell tenni, ami értelmesnek tűnik. Azt is mondták, hogy

a vétkeket meg kell bocsátani, mert senki sem vétkezik önszántából, hanem azért, mert

valamilyen szenvedés (παθη, szenvedély) rákényszeríti. Nem gyűlölni kell, hanem a jóra

tanítani. A bölcs előnye nem annyira a jó választásában, mint inkább a rossz elkerülésében

lesz, miután azt tartja céljának, hogy fájdalom és szenvedés nélkül éljen. Ezt könnyebben

elérik azok, akik nem tulajdonítanak fontosságot annak, ami az élvezetet célozza.

Az anikerioszok egyetértenek a fentebb mondottakkal, de megengedik, hogy az életben

van barátság, hála, szülők tisztelete, és olyasmi, amit hazaszeretetből teszünk. Ezért a bölcs,

noha kiteszi magát a szenvedéseknek, nem lesz kevésbé boldog, még ha kevés kellemes dolog

is történik vele. A barát boldogságát nem lehet önmagáért kívánni, mert szomszédja nem érzi.

Az értelem önmagában nem elegendő ahhoz, hogy bátor tettekre sarkalljon, és hogy a sokaság

nézete fölé emeljen. A jó tulajdonságra szert kell tennünk, hogy ellensúlyozzuk a rosszat, ami

velünk együtt növekedett. A barátot nem szabad csak a haszon miatt szeretnünk, mert ha a

haszon megszűnik, nem fogunk vele barátkozni; a vonzalom miatt kell barátkoznunk, amely

idővel kialakult, és amelynél fogva készek leszünk szenvedéseket is elviselni. Noha az

élvezetet tekintjük célunknak, és haragszunk, ha elveszítjük, barátunk iránti szeretetből

szívesen el fogjuk viselni.

A theodórosziak Theodórosztól vették nevüket, akiről már szólottunk. Ők átvették

tanítását. Theodórosz elvetett minden nézetet az istenekről. Ráakadtam egy könyvére,

amelynek címe Az istenekről. Ezt semmi esetre sem szabad teljesen figyelmen kívül hagyni.

Azt mondják, Epikurosz leginkább ebből merítette, amit mondott.

Theodórosz Annikeriszt és a dialektikus Dionyszioszt is hallgatta, amint Antiszthenész

mondja a Diadokhaiban. Végső beteljesedésnek az örömöt és a fájdalmat (tekintette). Az

egyiket az értelem, a másikat az oktalanság következtében. Az értelmet és az igazságosságot

tekintette jónak, a velük ellentétes magatartást rossznak; köztesnek pedig az élvezetet és a

szenvedést. A barátságot nem fogadta el; ez nem létezik sem az oktalanok, sem a bölcsek

között. Az előbbieknél amikor megszűnik a haszon, megszűnik a barátság is; a bölcs viszont

elegendő önmagának és nincs szüksége barátra. Azt is mondta, hogy okos, ha a derék ember

nem áldozza fel életét a hazáért, mert az értelmet nem szabad föláldozni a botor emberek

javára.

Szavajárása volt, hogy az ő hazája a világ. Adott esetben a lopás, a paráználkodás és a

templom megszentségtelenítése helyénvaló. Természetüknél fogva ezekből ugyanis semmi

sem rossz, ha egyszer elvetjük a róluk alkotott előítéletet, amelyre az oktalan emberek

összetartása végett van szükség. A bölcs nyilván engedni fog ezeknek a szenvedélyeknek,

tekintet nélkül a körülállókra. Ezért tett föl ilyen kérdéseket:

„Hasznos-e a nyelvtanban jártas asszony, amennyiben jár-

tas a nyelvtanban?

Igen!

És az a fiú, aki a grammatikában jártas, hasznos-e,

amennyiben jártas a grammatikában?

Igen!

Tehát a szép asszony is hasznos, amennyiben szép? És a

szép fiú és fiatalember is hasznos, amennyiben szép?

Igen!

Akkor hát hasznos, hogy kapcsolatod legyen vele.”

És amikor ezzel egyetértettek, így folytatta: „Ha tehát valaki keresi a testi élvezetet, mert

hasznos, úgy amennyiben a szépséget élvezi, mert az hasznos, nem fog vétkezni.” Ilyen

kérdezősködéssel kényszerítette ki a kívánt választ.

Az „isten” melléknévre, úgy tűnik a következőképpen tett szert. Amikor Sztilpón

megkérdezte: „Az vagy-e Theodórosz, amit állítasz magadról, hogy vagy?” Azt mondta, hogy

igen. Mire Sztilpón azt mondta: „Azt állítod, hogy isten vagy.” Amikor ez megerősítette,

Sztilpón azt mondta: „Tehát isten vagy.” Amikor erre is igennel felelt, Sztilpón nevetve

folytatta: „Te oktalan, ily módon azt is elfogadnád, hogy csóka, vagy bármi más tízezer

hasonló vagy.” Amikor Theodórosz egy alkalommal Eurikleidész, a szentélyőr mellett ült,

megkérdezte: „Mondd meg nekem Eurikleidész, kik azok, akik istentelenséggel illetik a

myszterionokat?” Ő ezt válaszolta: „Akik kiadják őket a be nem avatottaknak.” Erre

Theodórosz azt mondta: „Akkor te is istentelenséggel illeted őket, mert megmagyarázod őket

a be nem avatottaknak.” És valóban, alig menekült meg tőle, hogy elhurcolják az

Areiopagoszra. Démétriosz Phalerosz mentette meg. Amphikratész a Híres emberekről írt

művében azt mondja, hogy arra ítélték, hogy kiigya a bürökserleget.

Amíg Ptolemaiosznál, Lagosz fiánál tartózkodott, ez elküldte követként Liszimakhoszhoz.

Olyan fennhéjázva beszélt, hogy Liszimakhosz megkérdezte tőle: „Nemde te vagy az a

Theodórosz, akit Athénből száműztek?” Mire ő azt felelte: „Jól hallottad! Az athéni polisz

nem tudott elviselni, épp úgy, mint Személe Dionyszioszt, és kitaszított.” És amikor

Liszimakhosz azt mondta: „Legyen rá gondod, hogy többé ne gyere hozzánk.” Ő azt mondta:

„Hacsak Ptolemaiosz nem küld.” Liszimakhosz jószágigazgatója, Mitrasz is ott volt, és azt

mondta: „Úgy látszik, Theodórosz, te nemcsak az isteneket nem veszed semmibe, hanem a

királyokat is.” „Hogyan? – kérdezte ő –, hiszen téged az istenek ellenségének tartanak.” Azt

beszélik, hogy egyszer Korinthoszban számos tanítvány társaságában sétált, amikor a

kynikosz Metroklész, aki éppen zöldséget mosott, azt mondta: „Te szofista! Nem lenne

szükséged a tanítványokra, ha zöldséget mostál volna!” Mire ő: „Neked pedig, aki nem vagy

szofista, ha megtanultál volna az emberekkel társalogni, nem lenne szükséged a zöldségre.”

Hasonlót mesélnek Diogenészről és Arisztipposzról, amint már előbb említettem.

Ilyen és ehhez hasonló volt Theodórosz. Végezetül visszatért Kyrénébe és Magasszal élt.

Továbbra is nagy tiszteletben állott. Amikor először kiűzték, azt mondják, valami nagyon

kedveset mondott. Azt mondta ugyanis: „Jól teszitek kyrénei férfiak, hogy Líbiából Hellászba

űztök!”

Húsz Theodórosz volt. Az első a számiai, Roikosz fia. Ő tanácsolta, hogy az efezusi

templom alapjaiba tegyenek szenet. Azt mondta ugyanis, hogy mivel a talaj nedves, a szén

kiveti magából a fatartalmat, megkeményedik, és a nedvesség nem hatolhat át rajta. A

második kyrénei matematikus, akit Platón hallgatott. A harmadik filozófus, akiről az imént

írtunk. A negyedik a hangokról írt egy szép könyvet. Az ötödik, aki a skálaszerzőkről írt,

kezdve Terpandrosztól. A hatodik a sztoikus. A hetedik a római történet írója. A nyolcadik a

szyrakuszai, aki a hadiművészetről írt. A kilencedik a bizánci, a politikatudományról (írt).

Hasonlóképpen a tizedik is, akit Arisztotelész a retorikai összefoglalóban említ. A

tizenegyedik a thébai szobrász. A tizenkettedik a festő, akit Polemón említ. A tizenharmadik

az athéni festő, akiről Ménodotosz ír. A tizennegyedik az efezusi festő, akit Theophanész

említ a rajzról írt könyvében. A tizenötödik az epigrammaköltő. A tizenhatodik a költőkről írt.

A tizenhetedik orvos, Atémaiosz tanítványa. A tizennyolcadik egy knioszi sztoikus filozófus.

A tizenkilencedik szintén sztoikus filozófus Milétoszból. A huszadik a tragédiaíró.

9. FEJEZET – PHAIDÓN

Phaidón Éliszben született, nemes családból. A hazával együtt fogságba esett és

rákényszerült, hogy valami (rosszhírű) ház élére álljon. Zárt ajtók mögött is barátkozott

Szókratésszel, aki azután rávette Alkibiadészt vagy Kritónt, hogy kiváltsa. Ettől kezdve

szabad ember létére elkezdett filozofálni. Hieronymosz az Ítélettől való tartózkodásban

gúnyosan rabszolgájának nevezi. Az ő eredeti dialógusai Zóphyrosz és Szimón; kérdésesek:

Nikiász és Mediosz, amelyeket egyesek Aiszkhynésznek tulajdonítanak, mások

Polyainosznak. Úgyszintén kérdéses az Antimakhosz, azaz az Öregek, a Suszteri beszédek,

amelyeket egyesek szintén Aiszkhynésznek tulajdonítanak.

Őt követte az eliszi Pleisztanosz, tőle a harmadik helyen állnak eretriai Menedémosz és

fliasziai Aszklepiadész társai, akik Sztilpóntól származnak. Eddig Eliszi (iskolának) nevezték,

Menedémosztól Eretriainak. Őróla később fogunk beszélni, mert ő is egy irányzat feje.

Sambuccus: Περι έποχες – de assensu retinendo.

10. FEJEZET – EUKLEIDÉSZ

Eukleidész az isztmoszi Megarában született, vagy egyesek szerint Geloszban, ahogyan

Alexandrosz mondja a Diadokhaiban. Parmenidész írásaival foglalkozott; követőit

megaraiaknak nevezték, majd erisztikusoknak, végül dialektikusoknak; így nevezte őket

először Khalkédóni Dionysziosz, mivel mondanivalójukat kérdés-felelet formájában adták

elő. Hermodórosz beszéli, hogy Szókratész halála után őnála találkoztak Platón és a többi

filozófus, félve a tyrannosz kegyetlenségétől. Ő (Eukleidész) a jót egynek tartotta, noha sok

néven nevezte: hol bölcsességnek, hol istennek, majd pedig észnek vagy másnak. Ami a jóval

ellenkezik, azt elvetette, mondván, hogy nem létezik.

A bizonyításoknál nem az előzményt (antecedens – praemissa), hanem a következtetést

(conclusio – consequens) vonta kétségbe. Az összehasonlítás (analogia) alapján történő

következtetést elvetette, mondván, hogy az vagy hasonlókból, vagy különbözőkből áll. Ha a

hasonlóságból vezetjük le a következtetést, akkor magukból a hasonló tagokból

következtetünk, nem pedig hasonlóságukból; ha eltérő tagokból következtetünk, úgy

alaptalanul helyezzük őket egymás mellé. Ezért mondta róla Timón a következőket, a többi

szókratikust is csipkedve:

„Semmi dolgom ezekkel a szószátyárokkal, de a

többivel sem, sem Phaidónnal, bárki is legyen,

sem a kötekedő Eukleidészszel, aki a vita mételyét

a megaraiak közé vetette.”

Hat párbeszédet írt: a Lampriaszt, az Aiszkhynészt, a Phoinikoszt, Kritónt, Alkibiadészt,

Erotikoszt. Eukleidész követője a milétoszi Eubulidész, aki sok dialektikus vitát írt, kérdés

formájában, mint például: A hazug, A csaló, Elektra, Letakart, A rakás, A szarvas, A kopasz.

Őróla mondja az egyik komikus:

„Az erisztikus

Eubulidész előhozakodott szarvas

találós kérdéseivel; zavarba hozta hazugságaival

és csalásaival a szónokokat, zavaros dumájával,

amely Démosztenészre emlékeztet, odébb állt.”

Úgy tűnik, Démosztenész őt hallgatta és ő szabadította meg Démosztenészt a „r” nehéz

kiejtésétől. Eubulidész Arisztotelésszel is vitatkozott és sokat vádolta.

Eubulidész követői közt volt többek között éliszi Alexinosz, aki igen szeretett vitatkozni.

Ezért Élexinosznak

nevezték. Leginkább Zénónnal vitatkozott. Hermipposz beszéli róla,

hogy Éliszből Olympiába ment, hogy ott filozofáljon. Amikor pedig tanítványai

megkérdezték, miért lakik ott, azt mondta, hogy iskolát szándékozik alapítani, amelyet

Olympiászinak fognak hívni. Miután azonban elfogytak a tartalékok és rádöbbentek, hogy a

hely nem egészséges, elhagyták és Alexinosz egyetlen szolgával maradt ott. Kevéssel ez után

meghalt, amikor az Alpheiosz (folyóban) úszott és megdöfte egy nádszál.

Mi is írtunk róla (egy epigrammát):

„Nem volt hiába tehát a mese, hogy

egy szerencsétlent, amíg úszott, megszúrta egy

szög; mert a tekintélyes férfit, Alexinoszt,

aki egykor át akarta úszni az Alpheioszt,

megölte a nádszál szúrása.”

ούριστικος; Sambuccus: ύβριστικος – contumeliosus.

έλεγγος: vita, cáfolat.

Nemcsak Zénónnak írt választ, hanem más könyveket is írt, többek között egyet Ephorosz,

a történetíró ellen.

Eubulidész (iskolájából) volt az emlékezetes Olyntiosz is, aki megírta korának történetét.

Sok tragédiát is írt, amelyekkel igen kitűnt a versenyeken. Antigonosz király tanítója is volt,

akinek A királyságról című igen ismert művét szentelte. Öregségben halt meg.

Eubulidésznek más tanítványai is voltak, közöttük Apollóniosz Kronosz. Ennek tanítványa

Diodórosz Ameinosz Iaszoszból, akit szintén Kronosznak neveztek melléknevén, akiről

Kallimakhosz így szól epigrammáiban:

„Maga Mómosz írta a falra: »Kronosz bölcs«.”

Ő is dialektikus volt. Úgy tűnik egyesek szerint, ő találta fel először a „letakart” és a

„szarvas”-okoskodást. Amikor Ptolemaiosz Szótérnál tartózkodott, ez feltett valamilyen

dialektikus kérdéseket Sztilpónnak. Mivel nem tudta őket kapásból megoldani, a király

megfeddte, és hogy kigúnyolja, a Kronosz nevet adta neki. Ő akkor elhagyta a lakomát, és írt

egy művet a (logikai) problémáról. Elkeseredésben halt meg. Ezt az epigrammát írtuk (róla):

„Diodórosz Krónosz! Miféle rossz szellem

vitt elkeseredésbe, hogy magad vetetted

magad a Tartaroszba, meg nem oldva

Sztilpón találós kérdéseit Inkább jutott volna

neked a Krónosz név, ha nem volna a R és a K.

„

Eukleidész (tanítványai közé tartozik) Intyasz, Metallosz fia, a rendkívüli férfi, akihez a

kynikosz Diogenész is intézett egy párbeszédet. Majd Kleitomakhosz Turoszból, aki először

írt az axiómákról, az ítéletekről és hasonlókról. Valamint a megarai Sztilpón, az igen jeles

filozófus, akiről most kell szólnunk.

11. FEJEZET – SZTILPÓN

Sztilpón a hellászi Megarából, Eukleidész egyes követőinek tanítványa. Egyesek azt

mondják, Eukleidészt magát is hallgatta, valamint Hérakleidész szerint a korinthoszi

Thraszymakhoszt, Ikhtyosz barátját. Mint mondják, annyira kimagaslott mások fölé a

kutatásban és a szofisztikában, hogy úgyszólván egész Hellász megindult hozzá Megarába.

Szó szerint ezeket mondja róla a megarai Philipposz: „Teophrasztosztól elválasztotta

Metrodóroszt, a teoretikust és a gelai Timagorászt, a kyrénei Arisztotelésztől Kleitarkhoszt és

Szimmiaszt; a dialektikusok közül Paioneoszt Ariszteidésztől, a boszporoszi Diphiloszt

Euphantosz fiát és Myrméxet, Exainetosz fiát: ezeket megnyerte, noha azért jöttek

mindketten, hogy cáfolják.” Ezeken túl megnyerte a peripatetikus és tapasztalt fizikust,

Phraszidémoszt, valamint Alkimoszt, a szónokot, az összes hellászi szónok közül a

legkiválóbbat; Kratészt és még sok mást, akiket hálójába kerített; még a föníciai Zénónt is

meghódította. A politikában is kitűnt. Nős volt, de együtt élt Nikarté hetérával, amint Onétór

is mondja valahol. Volt egy komisz lánya, akit egyik barátja, szyrakuszai Szymmiász vett

feleségül. Miután az asszonyka nem élt illő módon, valaki megjegyezte Sztilpónnak, hogy

szégyent hoz rá, mire ő ezt mondta: „Nincs inkább szégyenemre, mint én dicsőségére!”

Azt mondják, Ptolemaiosz Szótér sokra tartotta. Amikor elfoglalta Megarát, pénzt kínált

neki és meghívta Egyiptomba, ő azonban csak csekély pénzt fogadott el és visszautasítva az

utat, Aiginába ment, amíg Szótér el nem utazott. Amikor pedig Démétriosz, Antigonosz fia

Szójáték: Krónosz, R és K nélkül: άνος: szamár.

elfoglalta Megarát, megóvta Sztilpón házát és meg akarta téríteni mindazt, amit elraboltak

tőle. Amikor azonban kérte Sztilpóntól, hogy írja össze az elveszett berendezési tárgyak

jegyzékét, azt mondta, hogy semmit sem veszített el belőle: ugyanis senki sem idegenítette el

tanítását, értelmével és tudományával most is rendelkezik. Amikor arról beszélt (Szótérnak),

hogy az emberekkel jót kell tenni, az annak úgy megtetszett, hogy követői közé kívánt

szegődni. Azt mesélik, hogy a következő kérdést tette fel egyszer Pheidiász Athénéjéről:

„Vajon Zeusz Athénéje isten-e?” És amennyiben a másik azt felelte, hogy igen, ő azt mondta:

„Nem Zeuszé, hanem Pheidiászé!” Amikor ezzel egyetértett, azt mondta: „Tehát akkor nem

isten.” Amikor ezért az Areopagoszra idézték, nem vonta vissza amivel vádolták, hanem azt

mondta, ő helyesen érvelt: Athéné nem isten, hanem istennő. Az istenek ugyanis férfiak. Azt

mondják, az Areopagosz tagjai tüstént elrendelték, hogy hagyja el a poliszt, Theodorosz

pedig, akit Theosznak neveztek, azt mondta neki: „Hol tanultad ezt, Sztilpón? Tán'

lemeztelenítetted szemérmét?”

Theodorosz valóban merész volt, Sztilpón pedig dörzsölt.

Amikor egy alkalommal Kratész megkérdezte tőle, hogy az istenek örülnek-e a hódolatnak és

az áldozatoknak, állítólag ezt mondta: „Esztelen! Ezt ne az úton kérdezd, hanem amikor

magunkban vagyunk!” Állítólag Bión ugyanezt felelte akkor, amikor megkérdezték tőle, hogy

léteznek-e istenek: „Nem űznéd el tőlem a tömeget, szerencsétlen öreg?”

Sztilpón egyszerű ember volt, nem kényeskedett, és saját maga könnyen alkalmazkodott.

Amikor egy alkalommal Kratész, a cinikus, nem felelt a föltett kérdésre, hanem elkezdett

parodizálni, azt mondta: „Tudtam, hogy mindent inkább elmondasz, mint amit kéne!” Amikor

egy alkalommal (Kratész) a feltett kérdéssel együtt egy fügét is nyújtott neki, elvette tőle a

fügét és megette. Mire amaz: „Ó, Héraklész! Elveszítettem a fügét!” Sztilpón pedig:

„Nemcsak a fügét, hanem a kérdést is, amelynek foglalója gyanánt szolgált.” Amikor egyszer

látta, hogy Kratész hogy összegörnyedt a hidegtől, így szólt hozzá: „Úgy tűnik, Kratész, új

ruhára van szükséged!”

Ő haragosan ezt a paródiát vágta fejéhez:

„Láttam, milyen kínokat szenved Sztilpón Megarában,

ahol, mint mondják, Typhón ágya van.

Ott vitakozott sok más társával, a szavakban keresve

az erényt, űzték űzelmeiket.”

Amikor Athénben tartózkodott, annyira megigézte az embereket, hogy a műhelyekből

összecsődültek, hogy lássák. Valaki meg is jegyezte: „Sztilpón, úgy csodálnak, mint valami

(ritka) vadállatot.” Mire ő: „Nem, hanem mint egy igaz embert!” Olyan ügyes volt az

erisztikában, hogy elvetette az ideákat (fogalmakat), azt mondta: aki azt mondja, hogy létezik

„az ember”, az egyiket sem mondta: mert nem mondta sem inkább az egyikre, sem inkább a

másikra. A zöldségféle ugyanis már tízezer évvel ezelőtt volt; tehát akkor most nem

zöldségféle. Mesélik, hogy amikor egy alkalommal Kratésszel vitatkozott, vita közben

elsietett halat venni. Amikor az megpróbálta visszatartani, mondván: „Elhagyod a vitát!”,

Sztilpón azt felelte: „Téged hagylak el; a vita megmarad, de a halat eladják!”

Kilenc dialógust tulajdonítanak neki, amelyek eléggé élettelenek: Moszkhosz, Arisztipposz,

vagy Kalliasz, Ptolemaiosz, Khairekratész, Métroklész, Anaximenész, Epigenész, Saját

lányához, Arisztotelész.

Hérakleidész azt mondja, hogy Zénón, a Sztoa alapítója is hallgatta Sztilpónt. Hermipposz

szerint öregen halt meg, miután a kelleténél több bort ivott, hogy így siettesse a halált.

Nekünk is van egy (sírfeliratunk) őróla:

κηπος. Sambuccus: „pro κηπον lege: κολπον „ (mell; minden bizonnyal eufémisztikus

szándékkal – R. Z.).

Szójáték: ίματιου καινου (új ruhára) – ίματιου και νου (ruhára és észre).

„A megarai Sztilpónt biztos ismered; elvitte a rettentő kettősfogat:

az öregség és a betegség; ám ő a borban túl erős hajcsárt talált

ehhez a fogathoz; mohón itta és elment.”

Szophilész a komikus így gúnyolja ki Lakodalom című drámájában:

„Sztilpón dugója Khorimosz szava.”

12. FEJEZET – KRITÓN

Kritón athéni (volt). Különös bensőségességgel gondoskodott Szókratészról, és semmit

sem mulasztott el, amire szüksége volt. Gyermekei – Kritobulosz, Hermogenész, Epigenész és

Ktészipposz – szintén Szókratész tanítványai voltak. Kritón tizenhét párbeszédet írt, amelyek

egy könyvben maradtak ránk. Ezek a következő címet viselik:

Arról, hogy nem a tanulás által

leszünk jókká

A nagy vagyonról

Arról, ami előnyös, vagyis

Az államférfi

A szépről

A gonosztettről

A rendről

Az isteniről

A művészetekről

Az együttlétről

A bölcsességről

Prótagorasz, vagy Az államférfi

A betűkről

A költőiről (a szépről)

A tanulásról

A megismerésről vagy tudományról,

Mi a tudás?

13. FEJEZET – SZIMÓN

Szimón Athénből származott. Foglalkozását tekintve cipész volt. Szókratész felkereste őt

műhelyében, egyet s mást közölt vele, amit ő emlékezetből feljegyzett. Ezért nevezik az ő

párbeszédeit „suszterdialógusoknak” (σηυτικους). Harminchárom található belőlük egyazon

könyvben:

Az istenekről

A jóról

A szépről

Mi a szép?

Az igazságosságról

Az erényről – hogy nem tanítható

Sambuccus: „de fertilitate” (a termékenységről).

A bátorságról: első, második és

harmadik

A törvényről

A demagógiáról

A becsületről

A költészetről

A jó közérzetről

A szerelemről

A filozófiáról

A tudományról

A zenéről

A költészetről

Mi a szép?

Az oktatásról

A beszélgetésről

Az ítéletről

A létezőről

A számról

A gondosságról

A munkáról

A kapzsiságról

A hetvenkedésről

A szépről

Mások ide sorolják még:

A tanácskozásról

Az értelemről, vagyis készségről

A gonoszságról

Úgy mondják ő volt az első, aki Szókratész modorában folytatott párbeszédet. Amikor

Periklész meghívta látogatóba, és megígérte, hogy gondoskodik róla, azt mondta, hogy

szólásszabadsága nem eladó. Volt egy másik Szimón is, aki szónoklattant írt, és egy további,

orvos Szeleukosz Nikanor alatt, valamint egy szobrász.

14. FEJEZET – GLAUKÓN

Glaukón athéni volt. Egy könyvben található az ő kilenc dialógusa is:

Pheidylosz

Eurypidész

Amyntikhosz

Eytiasz

Anaszteidész

Arisztophanész

Kephalosz

Anaxiphémosz

Menexenosz

Még harminckét párbeszédét tartják nyilván, de ezek nem eredetiek.

15. FEJEZET – SZIMMIASZ

Szimmiasz thébai volt. Huszonhárom párbeszédét tartják nyilván egy könyvben:

A bölcsességről

A megfontoltságról

A zenéről

Az eposzokról

A bátorságról

A filozófiáról

Az igazságról

A betűkről

Az oktatásról

A művészetről

Az elöljáróságról

Az illendőről

A kívánatosról és elvetendőről

A barátról

A tudásról

A lélekről

A helyes életről

A lehetségesről

A vagyonról

Az életről

A szépről

A gondosságról

A szerelemről

16. FEJEZET – KEBÉSZ

Kebész thébai volt. Tőle három párbeszéd forog közkézen:

A tábla

A hetedik (nap)

Phrynikhosz

17. fejezet – Menedémosz

A Phaidón köréhez tartozó Menedémosz Kleisztenésznek, a vagyontalan építésznek a fia,

aki nemes férfiú volt és az úgynevezett Theopropidák közé tartozott. Egyesek azt mondják,

hogy színházi festő is volt

, és Menedémosz mindkét művészetet eltanulta tőle. Ezért amikor

egy alkalommal valami javaslatot tett, bizonyos Alexineosz megtámadta, mondván, hogy egy

bölcshöz nem illik sem díszleteket festeni, sem javaslatokat írni.

Amikor az eretriaiak

Megarába küldték őrségre, elment Platónhoz az Akadémiába, és ez annyira megragadta, hogy

elhagyta a katonai szolgálatot. Ám a philoszi Aszkleoiadész más útra térítette és Megarába

ment vele, ahol mindketten Sztilpón hallgatói köréhez csatlakoztak. Innen Eliszbe vitorláztak,

ahol Ankhipyloszhoz és Moszkhoszhoz csatlakoztak, akik Phaidón tanítványai voltak. Ezideig

eliszi filozófusoknak hívták őket, ahogyan a Phaidónról szóló szakaszban is említettem; a

Sambuccus: „quae et hodie extat” (amely ma is megvan).

Sambuccus: „tabernaculorum sutor”.

„Sem színpadi képeket, sem javaslatokat írni” (képíró = festő).

továbbiakban azonban annak hazája szerint, akikről szó van, eretriaiaknak nevezték. Úgy

tűnik, Menedémosz tiszteletreméltó ember volt; Kratész így szól róla, parodizálva:

„A philoszi Aszklepiadész és az eretriai bika!”

Timón pedig ekképpen:

„Felfuvalkodott hólyag, pöffeszkedő csaló.”

Olyan méltóságteljes volt, hogy kasszandrai Euryllosz, amikor Antigonosz az ő fiatal

kísérőjével, a kyszikoszi Kleippidesszel meghívta, visszautasította, félvén, hogy Menedémosz

ennek hírét veszi. Kíméletlen volt ugyanis, és nem tartotta féken a nyelvét. Amikor egy ifjú

kihívóan beszélt hozzá, nem szólt ugyan semmit, de vett egy ágat és a földre rajzolta egy

éppen behatoló

képét. Mindenkinek a szeme rászegeződött, és az ifjú találva érezve magát

eloldalgott. Amikor Hieroklész Peiraiosz parancsnoka föl-alá járkált vele Amphiaraosz

(szentélyében) és sokat beszélt Eretria elfoglalásáról, semmi mást nem mondott, csak annyit

kérdezett tőle, hogy mi Antigonosz célja, hogy így jár el vele?

Valami beképzelt házasságtörőnek azt mondta: „Nem tudod, hogy a retek leve is jó, nem

csak a káposztáé?” Egy ifjúnak, aki kiabált, így szólt: „Ügyelj, hogy nincs-e valami

mögötted!” Amikor Antigonosz tanácsért fordult hozzá, hogy részt vegyen-e egy lakomán,

hallgatott, és csak annyit üzent neki: „Ne feledd, hogy király fia vagy.” Amikor egy korlátolt

fickó valami egészen idétlen észrevételt tett, megkérdezte tőle van-e földje. És amikor

meghallotta, hogy van, méghozzá sok, azt mondta neki „Menj, láss utána, különben megeshet,

hogy a birtokot is elveszíted és az okoskodó hozzánemértő szerepével is fel kell hagynod!”

Amikor valaki megkérdezte, hogy házasodjon-e a becsületes ember, visszakérdezett:

„Becsületesnek tűnöm-e számodra?” Ha az illető igent mondott, így szólt: „Nos, én nős

vagyok”. Amikor pedig valaki azt állította, hogy sok jó van, megkérdezte, mit gondol, több-e,

mint száz. Mivel nem tudta egy vendéglátóját mérsékelni a nagy fölhajtásban, és az ismét

meghívta, semmit nem szólt, de azzal oktatta ki, hogy csak olívabogyót evett. Szókimondása

következtében nagy veszélybe került, amikor barátjával Aszklepiadésszel Kyproszon volt

Nikokreontosznál. Amikor ugyanis a király a havi ünnepet ülte és a többi filozófussal

kettejüket is meghívta, Menedémosz azt mondta, hogy amennyiben az ilyen férfiak

gyülekezete valami jó, úgy minden nap meg kellene tartani; ha nem, rögtön abba kell hagyni.

És amikor a tyrannosz azt mondta, hogy ezt a napot fenntartja a filozófusoknak, Menedémosz

még kihívóbban így szólt az áldozatbemutatásnál: „A filozófusokra minden nap hallgatni

kell.” Ha nem lép közbe egy furulyás, mindannyiukat megölik. Ezzel kapcsolatban mondta

állítólag Aszklepiadésznak, amikor tengeri viharba keveredtek, hogy az ügyes furulyás

művészete megmentette őket; Menedémosz szabadszájúsága majdnem vesztüket okozta.

Úgy beszélik, tartózkodó volt és közömbös az iskolával szemben. Nála semmiféle rendet

nem lehetett látni, a padok sem körben álltak, hanem ki hogyan érkezett, úgy hallgatta: ülve

vagy járkálva. Ő maga is így viselkedett. Ahogyan mondják, egyébként becsvágyó volt és

féltette méltóságát. így amikor előzőleg Aszklepiadésszel valami építésznek segédkeztek, míg

emez mezítelenül járkált a tetőn és úgy hordta a sarat, addig ő elrejtőzött, ha jött valaki.

Amikor elkezdett politikával foglalkozni, annyira zavarba jött, hogy a tömjént az égőáldozat

oltára (füstölő) mellé szórta. Amikor Kratész egykor közelített hozzá, és szemére vetette,

hogy politizál, elrendelte egyeseknek, hogy vessék börtönbe. Kratész viszont a börtönben sem

hagyott fel azzal, hogy lábujjhegyre állva figyelje (a börtönből) amikor arra ment, és őt

Agamemnonocskának és Hégészipoliszbelinek szólította.

Sambuccus: traiecti (komp, partot érő, kikötőbe behatoló hajó).

Bizonyos értelemben zárkózott és babonás volt. Egy alkalommal valami vendéglőben evett

az áldozati húsból, amelyet az alvilági isteneknek vetettek oda, anélkül, hogy tudta volna.

Amikor tudomást szerzett róla, hogy mit evett, kihányta és elsápadt. Akkor Aszklepiadész

rendre utasította, hogy nem a hús ártott neki, hanem amit megtudott róla. Egyébként

nagylelkű férfiú volt és szabad (gondolkodó). Ami testalkatát illeti, öregségében sem maradt

le egyetlen atléta mögött sem. Napbarnított volt, testes és szilárd. Középtermetű, amint ezt

szobra is bizonyítja a régi stadionban Eretriában, amely mintegy véletlenül mezítelennek

mutatja, és látni engedi legtöbb testrészét.

Szerette a társaságot,

és az egészségtelen eretriai éghajlat miatt, gyakran összehívta őket

lakomára. Ilyenkor költők és muzsikusok is jelen voltak. Barátai közé tartozott Aratosz,

Lykophron, a tragédiaköltő, valamint a rhodoszi Antagorasz. Leginkább Homéroszt

részesítette előnyben, a lírai költőket, valamint Szophoklészt és Akhaioszt, akinek a második

helyet ítélte a szatíraköltők között, az elsőt viszont Aiszkhylésznek. Ezért, akik ellenezték

politikáját, azokhoz állítólag ezt a verset intézte:

„A gyenge megelőzi a gyorsat,

mint a teknőc a sast!”

Ez Akhaiosz Omphalé szatírájából van. Ezért tévednek, akik azt mondják, hogy mást nem

olvasott, mint Eurypidész Médeáját, amiről egyesek azt állítják, hogy szikyoni Neophranosz

műve.

Ami tanítóit illeti, Platón és Xenokratész körét, valamint a kyrénei Paraibatészt megvetette,

Sztilpónt viszont csodálta. Amikor ez utóbbiról valaki megkérdezte, csak annyit mondott:

„Szabad (gondolkodó).” Menedémoszt egyébként nehezen lehetett kiismerni és a vitában

legyőzni. Találékony volt és mindenben talpraesett. Amint Antiszthenész mondja a

Diadokhaiban, kiváló erisztikus volt. Így például előszeretettel alkalmazta az alábbi kérdést:

„– A különböző nemde különbözik a különbözőtől?

– Igen!

– A hasznos különbözik a jótól?

– Igen!

– Tehát a jó különbözik a hasznostól.”

Úgy mondják, elvetette a tagadó axiómákat, az állítókat viszont engedte érvényesülni, de

ezek közül is csak az egyszerűeket. A nem egyszerűeket elvetette (gondolok itt a

feltételesekre és összetettekre). Hérakleidész azt mondja, hogy tanában platonikus, a

dialektikában csak tréfálkozott. Így midőn Alexisz megkérdezte, fölhagyott-e azzal, hogy

verje atyját, azt felelte: „Nem vertem, tehát nem is hagytam abba.” Amikor azonban Alexisz

erőszakoskodott, és azt mondta, igennel vagy nemmel kell feloldania a kétértelműséget, azt

mondta: „Nevetséges követnem szabályaidat, ha a küszöbön feltartóztathatlak.” Amikor pedig

Bión becsmérelte a jövendőmondókat, azt mondta, hogy ezzel kegyelemdöfést ad a

halottaknak. Amikor azt hallotta, hogy a legfőbb jó megszerezni mindazt, amit az ember

kíván, azt mondta, hogy „sokkal nagyobb jó a kellőt kívánni”.

A karysztoszi Antigonosz állítja, hogy semmit sem írt és semmit sem állított össze, és

semmilyen tanhoz sem ragaszkodott. Azt mondják, a vitákban olyan harcias volt, hogy

gyakran vérbenforgó szemmel távozott. Noha a beszédben ilyen csökönyösnek, a tettekben

igen szelídnek mutatkozott. Így Alexinosszal szemben, akit gyakran kinevetett és keményen

lenézett, jóságosan járt el, mert félve a kalózoktól és a rablóktól az úton feleségének kíséretet

biztosított Delphitől Khalkiszig.

φιλυποδοχος: Sambuccus: „amicis omni officio deditus” (minden tehetségével lekötelezte magát

barátainak).

Nagyon jó barát volt, amint ez Aszklepiadészhoz való ragaszkodásából látszik. Ez a

barátság semmiben sem különbözött Pyladészétől. Aszklepiadész idősebb volt, és mint

mondják, költő, Menedémosz viszont színész. Beszélik, hogy egykor, midőn Arkhipolisz

háromezer(drakhmá)ról szóló váltót állított ki nekik, összevesztek azon, hogy egyikük sem

akarta aláírni, és végül egyikük sem vette át (a pénzt). Mondják, (hogy nősek voltak). A

leányt Aszklepiadész vette feleségül, az anyját pedig Menedémosz. Amikor meghalt

Aszklepiadész felesége, elvette Menedémoszét. Amikor pedig ez utóbbi állami hivatalba

került, egy gazdag nőt vett feleségül. Mivel azonban egy födél alatt laktak, a háztartást előző

feleségére bízta.

Aszklepiadész öregen halt meg Eretriában, miután igen szerény életet folytatott

Menedémosszal, noha nagy (vagyonnal) rendelkezett. Egy alkalommal Aszklepiadész halála

után, ennek fiúszeretője és a jelenlévő fiúk nem akarták beengedni, így Menedémosz a

következő szavakkal rendelte el, hogy bocsássák be: „Aszklepiadész még az alvilágban is

nyitva tartja számomra az utat.” A makedóniai Hipponikosz és a lámiai Agétor tartották el

őket. Egyikük mindkettőnek (Menedémosznak és Aszklepiadésznek) harminc minát adott.

Hipponikosz kétezer drakhmát adott Menedémosznak, hogy legyen miből férjhez adnia

leányait. Amint Hérakleidész meséli, három lánya volt órópiai feleségétől.

Lakomáit Menedémosz a következőképp szervezte: előzőleg két-három barátjával

reggelizett a nap késő szakáig. Ezután valaki meghívta a vendégeket, akik már szintén

reggeliztek. Ha valaki túl korán érkezett, le-föl járkálva érdeklődött azoknál, akik kijöttek,

hogy mi van az asztalon és mennyi az idő? Ha csak zöldség és sózott (füstölt hal), akkor

elmentek; ha pedig hús, akkor bementek. Nyáron kopott takarót, télen bőrt terített a

fekvőhelyekre. A fejaljat

mindenki magával hozta. A körbejáró kehely pedig nem volt

nagyobb, mint egy bögre. Csemegeként bab vagy borsó szolgált, olykor a gyümölcsből körte

vagy alma, vagy lencse, vagy (netán), Zeuszra, füge. Minderről Lykophrón értesít szatirikus

művében, amelynek Menedémosz a címe, és amelyet a filozófus tiszteletére írt. Íme egy példa:

„Lám, hogy jár körbe a kis kehely köztük

a szerény lakománál!

Ám a fűszer a bölcs szó, amelyre

a hallgatók kara vár.”

Kezdetben lenézték Menedémoszt és el kellett tűrnie az eretriaiaktól, hogy kutyának és

szélhámosnak hívják. Később csodálkozást keltett, hogy a polisz vezetését is kezébe adták.

Követ volt Ptolemaiosznál és Lyszimakhosznál, mindenütt nagy tiszteletben állt. De nemcsak

náluk, hanem Démétriosznál is. Elérte, hogy a kettőszáz talentum helyett, amit a város ennek

fizetett évenként, csak ötvenet fizessen. Amikor ennél megrágalmazták, hogy a poliszt ki

akarja szolgáltatni Ptolemaiosznak, levélben válaszolt (άπολογειται), amely ekképpen

kezdődik: „Menedémosz üdvözli Démétriosz királyt! Hallom, értesítettek velem

kapcsolatban.” Állítólag politikai ellenfelei közül bizonyos Aiszkhylosz jelentette fel. Úgy

tűnik, legsikeresebb küldetése Óróposz ügyében történt Démétriosznál, amint Euphantosz is

beszámol Történetében. Antigonosz is kedvelte és általában azt híresztelte, hogy tanítványa.

Amikor Antigonosz legyőzte a barbárokat Laszimakhiánál, Menedémosz javaslatot tett

(megtiszteltetésére), amelytől minden hízelgés idegen. Így kezdődik: „A hadvezérek és

tanácsosok javasolják: miután Antigonosz király az ütközetben legyőzte a barbárokat,

visszatér országába (övéihez) és mindent belátása szerint tesz. Elhatározta a tanács és a nép...”

Emiatt, valamint Antigonosszal való egyébkénti barátsága miatt, meggyanúsították, hogy

elárulta a várost, és miután Arisztodémosz megrágalmazta, elment. Óróposzban tartózkodott

Amphiaraosz templomában. Mivel a templomból több arany serleg eltűnt, a boiótiaiak

προσκεφαλαιον

– vö. Mk 4,38: cervical.

egyhangúlag úgy döntöttek, hogy kiutasítják, amint Hermipposz értesít. Ezután

elkeseredésében titokban visszatért hazájába, magához vette feleségét, leányait és elment

Antigonoszhoz. Elkeseredetten fejezte be életét. Ellenben Hérakleidész azt beszéli, hogy az

eretriaiak tanácsadója lett. Több ízben felszabadította a poliszt a tyrannoszoktól, akik a polisz

nyakára akarták hozni Démétrioszt. Tehát nem adta ki a várost Antigonosznak, hanem

hamisan vádolták. Sokkal inkább azért tartott kapcsolatot Antigonosszal, mert föl akarta

szabadítani hazáját. Mivel az nem engedett, hét nap múlva kioltotta saját életét. Ilyeneket és

ehhez hasonlókat mesél Antigonosz Karysztiosz is. Egyedül Perszaiosszal folytatott háborút.

Úgy tűnt ugyanis, hogy Perszaiosz akadályozta Antigonoszt, amikor ez, Menedémoszra való

tekintettel, vissza akarta adni az eretriaiaknak a demokráciát. Ezért egy alkalommal, amikor a

pohár mellett Menedémosz előhozta érveit, többek között ezt mondta: „Ilyen mint filozófus;

mint ember azonban a leggonoszabb a létezők és születendők között.”

Hérakleidész szerint életének hetvennegyedik évében halt meg. A következő sírfeliratot

írtuk neki:

„Hallottam végzetedről, Menedémosz, hogy önkéntesen

hagytad el az életet, miután hét napig semmit

sem ettél; műved Eretriához méltón vitted végbe;

de véged nem volt férfihoz méltó; ugyanis

elkeseredésed vitt rá”

Íme ezek voltak a szókratikusok és azok tanítványai. Mármost Platónra, az Akadémia

alapítójára kell irányítani figyelmünket, valamint az ő tanítványaira, amennyiben hírnévre

tettek szert.

III. KÖNYV

PLATÓN

Az athéni Platón Arisztón és Periktióné, vagy Pótóné fia, aki Szólóntói származik. Ennek

testvére volt ugyanis Dropidész, az övé Kritiasz, ezé Kallaiszhrósz, ezé Kritiasz, a Harmincak

feje, valamint Glaukón. Ez utóbbié Kharmidész és Periktióné, akinek Arisztónnal való

házasságából származik Platón, mint a Szólóntói számított hatodik. Szólón viszont Neleoszra

és Poszeidonoszra vezeti vissza származását. Azt is mondják, hogy Platón apja Kodrosztól

származik, aki viszont Melanthosz fia, akik Traszylosz szerint szintén Poszeidonsztól

származnak. Szpeuszipposz Platón halotti tora című írásában, valamint Klearkhosz Platón

dicséretében és Anaxilaidész a Filozófusokról második könyvében azt írja, hogy Athénben az

a szóbeszéd járta, hogy Arisztón meg akarta erőszakolni Periktiónét, aki fiatalsága virágában

volt, ám nem sikerült neki. Ekkor álmában látta Apollónt; ettől kezdve tisztán hagyta a

házasélettől, amíg el nem jött szülésének ideje.

Ahogyan Apollodórosz beszéli Krónikáiban, Platón a nyolcvannyolcadik Olympiász idején

született Thargeleion hónap hetedik napján, ugyanazon a napon, amelyen Apollón, ahogyan a

délosziak mondják. Hermipposz elbeszélése szerint menyegzős lakomán halt meg a

száznyolcadik Olympiász első évében. Neanthész viszont azt mondja, hogy nyolcvannégy

éves korában halt meg. Tehát hat évvel fiatalabb Iszokratésznál, mivel Iszokratész

Lyszimakhosz alatt született, Platón pedig Ameiniosz idejében, Periklész halálának évében.

A Kollypheusz démoszből való, ahogyan Antileón mondja az Időpontokról (Peri khronon)

második könyvében. Egyesek szerint Aiginán született, Pheidiasz házában (aki Thalész fia

volt), mivel atyja többedmagával részt vett Aiginában a földosztásban, mondja Phabórinosz

Vegyes történeteiben, majd visszatért Athénbe, mivel a lakedaimonok elűzték őket, mert

segítették az aiginaiakat. Dión költségén kórusokat is fölléptetett Athénben, amint

Athénodorosz mondja a Séták nyolcadik könyvében. Ademantosz és Glaukón volt a testvére,

Pótóné a nővére, akitől Szpeuszipposz született.

A grammatikát Dionysziosznál tanulta, akit megemlít a Vetélytársakban. A tornát

Arisztónnál, az argoszi birkózónál (tanulta). Ő változtatta meg nevét Platónra, jó termete

miatt; előzőleg ugyanis nagyapja után Arisztoklésznek hívták, amint Alexandrosz meséli a

Diadokhaiban. Mások ismét azt állítják, amit Neanthész, hogy terjengős beszédmodora, vagy

széles homloka után kapta ezt a melléknevet. Olyanok is vannak, így Dikaiarkhosz az

Életrajzok első könyvében, akik azt mondják, hogy Iszthmoszon részt vett a birkózásban.

Festészettel is foglalkozott és költeményeket is írt, előbb dithyrambusokat, majd énekeket

(lírai költeményeket) és tragédiákat is. Úgy mondják, hangja gyenge volt, amint az athéni

Timotheosz is beszéli az Életrajzokban. Azt mesélik, hogy Szókratész fiatal hattyúról

álmodott, amint térdein ül. A hattyú egyszerre csak elvetve tollat a magasba repült és édes

hangot hallatott. Másnap odajött Platón, és Szókratész kijelentette, hogy ő ez az álombéli

madár.

Kezdetben az Akadémiában filozofált, majd a Kolonosz melletti kertben, tudjuk meg

Alexandrosztól a Családfákban, Hérakleitosz után. Később, amikor versenyezni akart a

tragédiában, miután hallotta Szókratészt Dionysziosz színháza előtt, elégette költeményeit,

mondván: „Héphaisztosz, siess ide, Platónnak szüksége van rád!”

Attól kezdve – amint mondják, húsz éves volt – hallgatta Szókratészt. Szókratész halála

után a Hérakleitosz-követő Kratyloszhoz, majd ahhoz a Hermogenészhez csatlakozott, aki

Parmenidészt követte a filozófiában. Huszonnyolc éves korában, amint Hermodórosz mondja,

Megarába távozott Eukleidészhez, több sztoikussal együtt. Ezután Kyrénaikába ment a

matematikus Teodóroszhoz. Majd Itáliába a pythagóreus Philolaoszhoz és Eurytoszhoz. Innen

Egyiptomba a „prófétákhoz” (προφητας). Ide, úgy mondják, elkísérte Eurypidész is, aki ott

megbetegedett, és akit a papok tengervíz gyógymóddal kezeltek. Ezért is mondja Euripidész:

„A tenger lemos minden emberi rosszat.”

Homérosz nyomán állítólag azt mondta, hogy az egyiptomi orvosok a legügyesebbek

minden ember közül. Társulni akart a mágusokhoz is. Ebben azonban megakadályozta az

ázsiai háború. Majd visszatért Athénbe és az Akadémiában tartózkodott. Ez egy gymnaszion a

város (falai) előtt egy ligetben, amelyet egy Hekadémosz nevű héroszról neveztek el, ahogyan

Eupolisz is mondja Asztrantész című drámájában:

„Hekadémosz isten kellemes árnyékú

sétányain...”

Timón pedig így szól Platónhoz intézett szavaiban:

„Mindenben a Széles vezessen, az édesszavú

szónok, a prózában hasonló a tücskökhöz,

amelyek Hekadémosz fáin ülve oly kellemes

hangot hallatnak, mint a jácint.”

Előzőleg ugyanis Hekadémeianak nevezték (ezt a helyet). Platón Iszokratész barátja volt.

Praxiphanész leírt egy beszélgetést a költőkről, amelyet Platón folytatott Iszokratésszal

valamilyen birtokon, amikor vendégségben volt nála. Arisztoxénosz arról tudósít, hogy Platón

három hadjáraton vett részt. Először Tangarában, másodszor Korinthoszban, harmadszor

Déloszon. Ez utóbbiban kitüntetést nyert. Egyesítette Hérakleitosz követőinek, a

pythagóreusoknak és a szókratikusoknak nézeteit. Az érzéki megismerés kérdésében

Hérakleitoszt követi filozófiájában, az ismeretelméletben Pythagoraszt, a politikában

Szókratészt.

Egyesek, köztük Szatyrosz, azt mondják, hogy írt Dionnak Szicíliába, hogy száz mináért

vegye meg Philolaosztól a három pythagorikus könyvet. Azt mondják ugyanis, hogy gazdag

volt miután Dionysziosztól több, mint nyolcvan talentumot kapott, amiről Onétór tudósít a

Meggazdagodhat-e a bölcs? című írásában. Igencsak hasznára volt Epikharmosz, a

komédiaíró, mivel sokat átírt tőle, amint ezt Alkimosz állítja Amyntaszhoz intézett négy

írásában. Az elsőben ezt mondja: „Platón nyilván sokat olvasott Epikharmosztól. Figyeljük

meg! Platón azt mondja, hogy az érzéki megismerés soha nem marad meg tartósan sem a

minőségben, sem a mennyiségben, hanem állandóan folyamatban van és változik; így, ha

valaminek elvesszük a számát, az sem azonos nem lesz, sem más egyéb létező a mennyiség

vagy minőség szempontjából. Ez az, ami állandóan létrejön, de soha nem lesz léte. Az értelmi

dolgokhoz viszont sem hozzá nem lehet adni, sem elvenni nem lehet belőlük. Ez az örök

dolgok természete, amelyek mindig hasonlóak önmagukhoz, és megegyeznek önmagukkal. És

valóban, Epikharmosz világosan nyilatkozott az érzéki és az értelmi dolgokról:

„– Az istenek mindig voltak és soha nem volt bennük hiány, míg a dolgok mindig

egyformák a keletkezésben.

– Ám azt mondják a Khaosz keletkezett elsőnek az istenek közül.

– Hogyan? Ami első, az nem származhat mástól?

– Tehát sohasem volt első?

– Sem második, Zeuszra!

– Legalább azok, amelyekről most beszélünk, öröktől voltak.

– Ha valaki egy kavicshalomhoz, akár páros, akár páratlan a kavicsok száma, hozzáad

egyet, vagy elvesz belőle, gondolod, hogy a halmaz ugyanakkora marad?

– Nem én!

– Vagy egy rőf vászonhoz hozzáadsz néhány arasznyit, vagy ha elveszel belőle, vajon a

régi méret marad?

– Nem!

– Úgy most nézd az embereket! Az egyik növekedik, a másik eltűnik; állandóan változnak.

Az pedig, ami természetszerűleg változik, és nem marad ugyanazon állapotban és helyzetben,

annak állandóan különböznie kell attól, ami előzőleg volt. Így te és én is mások voltunk

tegnap, és mások lettünk most, és mások leszünk ebben az értelemben.”

Alkhimosz is mondja: „A bölcsek azt mondják, hogy van, amit a lélek a test segítségével

érzékel: ilyen a látás, a hallás; van, amit viszont önmagától gondol el, anélkül, hogy a testre

támaszkodna. Ezért a létezők részben érzékiek, részben a gondolat tárgyai (noéta). Ezért

mondotta Platón, hogy azok, akik a mindenség őselveit az 6 egységükben szemlélve kutatják,

azoknak előbb magukat az olyan ideákat kell meghatározni, mint a hasonlóság, az egység,

tömeg, nagyság, méret és mozgás; másodszor feltételeznünk kell az önmagában szépet, jót,

igazságost és ehhez hasonlókat. Harmadszor áttekintést kell nyerni az ideák egymáshoz való

viszonyáról, amilyen a megismerés, vagy a nagyság, vagy a hatalom, s eközben szem előtt

kell tartani, hogy a hozzánk közel álló dolgokat a részesedés révén ugyanúgy nevezzük, mint

a fölöttük állókat. Arra gondolok, hogy ami igazságos az igazságosságban, a szép a

szépségekben részesedik. Az ideák mindegyike örök, a gondolkodás tárgya (noéma –

gondolat), és ezen felül változatlan. (Ezért is mondja, hogy a természetben mint példaképek –

paradeigmata – léteznek, a többi dolog pedig hasonlít rájuk tulajdonságaik révén.) Így beszél

a jóról és az ideákról:

Sambuccus: Graecus codex habet praeterea haec. (A görög kódexben ezen felül ez is található.)

„– Valami-e a furulyázás?

– Mindenképpen.

– Tehát az ember furulyázás?

– Semmiféleképpen!

– Nos, lássuk, ki az, aki furulyázik! Hogyan tűnik neked? Kicsoda? Ember, vagy sem?

– Biztosan az.

– Nem gondolod, hogy ugyanez lesz az eset a jóval is? Vajon a jó nem önmagában való?

És vajon, aki ezt megtanulta és tudja, nem lesz maga is jó? Mint ahogyan furulyás az, aki

megtanult furulyázni, vagy aki megtanult táncolni, táncos; vagy takács, ha megtanult szőni.

Hasonlóképpen, bármely mesterséget vesszük, aki megtanulja, nem mesterség lesz, hanem

mester.”

Platón azt mondja az ideák elfogadásáról szóló érvelésében, hogy „ha van emlékezet,

akkor ideáknak is kell lenniök a létezőkben, mert az emlékezet valami állandónak és

maradandónak az emlékezete. Ám semmi sem maradandó, csak az ideák.” „Hogyan

maradhatnának életben az élőlények – kérdi ő –, ha nem lennének valamiféle kapcsolatban az

ideákkal, és ha a természet nem ruházta volna fel őket ésszel e célból?” Most viszont

emlékeznek az élelem hasonlóságaira, amely nekik megfelel, ami azt mutatja, hogy minden

állattal természeténél fogva veleszületett a hasonlóság belátása. Innen van az, hogy minden

fajtájukhoz tartozót megismernek. Hogyan mondja Epikharmosz?

„Kedves Eumaiosz! A bölcsesség nem korlátozódik egyre, hanem minden élőlényre, és

mind rendelkezik értelemmel.

Mert ha meg akarod figyelni a tyúkot a baromfiak neméből:

nem szül élő utódokat, hanem kotlik és így teszi, hogy életet keltsen; ennek bölcsességét csak

a természet érti: mert önmagától tanulta (a kotlós).”

Majd ismét:

„Nem csoda, hogy így beszélünk, hogy önmagunknak tetszünk, és úgy tűnik, hogy

gondoljuk, szép a termetünk.

Az egyik kutya ugyanis a másik kutyának tetszik, marha a marhának, szamár a szamárnak,

disznó a disznónak.”

Ilyeneket és ehhez hasonlókat idéz Alkimosz négy könyvében, rámutatva mennyi

hasznosat vett át Platón Epikharmosztól. Hogy pedig maga Epikharmosz is tudatában volt

saját bölcsességének, kitűnik alábbi soraiból, amelyekben utánzójáról jövendöl:

„Nekem úgy tűnik, jobban mondva

tudom a következőt: lesz idő, amikor ismét

fognak emlékezni igémre és valaki átöltözteti más

versmértékbe, mint amilyenben most van; bíborpalástba

szép

és változatos szavakba. Őt magát nem lehet lebírni, de ó

lebír másokat.

Ilyennek jelenik meg.”

Sambuccus: notionem quoque habent; γνωμαν – sensum

Úgy tűnik, hogy Platón elsőként honosította meg Athénben Szophron mimográfus addig

ismeretlen könyveit, és azokhoz szabta viselkedését. Állítólag feje alatt találták. Háromszor

hajózott Szicíliába. Először, hogy megnézze a szigetet és tűzhányóit. Ez alkalommal

Dionysziosz tyrannosz, Harmokratész fia kényszerítette, hogy barátkozzon vele. Ám

összetűzésbe került vele, amikor Platón egyik beszélgetése során a tyranniszról azt találta

mondani, nem azt kell előnyben részesíteni, ami hasznot hajt, hanem, ami erénye által is

kitűnik. A tyrannosz dühében azt mondta: „Úgy beszélsz, mint egy öreg bácsika.” Mire ő így

felelt: „Te pedig, mint egy tyrannosz.” Ezen felháborodva, a tyrannosz először ki akarta

végeztetni. Majd utána, mivel Dión és Arisztomenész jobb belátásra bírták, eltekintett ugyan

ettől, ám kiszolgáltatta őt a lakedaimoni Pollisznak, aki mint küldött, véletlenül éppen akkor

ért oda, hogy eladja (rabszolgának). Ez elvitte őt Aiginába és ott eladta. Kharmandrosz,

Kharmandridosz fia vádat emelt ellene, halálos ítéletet javasolván az ottani törvényeknek

megfelelően, melyek értelmében az első athéninek, aki a szigetre teszi lábát, kihallgatás

nélkül halállal kell lakolnia. Ezt a törvényt ő maga hozta, amint Phabórinosz mondja a Vegyes

történetekben. Ám amikor valaki – tréfából

ugyan – megjegyezte, hogy az odaszállított

ember valami filozófus, szabadon engedték. Egyesek ismét azt beszélik, hogy bevezették a

népgyűlésre. Ott miután feszülten figyelték, egy szót sem szólt, hanem hagyta az eseményeket

a maguk útján folyni. A népgyűlés ugyan nem ítélte halálra, de azt javasolta, hogy adják el,

mint hadifoglyot.

Így váltotta őt ki a kyrénei Annikerisz, aki éppen véletlenül ott volt, húsz mináért, mások

szerint harmincért, és visszaküldte őt Athénbe társaihoz. Ezek azonnal megtérítették

(Annikerisznek) a pénzt. Ő azonban visszautasította, mondván, nem ők az egyedüliek, akik

méltók, hogy Platónról gondoskodjanak. Egyesek azt mondják, Dión küldte neki a pénzt, ő

azonban nem fogadta el, hanem megvett neki (Platónnak) egy kertecskét az Akadémiában.

Polliszról az a szóbeszéd járja, hogy Khabriasz legyőzte és ezután Helikénél beleveszett a

tengerbe. Így büntette őt az istenség a filozófus miatt, meséli Phabórinosz Emlékeinek első

könyvében. Dionysziosznak nem volt nyugta. Értesülve (az eseményekről) azt írta Platónnak,

hogy ne ítélje el gonoszul. Platón azt válaszolta, nincs ideje arra, hogy Dionyszioszra

emlékezzen.

Másodszor az ifjabbik Dionyszioszhoz ment (Platón), hogy földet és embereket keressen

államához. Dionysziosz megígérte, de nem tett eleget. Egyesek azt mondják, Platón nagy

veszélybe sodorta magát, mert meggyanúsították, hogy rá akarja beszélni Diónt és

Theodotászt a sziget felszabadítására. Ez alkalommal a pythagoreus Arkhytasz is írt

Dionysziosznak egy kegyelmi kérvényt és átmentette Platóni Athénbe. A levél pedig

ekképpen hangzik:

Arkhytasz jó egészséget kíván Dionysziosznak! Platón barátaiként mindannyian elküldtük

hozzád Lamiszkoszt és Phótidoszt, hogy visszahozzuk az embert a veled kötött egyezség

értelmében. Helyesen tennéd, ha visszaemlékeznél, mily lelkesedéssel kényszerítettél

mindannyiunkat, hogy Platónt méltóképpen elvezessük hozzád, és hogy erre rá akartad

beszélni, többek között méltányos maradást, vagy visszatérést biztosítva neki. Emlékezz arra

is, mennyire becsülted érkeztét, és hogy attól kezdve több szeretetet tanúsítottál iránta, mint

bárki iránt udvarodban. Ha pedig valami egyenetlenség történt köztetek, emberségesen kell

(ezt) az embert épségben visszaadnod nekünk. Ha ezt megteszed, igazságosan fogsz eljárni és

nekünk is kedvünkre teszel.

Harmadszor azért jött (Platón Szicíliába), hogy kibékítse Diónt Dionysziosszal. Miután

azonban ez nem sikerült neki, dolgavégezetlenül tért vissza a hazába. Itt nem avatkozott

államügyekbe (politikába), noha abból, amit írt, látszik, hogy jártas volt bennük. Ennek az

volt az oka, hogy a démosz más politikai berendezkedéshez szokott. Pamphilé azt mondja

Sambuccus: „disciplinae gratia” – interpres legisse videtur παιδειαν (κατα παιδιαν: per iocum).

Visszaemlékezéseinek, huszonötödik könyvében, hogy amikor az árkádiaiak és thébaiak

megalapították Megalopoliszt, meghívták, hogy adjon nekik törvényeket. Ám amikor rájött,

hogy nézeteik nem azonosak, nem akart elmenni. Az a szóbeszéd is járja, hogy védelmébe

vette Khabriaszt, akit halálra ítéltek, és akit senki sem akart megvédeni a polgárok közül.

Amikor Khabriasszal együtt ment az Akropoliszra, szembe jött vele a besúgó Krobylosz, és

azt mondta: „Ide jössz, hogy másokat megvédj? Nem tudtad, hogy terád is Szókratész bürke

(„mérge”) vár?” Platón pedig azt válaszolta: „Amikor a hazáért hadba mentem, szintén

vállaltam a veszélyt, most is elvállalom barátom iránti kötelességből.”

Ő volt az első, aki kérdés-felelet formájában hozta elő nézetét, amint Phabórinosz mondja

Vegyes történeteiben. Ő hívta fel először tharszoszi Leodamasz figyelmét az analitikus

kutatómódszerre. Először alkalmazta a filozófiában az antipodosz, az elem, a dialektika és a

minőség kifejezését, valamint a „derékszögű” számot a két egyenlőtlenből álló

négyzetszámmal; a behatárolásra az „egyenlő felületű”-jelzőt, valamint az „isteni

gondviselést”.

Ő mondott ellent elsőként a filozófusok közül Lysziasz, Kephalosz fia véleményének, és

szóról szóra megvizsgálta a Phaidroszban. A nyelvtan jelentőségét is elsőként vizsgálta. Mivel

ő volt az első, aki ellentmondott az előzőeknek, úgy felvetődik a kérdés, miért nem mondott

ellent Démokritosznak? Amikor Olympiába ment, ahogyan a kyszikoszi Neanthész beszéli, a

görögök mind felé fordultak. Itt találkozott Diónnal, aki hadba akart vonulni Dionysziosszal.

Phabórinosz Emlékeinek első könyvében elbeszéli, hogy a perzsa Mithridatész szobrot állított

Platónnak az Akadémiában és ráírta: „A perzsa Mithridatész, Orontobatoszból a múzsáknak

szenteli Platón képét, Szilanión művét.”

Hérakleidész azt mondja, hogy Platón fiatalkorában olyan szerény és rendes volt, hogy

soha nem látták szertelenül nevetni. Ennek ellenére nem kímélte meg őt a komikusok

gúnyolódása. Theopomposz például azt mondja róla a Hédykhareszben:

„Az egy egyáltalán nem egy;

a kettő aligha egy, amint Platón mondja.”

Anaximandrész pedig ekképpen szól a Thészeuszban:

„Amikor olajbogyót evett, mint Platón.”

Timón pedig ezt a szójátékot alkalmazza:

„Ilyen lapos (aneplasse) volt Platón, és

csodás alakzatokat (eidosz) alkotott (peplassmena).”

Majd Axisz a Meropiszban:

„Jókor jössz; én ugyanis a végét járom,

fel- s alá járok, mint Platón,

egyetlen bölcset sem találtam, hanem csak

fárasztom lábam.”

Az Ankylionban:

„Olyasmiről, beszélsz, amit nem tudsz;

társulj Platónhoz a futásban és tudni fogod,

mi a lúg és a hagyma.”

Amphisz az Amphikratészben így beszél:

A: „Ami pedig azt illeti, mi a jó, amit őmiatta el akarsz érni,

mást nem tudok róla, uram, csak amennyit a

Platón-féle jóról.”

B: „Úgy hát figyelj!”

A Deiximenidészben:

„Ó, Platón!

Hogyhogy nem tudsz mást, mint komoran nézni,

csiga módjára felvont szemöldökkel!”

Kratimosz a Becsempészett gyermekben:

„Nyilván ember vagy, és van lelked;

Platón alapján ezt nem tudom, de föltételeztem.”

Alexisz az Olympiodóroszban:

A: „Testem, a halandó kiszáradt, ami belőlem

halhatatlan, a légbe emelkedett.”

B: „Vajon nem Platón tanítása-e?”

A Parazitában:

„Vagyis Platón szerint önmagaddal társalogni.”

Anaxilasz is gúnyolja Platóni a Botrylionban, a Kirkében és a Gazdag asszonyokban.

Arisztipposz a Régiek kicsapongásairól című művének negyedik könyvében azt állítja, hogy

beleszeretett egy Aszter nevű ifjúba, aki vele együtt vizsgálta a csillagokat, valamint a már

említett Diónba. Egyesek Phaidroszt is említik. Szerelmének világos bizonyítékai az

epigrammák, amelyeket maga írt hozzájuk:

„A csillagokat vizsgálod Aszterem!

Bárcsak mennybolt lennék, hogy téged

számtalan szemmel szemlélhetnélek!”

Egy másik:

„Amikor még éltél, világítottál, mint a hajnalcsillag,

most holtod után, mint az Esthajnalcsillag

(Heszperosz) ragyogsz.”

Diónról pedig így énekel:

„Könnyeket hoztak a sors istennői (Moirái)

Hekubának és az illioni asszonyoknak,

Neked pedig Dión, miután jól végezted dolgod,

a daimónok elvágták reményed,

dicsőn nyugszol hazád tágas térségében,

akit oly szenvedélyesen szerettem, Dión!”

Azt mondják, ezt írták Szyrakuszában az ő sírjára. Azt beszélik, hogy Alexiszhez és

Phaidroszhoz, az ő állítólagos fönt említett kedveseihez a következő sorokat írta:

„Most, hogy Alexisz nem mond semmit, csak

annyit mondok, hogy szép; mindenütt

mindenki megfordult szépsége után.

Lelkem, miért nyújtasz csontot az ebeknek?

Bánni fogod utóbb!

Vajon nem így veszítettük el Phaidroszt?”

Volt egy (szeretője) Arkheanassza, annak ezeket a sorokat szentelte:

„A kolofoni Arkheanassza a szeretőm;

akinek ráncai között is forr a szerelem;

oh szerencsétlenek, akik fiatalon, átutazóban

láttátok szerelmét, micsoda tűzön mentetek át!”

Agathónnak is írt:

„Amikor Agathónt csókoltam éreztem a lelket

ajkamon; betegen jött, át akarva menni őbelé.”

Egy másik:

„Almával célozlak! Ha valóban önként szeretsz,

viszonzásul adj szüzességedből;

Ha pedig netán nem, vedd és emlékezz, mily

gyorsan múlik a szépség.”

Ismét más:

„Alma vagyok. Valaki, aki téged szeret, odavetett.

Kacsints vissza, Xantippé! Én is, te is

elszáradunk!”

Azt mondják, hogy ő írt epigrammái az eretriaiaknak, akiket foglyul ejtettek:

„Eretriaiak vagyunk, Euboia népe

Szuza közelében nyugszunk.

Oh jaj, távol a hazától.”

Van még egy:

„Ezt mondja Kyprisz a múzsáknak: lányok, tiszteljétek

Aphroditét, mert különben felfegyverzem ellenetek Éroszt!

A múzsák pedig így válaszolnak Kyprisznek: ez a

fecsegés Áresznek való! A kölyök úgysem repül

hozzánk!”

Egy további pedig így szól:

„Egy ember aranyat talált, de otthagyta a hurkot;

Amikor visszatérvén nem találta az aranyat,

nyakára kötötte a hurkot.”

Barátja, Molón, ezt mondta: „Nem az a csoda, hogy Dioysziosz Korintusban van, hanem

hogy Platón Sziciliában.” Úgy tűnik, Xenophón sem volt vele jó viszonyban, ha

meggondoljuk, hogy egymással versengve olyan hasonló műveket írtak, mint A lakoma,

Szókratész védőbeszéde, Etikai (írásaik), Emlékek. Egyikük írta az Államot, másikuk Kyrosz

neveltetését (Kyrupaideia). A Törvényekben Platón azt mondja, hogy a Kyrupaideia kitalált

dolog, mivel Kyrosz egyáltalán nem volt olyan (amilyennek a mű bemutatja). Noha

mindketten visszaemlékeznek Szókratészre, egymást nem említik, kivéve Xenophón Platónt a

Szókratész emlékezetének, harmadik könyvében. Azt is mesélik, hogy amikor Anthisztenész

fel akarta egy írását olvasni, meghívta, hogy legyen jelen. És amikor megkérdezte, mit akar

olvasni, azt, hogy nincs ellentmondás. Mire Platón: „Hogyan írhatsz te erről?”, tudtára adva,

hogy önmagával ellentmondásban van. Ezután Antiszthenész írt egy dialógust Platón ellen,

Szathón címmel. Ettől kezdve elidegenedtek egymástól. Azt is mondják, hogy amikor

Szókratész hallotta, hogy Platón Lysziszt olvassa, felkiáltott: „Héraklészre! Mennyit hazudik

rólam ez a fickó!” Ez az ember ugyanis nem csekély olyasmit összeírt, amit Szókratész

egyáltalán nem mondott. Platón Arisztipposszal sem volt jóban. A Lélekről (című

párbeszédben) ugyanis megtámadja, mondván, hogy nem volt jelen Szókratész halálánál,

hanem a közeli Aiginában tartózkodott. Aiszkhynész iránt féltékeny volt, mivel

Dionyszösznál nagy becsben volt. Amikor megérkezett az udvarba, szegénysége miatt Platón

megvetette, Arisztipposz viszont támogatta. Ami pedig azt illeti, hogy Platón Kritón szájába

adja a börtönben a szökés tanácsát, ez Idomeusz szerint valójában Aiszkhynész ötlete.

(Platón) Aiszkhynész iránti ellenséges viszonya miatt tulajdonította Kritónnak.

Platón az ő írásaiban sehol nem említi önmagát, kivéve a Lélekről című dialógusában és

Szókratész védőbeszédében. Arisztotelész azt mondja, hogy beszédmodora valahol a középen

helyezkedik el a költészet és a próza között. Phabórinosz beszéli, hogy egyedül Arisztotelész

maradt ott végig, amikor egy alkalommal a Lélekről olvasott fel. A többiek mind felálltak.

Egyesek azt állítják, hogy opuntioszi Philipposz átírta viasztáblára törvényeit. Azt beszélik ez

Platón

Epinomisza. Euphorión és Panaitiosz továbbá arról értesít, hogy az Állam kezdetét gyakran

változtatott formában találták. Arisztoxenosz azt mondja, hogy Protagorász úgyszólván az

egész Államot megírta Antilogikoi című művében. Az a beszéd is járja, hogy Platón legelőször

a Phaidroszt írta. A felvetett kérdésben van is valami fiatalos. Dikaiarkhosz írását teljes

egészében elmarasztalja, mint közönségest.

Azt mondják, Platón egyszer látott valakit kockával játszani és megfeddte. Akkor ez azt

mondta, hogy csak aprópénzben játszik, mire Platón megjegyezte: „De a szokás nem

apróság!” Amikor megkérdezték tőle, marad-e utána valamilyen emlék, mint elődei után, azt

felelte: „Az embernek előbb nevet kell szereznie, utána majd bőven lesz emléke.” Midőn egy

alkalommal bejött hozzá Xenokrátész, megkérte, korbácsolja meg szolgáját; ő maga nem

teheti, mert dühös. De egyszer az egyik szolgának is mondta: „Megkorbácsolnálak, ha nem

lennék dühös.” Amikor megnyergelt egy lovat, egy-kettőre leszállt, mondván, hogy fél,

nehogy a nyeregben elragadja a büszkeség.

A részegeknek azt tanácsolta, nézzenek a

μη ιπποτυφια ληφθη – SAMBUCCUS, Ne equi ferrocitate ruperetur.

tükörbe, majd elállnak attól, ami így eltorzítja őket! Annyit inni, hogy az ember berúgjon,

sehol sem illik, kivéve azokon az ünnepségeken, amelyeken az istenség maga adja a bort. A

hosszú alvás sem volt kedvére. A Törvényekben azt mondja, hogy „aki alszik, semmire sem

való.” Azt mondta, hogy abból, amit az ember hall, az igazság a legkedvesebb. Az igazságról

a Törvényekben is beszél:

„Ó idegen! Szép és tartós dolog az igazság. Ám úgy tűnik,

efelől nem könnyű meggyőzni az embereket.”

Az volt a vágya, hogy emléket hagyjon (maga után) barátaiban vagy könyveiben. Gyakran

visszavonult a magányba, mint ezt egyesek mondják.

A már említett körülmények között halt meg Philipposz királyságának tizenharmadik

évében, ahogyan Phabórinosz is mondja Emlékeinek, harmadik könyvében. Theopomposz

említi, hogy (a király) utólag megadta neki a tiszteletet. Myrónianosz a Párhuzamokban

elmondja, hogy Philón említ egy közmondást Platón rühével kapcsolatban, mintha ebbe halt

volna meg. Az Akadémiában temették el, ahol a legtöbb időt töltötte filozofálva. Ezért is

nevezték el szektáját (az őt követőket) akadémikusoknak. Akik mindenfelől hozzá tartoztak,

elkísérték sírhelyére őt, aki ekképpen végrendelkezett:

Ezt hagyja hátra, és ezt hagyja meg Platón. Azt a birtokot, amely Iphisztiadészben van,

amelynek északi határában húzódik a Képhiasziaszi szentélyből vezető út, délről az

iphisztiadészi Héraklész-szentély, keletről a phrearrioszi Arkhesztratosz birtoka, nyugatról a

kholleiszi Philipposz birtoka határolja, nem szabad másnak birtokolni, vagy eladni, hanem

legyen az ifjú Adeimantosz birtoka. Az eiresziszi birtok, amelyet Kallimakhosztól vettem,

amely északon a myrrinei Eirimedón birtokával határos, délen a xypettaioszi

Démosztratoszéval, keleten a myrrionoszbeli Eurymedonéval, nyugaton a Képhiszosszal.

Három ezüst mina; ezüst fiola, amelynek súlya 165 drakhma; egy pohár, amely 45-öt nyom;

egy arany gyűrű és függők, összesen négy drakhma és három obalasz. A kőfaragó Eukleidész

tartozik három minával. Artemiszt felszabadítom. Házi rabszolgaként meghagyom: Tykhónt,

Biktászt, Apollónidészt, Dionyszioszt. A berendezés.... ahogyan leírtam. A másolat megvan

Démétriosznál. Senkinek semmivel nem tartozom. A végrendelet végrehajtói: Leoszthenész,

Szpeuszipposz, Démétriosz, Hégiász, Eurimedón, Kallimakhosz, Thraszipposz.

Így végrendelkezett tehát. Sírfeliratai a következők:

„Ebben a sírban nyugszik az isteni Arisztokleész;

A halandók között kitűnt mértékletességével és

igazságosságával.

S ha valaki valaha nagy jutalmat kapott

a bölcsességért, úgy ez ő

volt! S az

irigység nem követi.”

Egy másik:

„Ez a föld Platón testét rejti keblében,

halhatatlan lelke a boldogok jutalmában osztozik.

Arisztón fia, akit minden jóravaló ember tisztel;

ő távol él, miután látta az isteni életet.”

Sambuccus: ούτος „excussum habet τουτον?.

Ismét egy újabb:

„Miért szálltál, sas, pont az ő sírjára?

Mondd, láttad-e valamely isten csillagos házát?

Platón lelke vagyok, akinek képmása már

eljutott az Olymposzra, teste pedig itt az attikai földben

nyugszik.”

Mi is írtunk egyet, amely ekképp hangzik:

„Ha Phoibosz nem teremtette volna meg Hellásznak

Platónt, hogyan gyógyítaná az emberek lelkét

tudománnyal? Ahogyan az ő leszármazottja,

Aszklépiosz a testet gyógyítja, úgy Platón a

halhatatlan lelket.”

Ismét más az ő haláláról:

„Phoibosz megalkotta a halandóknak Aszklépioszt

és Platónt. Egyiket a test, másikat a lélek

megmentésére. Egy lakomán távozott

az odatúli poliszba, amelyet ő maga

alapított és helyezett Zeusz udvarába.”

(Platón) tanítványai: Szpeuszipposz Athénból, a kalkhédoni Xenokratész, a sztageirita

Arisztotelész, az opuszi Philipposz, a perinthoszi Esztiaiosz, a szyrakuszai Dión, a hérakleiai

Amyklosz, a szképszoszi Erasztosz és Koriszkosz, a kyszikoszi Timolaosz, a lampszakoszi

Euaión, az aineiai Pythón és Hérakleidész, az athéni Hippothalész és Kallipposz, az

amphipoliszi Démétriosz, Hérakleidész Pontikosz és sokan mások, köztük két nő is: a

manteneiai Laszthéneia és a philoszi Axiotheia, aki férfiruhát öltött, amint Dikaiarkhosz

értesít. Egyesek azt mondják, hogy Theophrasztosz is hallgatói közé tartozott, és

Hyperidészről a szónok is; ugyanezt mondja Khamaileón Lykurgoszról. Hasonlóképpen

értesít Polemón is, Démoszthenészről is állítja Szabinosz, hivatkozva a tharszoszi

Mnészisztratoszra Gyakorlati anyagának negyedik könyvében. Ez valószínű.

Mivel joggal lelkesedsz Platónért,

s mivel oly gondosan válogatod épp ennek a

filozófusnak gondolatait, amiben másokat fölülmúlsz, szükségesnek tartottam, hogy leírjam

tanításának (λόγων) természetét, dialógusainak sorrendjét, érvelésének menetét, lehetőleg

alapelemeinek segítségével, csak főbb vonalakban; mindezt azért, nehogy az, amit életéről

összegyűjtöttem, háttérbe szoruljon azáltal, amit tanításáról mondok. Ez ugyanis, mint

mondani szokás, annyit tenne, mint „Athénbe baglyot vinni”, ha mindent részletesen el

akarnék neked mondani.

Azt mondják, legelőször az eleai Zénón írt dialógusokat; Arisztotelész a Költőkről írt

művének első könyvében azt mondja, hogy sztyreai vagy téoszi Alexamenosz volt.

Phabórinosz Emlékeiben ugyanígy vélekedik. Nekem az a véleményem, hogy Platóné az

elsőbbség, mind a dialógusok szépségét, mind feltalálásukat illetőleg, gondossága

Nem lehet pontosan tudni, ki az alábbi sorok szerzője és címzettje; az kitűnik a ύπαρχούση-ből, hogy nőről

van szó.

következtében. A dialógus, párbeszéd, olyan beszéd, amely kérdésből és feleletből áll

valamely filozófiai vagy politikai tárgyról. Eközben szem előtt kell tartani a dialógusban részt

vevő szereplők (proszopa) jellemét, valamint a párbeszéd kifejezésmódját. A dialektika pedig

a beszéd művészete, amely segítségével elvetünk, vagy elfogadunk valamit, a résztvevők

kérdezése és felelete alapján.

Platón dialógusai kétfélék jellegüket illetően: oktatók (hüpégétikosz) és kutatók

(zététikosz). Az oktató dialógusokat ismét két fajtára oszthatjuk: elméletiekre

(theorematikosz) és gyakorlatiakra (praktikosz). Az elméletieket fizikaiakra és logikaiakra; a

gyakorlatiakat etikaiakra és politikaiakra.

A kutató dialógusnak is két fajtája van: egy, amely által gyakorolja magát a lélek

(gymnasztikosz), és egy, amelyben küzd a lélek (agónisztikosz). A „gyakorló” dialógust

feloszthatjuk a bábáskodásra (maieutikosz) és kísérletezőre (peirasztikosz). Azt a fajtát,

amelyben a lélek küzd (agónisztikosz) rámutató (endeiktikosz) és cáfoló (anatreptikosz)

(dialógusokra oszthatjuk).

Nem titok előttem, hogy mások másként osztják föl a dialógusokat. Azt mondják,

egyesekről ezek közül úgy vélekednek, hogy drámaiak, mások elbeszélők, majd ismét mások

vegyesek, inkább a tragédia mint a filozófia által vezettetve a megkülönböztetésben.

A fizikai (természettel foglalkozó) dialógusok közé tartozik a Timaiosz; a logikaiak közé:

az Államférfi, Kratylosz, Parmenidész és a Szofista; etikusok: Szókratész védőbeszéde, Kritón,

Phaidón, Phaidrosz, a Lakoma, Menexenosz, Kleitiphón, a Levelek, Philébosz, Hipparkhosz,

A vetélytársak (Anterasztai); politikaiak: az Állam, a Törvények, Minósz, Epinomisz, valamint

az Atlantikosz. „Bábáskodóak”: mindkét Alkibiadész, Theagész, Lyszisz, Lakhész; kísérletező:

Eutyphrón, Menón, Ión, Kharmidész, Theaitétosz; rámutató: a Protagorász; cáfoló:

Euthydémosz, Gorgiasz, mindkét Hippiász. Arról, hogy mi a dialógus, és hogy miben

különböznek egymástól, ennyi legyen elég.

Miután eléggé sok a vita azok között, akik azt állítják, hogy (Platón) dogmatikus volt, és

akik azt mondják, hogy nem, ezért erről is beszélünk. Dogmatizálni annyit jelent, mint

dogmákat (véleményeket) felállítani, ahogyan a törvényhozó feladata törvényeket hozni.

Magát a dogma szót kétféleképp használják: jelenti a vélekedést, és jelenti a nézetet, amit

igaznak tartunk.

A vélekedés föltevés, a nézet maradandó. Amit Platón elfogad, azt kifejti; ami helytelen,

azt elveti; ami bizonytalan, abban tartózkodik az ítélettől. Saját nézetét négy szereplő

(proszópa) által fejti ki. Ezek: Szókratész, Timaiosz, az athéni idegen és az eleai idegen. Ez

utóbbiak nem Platón és Parmenidész, mint egyesek feltételezik, hanem névtelen, kitalált

személyek. Ugyanis amikor Szókratész és Timaiosz beszél, Platón dogmatizál. Amikor hamis

állításokat cáfol, bevezeti Kalliklészt és Pólont, Gorgiászt és Prótagorászt, majd Hippiászt és

Euthydémoszt és másokat.

OKTATÓ (υπηγητικος)

elméleti (θεωρεματικος)

fizikai (φυσικος)

DIALÓGUS logikai (λογικος)

(a dialógusok áttekintése) gyakorlati (πρακτικος)

etikai (εθικος)

politikai (πολιτικος)

KUTATÓ(ζητητικος)

„gyakorló” (γυμναστικος)

bábáskodó (μαιευτικος)

kísérletező (πειραστικος)

„küzdő”(αγωνιστικος)

rámutató (ενδεικτικος)

cáfoló (ανατρεπτικος)

Az érvelésben leginkább az induktív módszerrel él (epagógé), ám nem egyformán, hanem

kétszeresen. Az induktív módszer ugyanis igaz ítéletekből hozzájuk hasonlót eredményez.

Kétféle epagógé létezik: amely a szembeállításból indul ki, valamint amely a megegyezésből.

Amely a szembeállításból indul ki, abban minden kérdésre olyan választ kapunk, amely

szükségszerűen ellenkezik a válaszoló álláspontjával. Például: az én apám vagy más, mint a te

apád, vagy vele azonos; ha tehát a te apád más, mint az én apám, azáltal, hogy más, mint egy

apa, egyáltalán nem apa. Ha viszont azonos az én apámmal, mivel azonos az én apámmal,

akkor az én apám.

Majd ismét: ha az ember nem élőlény, akkor kő vagy fa; ám nem kő, sem fa, hanem élő és

így mozgó lény. Ám élőlény a kutya és a marha is; ha tehát az ember élőlény, akkor kutya és

marha. Ez az epagógé (indukció) formája, amely az ellentmondásra épít, és az egymással

szembenálló felek vitáját célozza. Platón nem a „dogmatizálás” (nézet kifejtése) céljából

alkalmazza, hanem a cáfolás kedvéért.

Az epagogé másik fajtája a megegyezés, és ez kétfajta: az egyik, amikor a részlegeset

részlegessel bizonyítjuk, a másik pedig, amikor egyetemeset részlegessel bizonyítunk. Az

előző retorikai, az utóbbi dialektikus. Például az első szerint föltesszük a kérdést, hogy

gyilkos-e ez és ez, ugyanakkor ezt bizonyítja, hogy vérrel lefröcskölve találták. Ez retorikai

indukció, mivel a retorika a részlegeset kutatja, nem az egyetemest. Nem azt kutatja, mi az

igazságos, hanem az egyes (rész)igazságost. A másik fajta, amely segítségével a részlegesből

bizonyítjuk az egyetemest, a dialektikus. Ez vizsgálja, hogy a lélek halhatatlan-e, és hogy a

holtakból lesznek-e élők. Erről érvel a Lélekről c. dialógus az egyetemes révén, amely szerint

az ellenkezőből lesz-e ellenkező. Az egyetemes viszont a részlegesekből jön létre: amint

például az alvás az ébrenlétből és fordítva, a nagyobb a kisebből, és fordítva. Ezeket

alkalmazta tehát Platón, hogy alátámassza nézetét.

Ahogyan pedig régente a tragédiákban először a kórus adta elő egyedül a drámai

cselekményt, majd Theszpisz kitalált egy szereplőt, hogy a kórus lélegzethez jusson, majd

Aiszkhylosz egy másodikat, Szophoklész pedig teljessé téve a tragédiát egy harmadikat, úgy a

filozófiában is előbb egyoldalúan a természetről szólt a vita, majd Szókratész bevezette az

etikát, Platón pedig beteljesítette a filozófiát a dialektikával. Thraszyllosz állítja, hogy a

tragikus tetralógiának megfelelően Platón is tetralógiákban adta ki dialógusait; amint azok

négy drámával vettek részt Dionysziosz, Lenaiosz, Panathénaiosz és Khytosz ünnepségein. A

negyedik Szatyrikon volt. A négy drámát nevezték el tetralógiának.

(Thraszyllosz) mondja, hogy (Platónnak) ötvenhat hiteles dialógusa van, ha az Államot tíz

könyvre osztjuk – amelyről Phabórinosz Vegyes történeteiben azt állítja, hogy majdnem teljes

egészében megtalálható Protagorász Antilogikoiában –, a Törvényeket pedig tizenkét könyvre

(oszthatjuk). Kilenc tetralógia van, ha az Államot egynek tekintjük és úgyszintén a

törvényeket. Az első tetralógiát úgy állítja össze, hogy közös legyen a felépítése, mivel meg

akarja mutatni, milyen kell, hogy legyen a filozófus élete. Minden könyvnek kettős címet ad:

egyet a név szerint, a másikat a tárgy szerint.

Az első tetralógia elején az Eutyphrón, vagyis a szentről áll; ez a dialógus „kísérletező”

(peirasztikosz). A második Szókratész védőbeszéde, ez etikai; a harmadik Kritón, vagyis a

teendőről etikai; a negyedik Phaidón, vagyis a lélekről, etikai.

A második tetralógia első dialógusa a Kratylosz, vagyis a nevek helyességéről logikai;

Theaitétosz, vagyis a tudományról „kísérletező”. A szofista, vagyis a létezőről logikai. Az

államférfi, vagyis a királyságról szintén logikai.

A harmadik élén a Parmenidész, vagyis az ideákról áll, amely logikai. Philébosz, vagyis az

élvezetről etikai. A lakoma, vagyis a jóról etikai; Phaidrosz, vagyis az eroszról etikai.

A negyedik (tetralógia) Alkibiadésszel, vagyis az „emberi természetről” „bábáskodó”

dialógussal kezdődik. Majd következik a második: Alkibiadész, vagyis az imáról, ez is

bábáskodó; Hipparkhosz, vagyis a kapzsiságról etikai. A vetélytársak (Anterasztai), vagyis a

filozófiáról etikai.

Az ötödik elején Theagész, vagyis a filozófiáról bábáskodó dialógus áll; (majd következik)

Kharmidész, vagyis a mértékletességről kísérletező; Lakhész, vagyis a bátorságról bábáskodó;

Lyszisz, vagyis a barátságról bábáskodó.

A hatodik első dialógusa az Euthydémosz, vagyis az erisztikáról cáfoló; Protagorász,

vagyis a szofisták rámutató; Gorgiasz, vagyis a retorikáról cáfoló; Menón, vagyis az erényről

kísérletező.

A hetedik a két Hippiasszal kezdődik, amelyek cáfolók: I. a szépről, II. a hazugságról. Ión,

vagyis az Iliászról kísérletező; Menexenosz, azaz a Halotti beszéd etikai.

A nyolcadik elején Kleitophón, vagyis bevezető etikai dialógus áll; (utána) az Állam,

vagyis az igazságosságról, politikai; Timaiosz, vagyis a természetről, fizikai; Kritiasz, vagyis

az Atlantisz története, etikai.

A kilencedik Minósszal, vagyis a törvényről szóló dialógussal kezdődik – ez politikai

dialógus; a Törvények, vagyis a törvényhozásról, politikai; Epinomisz, vagy Éjszakai

beszélgetés, vagyis filozófus, politikai; tizenhárom etikai levele van, ezeknek ezt a címet adta:

Cselekedj helyesen! Epikurosz: Érezd jól magad! Kleón: Örülj! Arisztodémosznak egyet,

Arkhytasznak kettőt, Dionysziosznak négyet, Hermiasznak, Erasztosznak és Kariszkonnak

egyet, Leodamasznak egyet, Diónnak egyet, Perdikhásznak egyet, Dión barátainak kettőt írt.

Ez az ő (Thraszyllosz) és mások felosztása.

Egyesek, mint például a grammatikus Arisztophanész, trilógiákra osztotta a dialógusokat.

Az elsőbe ezeket helyezte: Az állam, Timaiosz, Kritiasz A másodikba: A szofista, Az

államférfi, Kratylosz. A harmadikba: Törvények, Minosz, Epinomisz. A negyedik: Theaitétosz,

Eutyphrón, Szókratész védőbeszéde. Az ötödik: Kritón, Phaidón, Levelek. A többi egyenként,

rendetlenül következik.

Vannak, akik az Állammal kezdik, mint fönt említettük; ismét mások a nagyobbik

Alkibiadésszel, vagy a Theagésszel, vagy az Eutyphronnal; egyesek Kleitiphónnal, vagy a

Timaiosszal, vannak, akik a Phaidrosszal; ezektől különböznek, akik a Theatétosszal kezdik;

sokak számára Szókratész védőbeszéde kezdi meg Platón dialógusainak sorát.

Egyöntetűen kétesnek tartják a következő dialógusokat: Midőn, vagyis a lótenyésztő;

Eurixiasz, vagy Erasszisztratosz, Alkyon. A fejnélküliek – vagyis Szysziphosz, Axiokhosz,

Phaikesz, Démodokhosz, Khélidon, A hét nap, Epimenidész. Úgy tűnik, hogy ezek közül az

Alkyon valami León műve, ahogyan Phabórinosz értesít az Emlékek ötödik könyvében.

Platón különböző kifejezésekkel élt, hogy ezáltal ne legyen áttekinthető értekezése a

tanulatlanok számára. A legszigorúbb értelemben a bölcsességet az elgondolható és létezve

létezők tudományának tartja. Amint mondja, istenről és a testtől elválasztott lélekről.

Voltaképpeni értelmében a filozófiát is bölcsességnek nevezi, mint olyant, amely az isteni

bölcsességre törekszik. Általában bölcsességnek nevez minden jártasságot, ezért nevezi a

kézművest is bölcsnek. Egyazon megjelölést különböző dolgokra alkalmazza. A φαυλος szót

a άπλος (egyszerű, becsületes) értelmében is használja, amint Euripidész alkalmazza

Héraklészre a Likymniosz (című drámában) a következő szavakkal:

„Egyszerűt, nem mesterkéltet, alkalmasat a legnagyobbra,

aki minden bölcsességét tettekre tartogatja, aki a beszédben

korlátolt (szófukar).”

Platón azonban olykor a rosszra is alkalmazza a φαυλος kifejezést, valamint a kicsiny

jelölésére is. Gyakran használ különböző kifejezéseket egyazon dolog jelölésére. Az ideát

példának okáért alaknak (ειδος) is hívja, de nemnek is (γενος), példának is (παραδειγμα), de

elvnek (άρχη) és oknak (αιτιον) is. Ellentétes kifejezéseket is alkalmaz egyazon dologra. Így

az érzékileg tapasztalhatóra (αίσθητον) azt is mondja, hogy van, meg azt is, hogy nincs

(létezik és nem létezik). Létezik, amennyiben létrejön; és nem létezik az állandó változás

által. Az ideáról pedig azt mondja, hogy se nem mozog, se nem nyugszik, meg hogy egy is

meg sok is. Szokása szerint ezt sok esetben megteszi.

Beszédeinek hármas értelmezése van: először is meg kell állapítani, mit jelentenek az

egyes elmondottak; azután azt, hogy milyen értelemben mondjuk: vajon eredeti vagy átvitt

értelemben (képletesen: είκονος μερει); majd, hogy saját állításának (δογματων)

alátámasztását, vagy az ellentmondók cáfolását szolgálják; harmadszor pedig meg kell

állapítani, helyes-e az állítás.

Miután könyveihez hozzáadnak bizonyos jeleket, ezekről is kell valamit mondanunk. A

khit (Χ) a jelentésekre, fordulatokra és a platóni kifejezésmód jelölésére alkalmazzák

általában; a diplét (>) Platón jellegzetes tanítására (δογματα) és nézeteire; a pontokkal ellátott

khi (※) a kiválasztott helyeket és a szép stílust jelöli; a pontokkal ellátott diplét az egyesek

által eszközölt javítások jelölésére használják; a pontokkal ellátott obelosz ( ) az athetéziseket

jelöli (a nem eredetiség jelölése). A pontozott antiszigma (fordított „C”) az ismétlést és a

metatézist jelenti az írásban. A kerausziont a filozófiai iskola jelölésére használják, az

aszteriszkoszt a vélemények (δογματων) megegyezésére, az obeloszt az athetézis jelölésére.

Ennyit a jelekről és (Platón) könyveiről. Amint Antigonosz Karysztosz mondja Zénonról (írt

könyvében): „Ha valaki az újonnan kiadott könyveket akarta olvasni, tiszteletdíjat fizetett a

tulajdonosnak.”

A következőket fogadta el: azt mondta, hogy a lélek halhatatlan és sok testet vált egymás

után; eredete aritmetikai, a testé pedig geometriai. Úgy határozta meg, mint minden irányba

kiterjedő életlehelet (πνευμα) ideáját. Azt mondta, hogy önmagától mozog és három részből

áll: az értelmes rész a fejben székel, az indulatos a szív környékén, a „vágyakozó” pedig a

köldök és a máj környékén helyezkedik el. A középből kiindulva körülveszi az egész testet és

elemekből áll. Harmonikus távolságokra osztva két egymásba kapcsolódó kört alkot, amelyek

közül a belső hat részre oszlik, és így összesen hét kört képez. E belső kör átlója baloldalra

mozog kifelé, a másik pedig jobbfelé. Ezért ez a fő kör, mivel csak egy, a belső viszont

megosztott. Az előző kör önmagáé, a második pedig másé. Az egyikre azt mondta, hogy a

lélek mozgása, a másodikkal mozognak a mindenség és az égitestek. Közepétől végei felé

arányos egységekre osztva (a lélek) megismeri a létezőt, és összhangban van mindennel,

mivel az elemek harmonikusan vannak meg benne. A vélemény (δοξα) a második kör

szabályos forgása által jön létre, a tudás (έπιστημή) pedig amazé.

Két elvet tételezett: Istent és az anyagot. Az előbbit észnek (νους) és oknak is nevezi. Az

anyagról viszont azt tanítja, hogy alaktalan és határtalan. Belőle keletkeznek az összetett

dolgok. Előzőleg rendetlen mozgásban voltak, majd Isten egy helyre gyűjtötte, mivel úgy

gondolta, hogy a rend jobb, mint a rendetlenség. Ez az állag négy elemre oszlott: a tűzre,

vízre, levegőre és földre. Ezekből jött létre a kozmosz és ami benne van. Egyedül a földet

tartotta változatlannak. Nézete szerint ennek az az oka, hogy az alakzatok, amelyekből az

elemek állnak, különbözőek. Azt mondja, hogy a többi elemben az alakzatok azonosak: mind

egyenlőtlen oldalú derékszögű háromszög. A földnek viszont saját alakzata van. A tűz eleme

a gúla, a levegőé az oktaéder, a vízé az ikoszaéder, a földé a kocka. Ezért a föld nem alakul át

a többi elemmé, sem a többi nem alakul át földdé.

Az elemek nem elkülönítettek, mindegyik a maga helyén; a körforgás ugyanis egyesíti

apró részeiket, összegyűjtve őket a központba, míg a nagyokat leválasztja. Így, alakjukat

változtatva, helyüket is változtatják.

Csak egy kozmosz van, amelyet az érzékekkel lehet tapasztalni, és amelyet Isten teremtett.

A kozmosznak van lelke (έμψυχος), mert aminek van lelke, az jobb, mint ami lélektelen. Ezt

az alkotást a legtökéletesebb ok hozta létre. Egynek és nem végtelennek teremtetett, mivel a

mintakép, amely szerint létrejött, ugyancsak Gömb alakú, mivel az is gömb alakú, aki alkotta.

Ugyanis minden élőlényt magában foglal, a teremtő pedig azok képét. A kozmosz sima, és

felületén nincs semmilyen szerve vagy végtagja, mert nincs rájuk szüksége. A kozmosz

megsemmisítetlen marad, amíg fel nem oldódik Istenben.

Az egész kozmosz oka Isten; a jó

jót hoz létre. A mennybolt keletkezésének is oka. A teremtmények legszebbikének az

elgondolható legjobb az oka. Ez pedig Isten; mivel pedig a mennybolt a legjobbhoz hasonló,

azért egyetlen teremtményhez sem hasonló, csak Istenhez.

(Platón azt mondja:) A világ tűzből, vízből, levegőből és földből áll. Tűzből, hogy látható

legyen; földből, hogy szilárd legyen; vízből és levegőből, hogy arányos legyen – mivel a

szilárd dolgokat két nekik megfelelő erő kapcsolja össze középen –, hogy mindenből egy

egység legyen, hogy teljes és megsemmisíthetetlen legyen.

Az idő(ről azt mondta, hogy) az örökkévalóság képe. S mivel az örökkévaló megmarad, az

ég mozgása az idő. Mind az éjszaka, mind a nappal, a hold és más hasonló, az idő részei.

Ezért a kozmosz természete nélkül nincs idő. Az ő létezésével együtt létezik az idő. A nap, a

hold és a bolygók azért jöttek létre, hogy létrejöjjön az idő. Isten azért gyújtotta lángra a nap

tüzét, hogy világosan kitűnjön az évszakok száma, valamint hogy az élőlények részesedjenek

a számban. A hold a föld fölötti körön helyezkedik el, a fölötte lévőn a nap, a bolygók pedig

az a fölött lévőn. A mindenségnek van lelke, (él) mivel élő mozgás köti össze. Azért, hogy a

kozmosz az értelmes lényekhez hasonlóan tökéletesedjen, létrejött a többi élőlény természete.

Miután a többi rendelkezik vele, az égboltnak (uranosz) is rendelkeznie kell.

Az istenek leginkább tüzes természetűek. A többi (létező)nek három neme van:

szárnyasok, víziek, és szárazföldiek. Az égi istenek közül a föld a legrégibb. Úgy alkották,

hogy létrehozta a nappalt és az éjszakát. Miután középen van, a közép körül mozog. Azt kell

mondani, hogy mivel két ok van: egyes dolgok az ész szerint vannak, mások pedig a

szükségszerű oknál fogva. Ez utóbbiakhoz tartoznak a levegő, a tűz, a föld, a víz; ezek a szó

szoros értelmében nem elemek, hanem alkalmasak az elemek befogadására.

Ezek

háromszögekből tevődnek össze, és azokra bomlanak fel. Az igazi elemek a nem-egyenlő

szárú háromszög és az egyenlőszárú háromszög.

Az őselvek (άρχαι) és az okok a fönt említett kettő, ezeknek a mintaképe (παρεδειγμα)

Isten és az anyag. Az anyagnak alaktalannak kell lennie, éppúgy, mint minden másnak, ami

befogadóképes. Mindennek szükségszerű oka van. Ha ugyanis az anyag részesedne az

ideában, létrehozná a létezőket. Mozgásba hozták, mivel ereje nem egyenlő, és amikor

egyszer mozgásba jött, mozgásba hozza azt, ami tőle származik. Ezek először értelmetlenül és

rendetlenül mozogtak, de mielőtt a kozmosz létrejött volna, az Isten(ség) szabályosan

elrendezte őket. A világ megalkotása előtt két ok létezett, a harmadik a létrejövés, de nem

elhatároltan, hanem csak nyomokban és rendezetlenül.

(Platón) azt mondja, hogy az összes létező testből lett az égbolt. Azt tanította, hogy mind

az Isten, mind pedig a lélek test nélküli. Épp ezért a legkevésbé alárendeltek az elpusztulásnak

és a változásnak. Amint mondtuk, szerinte az ideák alkotják mindennek az okát és őselvét

(άρχαι) amiből a természet áll, és azért olyan, amilyen.

A jóról és a rosszról a következőket mondta: a cél: hasonlóvá válni Istenhez. Az erény

elegendő a boldogságra, azonban emellett szükség van, mintegy eszközre, a testi épségre,

egészséges érzékekre és hasonlóra. Azon kívül még gazdagságra, nemes származásra és jó

hírnévre. Ám a bölcs ezek nélkül sem lesz boldogtalan. Részt fog venni a nyilvános életben

(politikában), meg fog házasodni, és nem fogja megszegni a törvényeket. Ha a körülmények

lehetővé teszik, a törvényhozásban is részt vesz, hacsak nem veszi észre, hogy a nép körében

elterjedt korrupció következtében a közügyek körülményei igazolják tartózkodását. (Platón)

úgy gondolja, hogy az istenek számon tartják az emberi dolgokat, és hogy daimónok.

A szép

έις τον θεύόν más olvasat: ώς τον θεον: mint Isten.

Sambuccus: perceptioni accomodata.

Más olvasat: és hogy vannak daimónok.

megismerését elsőként határozta meg, mint szoros kapcsolatban állót azzal, ami dicséretes,

értelmes, hasznos, illő és méltó. Mindez pedig összefügg azzal, ami a természetet kíséri és

hozzá hasonló.

Értekezett a nevek helyességéről is. Elsőként hozott létre tudományt a helyes kérdezésről

és válaszolásról. Ezt a végsőkig vitte. A dialógusokban az igazságosságot úgy állítja be, mint

isteni törvényt, hogy erősebb tápot adjon az igazságos cselekvésnek, és hogy figyelmeztesse a

gonosztevőket a halál utáni büntetésre. Ezért úgy tűnik egyeseknek, hogy mitikus az

írásaiban, mivel azokhoz olyan történeteket vegyített, hogy visszarettentsen a gonosztettektől

ezekkel a homályos gondolatokkal a halál utáni állapotról. Ennyit az általa elfogadott

tanításról.

Amint Arisztotelész mondja, Platón ekképpen osztotta föl a dolgokat: a jó dolgok egy része

a lélekben van, egy része a testben, egy része pedig külső. Így a lélekben van az igazságosság,

az értelmesség, a bátorság és a mértékletesség. Viszont a szépség, a jó alkat, valamint az

egészség és az erő a testben lakik; a barátok, a haza jó állapota (εύδαιμονια), valamint a

gazdagság külsők. A jónak pedig három fajtája van: az egyik a lelki javak, a másik a testiek, a

harmadik a külsők. A barátságnak is három fajtája van: a természetes, a társas, és a

vendégbarátság. Természetes barátságnak azt nevezzük, amilyen a szülőké gyermekeik iránt,

vagy a rokonoké egymás iránt. Ilyent az állatok is örököltek. A társas barátság a kapcsolatból

származik, és semmi köze nincs a rokonsághoz, hanem olyan, mint Pyladész barátsága

Oresztésszel. A vendégbarátság pedig az, amelyet idegenek iránt mutatunk, írott ajánlás

alapján. A barátság tehát részben természetes, részben társas, részben vendégbarátság.

Egyesek negyedikként hozzáteszik az erotikusat is.

Öt államforma van (Platón szerint): a demokratikus, az arisztokratikus, harmadik az

oligarchikus, negyedik a királyság, ötödik a tyrannikus. Demokratikus az, ahol a nép

uralkodik, és maga határozza meg az uralmat és a törvényeket. Az arisztokratikus az,

amelyben nem a gazdagok, nem a szegények, sem a nevezetesek, hanem a legjobbak állnak a

polisz élén. Az oligarchia, amelyben a hatalmat a birtok értéklése szerint kapják. Kevesebb

ugyanis a gazdag, mint a szegény. A királyság vagy a törvény, vagy a származás szerinti. A

karthagói királyság a törvényen alapszik, ugyanis vásárolható; míg a lakedaimoni és a

makedón származás szerinti. Ugyanis egy nemből teszik meg a királyt. A tyranniszban a

(polgárok) felett csalással, vagy erőszakkal uralkodnak. Tehát ezek szerint az

állam(berendezés) vagy demokrácia, vagy oligarchia, vagy királyság, vagy tyrannisz.

Az igazságosság három fajta: az egyik az istenekre vonatkozik, a másik az emberekre, a

harmadik pedig az elhunytakra. Világos, hogy ha valaki a törvény szerint mutat be áldozatot,

és gondját viseli a templomoknak, az az isteni dolgokkal törődik; ha valaki a letétben hagyott

dolgokat visszaadja, és tartozását kifizeti, az emberekkel gyakorol igazságosságot; amikor

pedig a sírhelyeket gondozza, az elhunytakkal szemben. Tehát az igazságosságot az

istenekkel, az emberekkel, és az elhunytakkal szemben gyakoroljuk.

A tudomány is háromféle: gyakorlati, alkotó és szemlélődő. Az építészet és a hajóépítés

alkotó (tudomány), mivel látni lehet, amit alkottak. A politika, a hárfa-, a furulyaművészet és

más hasonló gyakorlati, mivel nem lehet látni, amit alkottak, de mégis gyakorolnak valamit:

mármint az egyik a hárfajátékot és a furulyázást, a másik a politikát. A geometria, a harmónia

és az asztrológia szemlélődő tudományok. Ugyanis sem nem tesznek, sem nem alkotnak

semmit. Ám a geometrista szemléli a vonalak viszonyulását, a harmonikus a hangokat, az

asztrológus a csillagokat és a kozmoszt. Ezek szerint a tudományok részben szemlélődők,

részben gyakorlatiak, részben alkotók.

Az orvostudomány ötféle: farmaceutikus, khirurgikus, dietétikus, noszognomikus

(diagnosztikus) és gyógyászati. A farmaceutikai gyógynövényekkel gyógyítja a betegségeket,

a khirurgia vágással és égetéssel gyógyít, a dietetikai a diétával távolítja el a betegségeket, a

noszognomikus orvostudomány a betegség felismerésével, a gyógyászati a gyógymód által a

helyszínen gyógyítja a fájdalmakat. Tehát az orvostudomány farmaceutikus, khirurgikus,

dietetikus, noszognomikus, gyógyászati.

Két fajta törvényt különböztet meg: az írottat és az íratlant. Amelyekkel a poliszban

politizálnak, azok írottak; amelyek pedig szokás alapján jöttek létre, azokat íratlannak

nevezik. Ilyen példának okáért, hogy az ember ne menjen mezítelenül az agorára, vagy hogy

ne öltsön női ruhát. Ezt ugyan egyetlen törvény sem tiltja, ám mindannyian e szerint az íratlan

törvény szerint járunk el. Ezek szerint a törvény kétféle: írott és íratlan.

A beszédet öt fajtára osztjuk: az egyik, amelyet a politikusok alkalmaznak a

gyülekezetekben – ezt politikainak nevezzük; a beszéd második fajtája, amelyet a szónokok

leírnak nyilvános előadás céljából, és akár dicsérés, akár feddés, vagy vádaskodás céljából

előadnak – ez a fajta a retorikai beszéd. A beszéd harmadik fajtája, amelyet a magánemberek

(ίδιωταί) gyakorolnak, ezt a fajtát együgyű beszédnek nevezzük. A beszéd további fajtája,

amelyben röviden kérdeznek és röviden válaszolnak egymásnak – ezt dialektikus beszédnek

mondjuk. A beszéd ötödik fajtája az, amelyen a művészek művészetükről (τεχνη) beszélnek

egymással – ezt művészinek nevezzük. A beszéd tehát politikai, szónoki, együgyű, dialektikus

és művészi.

A zenét három fajtára osztjuk: az egyik, amelyet csak szájjal adnak elő – ilyen az ének. A

másodikat szájjal és kézzel, ilyen a lantkísérettel (κιθαρωδια) előadott ének. A harmadik,

amelyet csak kézzel adnak elő. Ilyen a lantzene. Tehát a zene fajtái: a csak szájjal, a szájjal és

kézzel és a csak kézzel előadott.

A nemességet négy fajtára osztjuk: amennyiben valakinek az ősei szépek, jók (καλοι

καγαθοι) és igazságosak; másodszor, ha valaki uralkodóktól és államfőktől származik, akkor

azt is nemesnek nevezzük. Ismét nemesnek mondjuk azokat is, akiknek ősei hősi hírnévre

tettek szert a csatákban, vagy az agónokban nyertek koszorút. A (nemességnek) van még egy

fajtája, amikor valaki önmaga nemeslelkű és nagylelkű. Ezt is nemesnek mondjuk. Az összes

nemesség közül ez a legkiválóbb. Tehát létezik nemesség, amelyet a kiváló ősöktől öröklünk;

olyan, amelyet az uralkodó ősöktől; olyan, amelyet a híresektől; valamint az egyéni szépség

és jóság alapján (καλοκαγαθια).

A szépségnek három fajtája van: az első, ami tetszik – ilyen a szép alak a tekintet számára.

A másik a hasznavehető, mint az eszközök, vagy a ház, s más ilyenféle szép a

hasznavehetőség szempontjából. Az is szép, ami a törvényeknek és a szokásoknak hasznára

válik. Tehát szép lehet valami tekintetre, a hasznavehetőség és a hasznosság szempontjából.

A lélek három részre oszlik. Az első az értelmes, a második a vágyakozó, a harmadik a

haragvó. Az értelmes rész a döntés, a gondolkodás, a megértés és minden hasonló dolgok

forrása. A vágyakozó a táplálkozás, a közösülés és minden más ilyen oka. A haragos rész a

bátorság, a megelégedettség, a fájdalom (szomorúság) és a düh oka. A lélek részei tehát az

értelmes, a vágyakozó és a haragos.

A tökéletes erénynek négy fajtája van: az értelem, az igazságosság, a bátorság, és a

mértékletesség. Az értelem folytán végezzük helyesen dolgainkat; az igazságosság folytán

cselekszünk igazságosan a közösségben és a kereskedelemben; a bátorság okozza, hogy

veszélyek és félelmek közepette ne csüggedjünk, hanem kitartsunk; a mértékletesség révén

uralkodunk az élvezeteken, és nem leszünk egynek sem rabjai, hanem szépen fogunk élni.

Tehát az erény részei: az értelem, másodszor az igazságosság, harmadszor a bátorság,

negyedszer a mértékletesség.

A hatalom

öt részre oszlik: az egyik a törvény szerinti, majd a természet szerinti, a szokás

szerinti, negyedszer születés (származás) és ötödször az erő szerinti. Azok az uralkodók,

akiket a polgárok választanak a hatalomra, a törvény alapján uralkodnak. A természet szerinti

a férfiak (hímneműek) hatalma, mivel többnyire mindenütt a hímneműek uralkodnak a

nőneműek fölött, nemcsak az emberek, hanem a többi élőlény között is. A szokás szerinti

άρκή

Sambuccus: magistratus

hatalom olyan, amilyent a paidagogoszok gyakorolnak a fiúk, és a tanítók a tanítványok

fölött. A születés (származás) szerinti hatalomnak az olyant nevezik, amilyent a lakedaimoni

királyok gyakorolnak: ugyanis ott valamely nemzetségnél van a hatalom. Makedoniában is

ekképpen uralkodnak, ugyanis ott is egy nemzetségből származik a királyság. Amikor

erőszakkal, vagy csellel uralkodnak a polgárok akarata ellenére, azt erő szerinti hatalomnak

mondják. A hatalom tehát törvény szerinti, természet szerinti, szokás szerinti, származás

szerinti, vagy erő szerinti.

Hatféle szónoklat van: rábeszélésnek hívják, ha valaki valakit rá akar beszélni a háborúra

vagy szövetségre; ha viszont nem akar rábeszélni háborúra vagy szövetségre, hanem úgy

gondolja, hogy veszteg kell maradni, az a lebeszélés; a szónoklat harmadik fajtája, ha valaki

ki akarja mutatni, hogy méltatlanság érte valaki részéről és sok rossz okának tartja – ezt a fajta

szónoklatot vádnak nevezik. A negyedik fajta szónoklatot védőbeszédnek hívják, ugyanis azt

bizonyítja, hogy senkivel szemben nem követett el igazságtalanságot, és más helytelenséget

sem tett a vádlott. A beszéd ötödik fajtája, ha valaki mást dicsér, szépet és jót hoz elő róla. Az

ilyen beszédet dicséretnek hívják (έγκωμιον). A hatodik beszédfajta, ha valakit sehonnainak

neveznek. Ezt (a fajta beszédet) feddőbeszédnek hívják. A szónoklat ezek szerint: rábeszélés,

lebeszélés, vád- és védőbeszéd, dicséret, feddőbeszéd.

Négyféle helyes beszédet különböztetünk meg: először is, hogy mit kell mondani;

másodszor, mennyit kell beszélni; harmadszor, kihez kell beszélni; és negyedszer: meddig

kell beszélni. Mit kell beszélni? Azt, ami hasznos annak is, aki beszél, meg annak is, aki

hallgatja. Mennyit kell beszélni? Se többet, se kevesebbet a szükségesnél. Kihez kell

beszélni? Aszerint, hogy idősebbekkel beszélsz, úgy a beszédnek a magasabb életkorhoz kell

alkalmazkodnia; ha fiatalabbakkal, úgy az ő életkorukhoz. Meddig kell beszélni? Sem előbb,

sem később nem szabad (abbahagyni). Ha nem (tartjuk ezeket be) vétünk és nem fogunk

helyesen beszélni.

A jótékonyságot négy részre osztjuk: vagy pénzbeli, vagy testi (személyes), vagy tudással,

vagy szavakkal történik. A pénzbeli jótékonyság, ha a rászorulónak valaki pénzt ad és ezzel

kisegíti az anyagi gondokból; testi (személyes) segítséget akkor nyújt valaki, ha valakin

tettleg bántalmazás során segít; a nevelők, orvosok és akik a jóra tanítanak, a tudományok

által tesznek jót; amikor az emberek a bíróságra mennek, és az egyik a másik védelmében

szól, akkor szavával tesz jót. A jótékonyság egyik fajtája a pénzbeli, a másik a testi, a további

a tudással történő, a negyedik pedig szóbeli.

A dolgok beteljesítése négyféle. Az első a törvényes teljesítés, ha valamilyen döntés

születik, és ezt teljesíti a törvény. Az olyan dolgokat tekintjük természet által befejezetteknek,

mint a nap, az év és az évszak; a művesség (τεχνη) által befejezett például a házépítés – aki

ugyanis házat épít, az azt befejezi. Ugyanígy a hajóépítés során a hajót befejezik. Negyedszer:

a dolgok véletlenszerűen teljesednek be, ha másként történik, mint ahogyan azt valaki

gondolta. A dolgok beteljesedése tehát vagy törvényszerű, vagy természetes, vagy művészi,

vagy véletlen.

A képesség

négyféle: az első, amire a gondolkodás segítségével vagyunk képesek, így

számolni és előrelátni; a másik, amit a test segítségével, mint például járni, adni, venni és más

efféle; a harmadik, amit a katonák vagy a pénz sokaságával tehetünk, ezért mondják, hogy a

királynak nagy ereje (δυναμιν) van; az erő negyedik fajtája:

elszenvedni, vagy megtenni a jót vagy a rosszat. Ilyen értelemben megbetegedhetünk,

nevelhetnek bennünket, lehetünk egészségesek és minden más ehhez hasonló. A képesség

tehát: a gondolkodásban, a testben, a hadseregben és pénzben, vagy a cselekvésben és

szenvedésben van.

Az emberszeretetnek három fajtája létezik: az első köszönéssel történik, amikor valaki

mindenkit köszönt, akivel találkozik és a jobbját nyújtja; a másik fajta, ha valaki mindenkinek

δυναμις

Sambuccus: potentia.

segítségére siet, aki bajba jutott; az emberszeretet ismét más fajtája, ha valaki szívesen ad

ebédet. Az emberszeretet fajtája tehát a köszöntés, a jótett, a vendégség.

A boldogság öt részre oszlik: az egyik a jó tájékozottság, a második a jó érzékek és a test

egészsége, a harmadik jószerencse a tettekben, a negyedik az emberek megbecsülése, ötödik a

jó jövedelem és gazdagság abban, ami az életben hasznos. A jó tájékozottság a nevelésből és

sok tapasztalatból származik; a jó érzékek a testrészektől függenek, mint amikor valaki a

szemével lát, a fülével hall, valamint az orrával és a szájával érzékeli, amit érzékelnie kell. Ez

mind jó érzékelés. A jó szerencse, ha valaki a becsületes emberhez méltó módon és helyesen

éri el azt, amit tenni szándékozik. A jó hír valakiről jót hallani. A jó jövedelem, ha valaki az

életben annyi eszközzel rendelkezik, hogy a barátaival is jót tehessen és méltón, gazdagon

teljesíthesse a nyilvános tevékenységeket.

Aki mindennek birtokában van, az egészen

boldog. A boldogság részei pedig a jó tájékozottság, a jó érzékek és a test egészsége, a

jószerencse, a jó hír(név) és a jó jövedelem.

A kézművességet háromfelé osztjuk: az elsőbe, a másodikba és a harmadikba. Az első a

bányászat és erdészet, ezek az előállítók; a kovács- és az ácsmesterség átalakító, mert a

kovácsmester a vasból fegyvert készít, míg az ács a fából furulyát és lantot; a harmadik az

alkalmazó, ahogyan a lovaglás a gyeplőt, a hadászat a fegyvert, a zeneművészet a furulyát és

a lantot használja. A kézművességnek tehát három fajtája van: az első, a második és a

harmadik.

A jót négy nemre osztjuk: először, eredeti értelemben arra mondjuk, aki erényes; majd

magát az erényt és az igazságosságot nevezzük jónak; harmadszor az olyasmire mondjuk,

mint amilyen a táplálék, a testgyakorlás és a gyógyszer; negyedszer pedig, mint amilyen a

furulyázás, a színjáték és más ehhez hasonló. A jónak tehát négy neme van: jó az, aki erényes,

a másik maga az erény, a harmadik a hasznos étel és a testmozgás, negyedszer jónak mondjuk

a furulya- és színművészetet, valamint a költészetet. Mindaz, ami van, lehet jó és rossz, vagy

egyik sem. Azokat a dolgokat mondjuk rossznak, amelyek mindenkor árthatnak, mint amilyen

az ítélőképesség hiánya és az esztelenség, az igazságtalanság és más ehhez hasonló. Ami

pedig ezzel ellenkezik, az jó. Ami hol használ, hol pedig árt: az se nem jó, se nem rossz, mint

például a járkálás és az ülés, az evés, vagy más, ami se nem használhat, se nem árthat. Tehát a

létezők vagy jók, vagy rosszak, vagy a kettő közül egyik sem.

A jó törvényesség

háromféle: az egyik, ha a törvények helyesek, akkor jó törvényességről

beszélünk; másodszor, ha a polgárok engedelmeskednek a meglévő törvényeknek, ezt is jó

törvényességnek mondjuk; harmadszor, ha nem léteznek törvények, de a polgárok mégis jól

teljesítik politikai kötelességüket a szokások és a berendezés szerint, ezt is jó törvényességnek

hívjuk. A jó törvényesség tehát ha a törvények helyesek, ha a meglévő törvényeknek

engedelmeskednek, harmadszor amennyiben a szokások és berendezés szerint helyesen

politizálnak.

A törvénytelenség háromfelé oszlik: az egyik, ha a törvények rosszak mind az idegenek,

mind a polgárok számára; másodszor, ha nem engedelmeskednek a meglévő törvényeknek;

végül ha egyáltalán nincsenek törvények. A törvénytelenség tehát: ha rosszak a törvények, ha

a meglévő törvényeknek nem engedelmeskednek, és harmadszor, ha egyáltalán nincsenek

törvények.

Az ellentéteket háromfelé osztjuk: így azt mondjuk, hogy a jó a rossz ellentéte, az

igazságosság az igazságtalanságé, az értelem az értelmetlenségé és más efféle. A rossz a rossz

ellentéte, mint például a tékozlásé a fösvénység, mint ahogyan az igazságos kínzás az

igazságtalan kínzásának ellentéte, és így más rossz a rossznak ellentéte. A nehéz a könnyű

ellentéte, a gyors a lassúé, a fekete a fehéré; itt nem ellenkezik egyik a másikkal. Az ellentétek

άπολογει τουργησαι

Eύνομια. Sambuccus: optima legum moderatio; laudabilis legum moderatio.

tehát amikor vagy a jó és a rossz áll ellentétben, vagy a rossz és a rossz, vagy pedig egyik sem

jó, sem pedig rossz.

A jónak három neme van: a birtokolható, az amelyből részesedni lehet, és a magában való.

A birtokolhatóak például az igazságosság és az egészség. Az, amelyből részesedhetünk, de

amelyet nem birtokolhatunk, például maga a jó. A magában való jó, amely sem a birtoklást,

sem a részesedést nem teszi lehetővé, de önmagában létezik, így az „erényesnek lenni” és az

„igazságosnak lenni” jó. Ezeket pedig nem birtokoljuk, sem pedig részesülünk belőlük,

hanem önmagában kell, hogy legyenek (az „erényesnek” és „igazságosnak lenni”). A jó tehát

birtokolható, olyan, amelyből részesedni lehet és az önmagában való.

A tanácsadás három részre oszlik: vagy múltbeli, vagy jövőbeli, vagy jelenbeli. A múltbeli

olyan példákat nyújt, mint, hogy mit kellett szenvedniük a lakedaimonoknak bizalmukért. A

jelenből vett tanácsadás megmutatja, hogy gyengék a városfalak, hogy az emberek gyávák,

hogy kevés az ennivaló. A jövőből vett tanács: nem szabad gyanúsítással sérteni a

küldöttséget, nehogy Hellász ezáltal elveszítse becsületét. A tanács tehát vagy a múltból, vagy

a jelenből, vagy a jövőből származik.

Kétféle hang van: élő és élettelen. Az élőlényeknek élő hangjuk van; az élettelen hang a zaj

és a zörejek. Az élő hangok részben tagoltak, részben nem tagoltak: az emberi hang tagolt, az

állatoké nem. A hang vagy élő, vagy élettelen.

A létezők vagy megosztottak, vagy osztatlanok. A megosztottakat részben azonos részekre

lehet osztani, részben különbözőkre. Az oszthatatlan létezők azok, amelyeket nem lehet

osztani, és nem másból tevődnek össze, mint az egy, a pont és a hang. Oszthatók viszont azok,

amelyek másból tevődnek össze, mint a szótag, az összhang, az élőlények, a víz és az arany.

Az azonos részekre osztható az, ami hasonló részekből áll, és az egész nem különbözik a

résztől, csak a tömeg által: mint például a víz, az arany és minden folyadék. A létezők részben

oszthatók, részben oszthatatlanok; az oszthatók pedig részben azonos részekre, részben

különbözőekre oszthatók.

A létezőket részben önmaguk által létezőknek mondjuk, részben valamihez viszonyítjuk.

Az önmagában létező olyan, aminek az értelmezéséhez nincs másra szükség: ilyen az ember,

a ló és a többi élőlény. Ezeknek ugyanis nincs szükségük másra az értelmezéshez. Valamihez

viszonyítva létezőnek azt mondjuk, aminek megértése céljából még valamit hozzá kell adni:

ilyen például, hogy valaminél nagyobb, valaminél gyorsabb, valami szebb, és más ehhez

hasonló. A nagyobb ugyanis nagyobb, mint a kisebb; és a gyorsabb az gyorsabb, mint valami.

A létezőket tehát vagy magukban véve, vagy valamihez viszonyítva vesszük. Így osztotta föl

(Platón) Arisztotelész szerint az elsődleges (fogalmakat).

Egy másik Platón nevű filozófus is volt Rhodoszról, ő Panaitiosz tanítványa, ahogyan a

grammatikus Szeleukosz beszéli A filozófusról című művének első könyvében; továbbá egy

peripatetikus filozófus, Arisztotelész tanítványa; majd egy további, Praxiphánész fia; és a régi

komédiaköltő.

IV. KÖNYV

1. FEJEZET – SZPEUSZIPPOSZ

Ez Platónról mindaz, amit mondtak róla, és amit gondosan össze tudtunk gyűjteni. Őt

követte az athéni Szpeuszipposz, Eurimedon fia a Myrrinosz démoszból; Platón nővérének,

Pótónnak volt a fia. Nyolc évig állt az iskola élén, a száznyolcadik Olympiásztól. A

Muszeionban, amelyet Platón alapított, az Akadémiában szobrot állított a Khariszoknak.

Kitartott Platón tanítása mellett, de nem az ő életmódjában. Hirtelen haragú és élvezethajhász

volt. Azt mondják, egyszer dühében kútba dobta kedvenc kiskutyáját, és puszta

élvezetvágyból egyszer elutazott Makedóniába is, hogy részt vegyen Kaszandrosz

lakodalmán.

Azt mondják, hogy Platón és az ő hallgatónői között volt Lasztheneia Mantineából, és a

fliászi Axiothea. Dionysziosz gúnyosan ezt írja neki: „Bölcsességedet árkádiai

leánytanítványod szerint lehet megítélni: Platón felszabadította minden adó alól azokat, akik

hozzá jöttek, te pedig beszeded tőlük, akár akarnak adni, akár sem.” Amint Diodórosz beszéli

Emlékeinek első könyvében, Szpeuszipposz volt az első, aki a tudományokban a közöset

szemlélte, és amennyire ez lehetséges volt, összefüggésbe hozta őket egymással. Ahogyan

Kaineosz mondja, ő hozta elsőként nyilvánosságra Iszokratész úgynevezett titkos tanítását.

Úgyszintén elsőnek találta fel, hogyan lehet a fiatal hajtások kötegéből öblös kosarat

készíteni.

Amikor Szpeuszipposz már testileg teljesen tönkrement a paralízistől, üzent

Xenokratésznek, hogy jöjjön és vegye át az iskola vezetését. Mesélik, hogy kocsin jövet az

Akadémiára, találkozott Diogenésszel és így köszöntötte: „- Jó egészséget!” Diogenész pedig

azt mondta: „- Terád ez nem vonatkozik, ha kibírod az ilyen életet!” Végül olyan rettentő

állapotba jutott, hogy öregségére maga vetett véget életének. Ez a mi (sírfeliratunk), amelyet

neki szántunk:

„Ha tudtam volna, hogy Szpeuszipposz így halt meg,

senki sem győzne meg, hogy ezt mondjam:

nem volt Platón vére szerint; egyébként soha

nem halt volna meg elkeseredésében, valamely apróságtól.”

Plutarkhosz viszont azt mondja Lyszandrosz és Sula életrajzában, hogy felfalták a tetvek.

Amint Timotheosz az Életrajzokban mondja, testileg teljesen összeomlott. Azt beszéli, hogy

Szpeuszipposz találkozott egy gazdag emberrel, aki egy nem túlságosan formás lányt

szeretett, és azt mondta neki: „Miért van olyan nagy szükséged erre? Én találok neked tíz

talentumért egy formásabbat.”

Sok emléket és dialógust hagyott hátra. Közöttük ezeket:

A kyrénei Arisztipposz

A gazdagságról (egy könyv)

Az élvezetről (egy könyv)

Az igazságosságról (egy könyv)

A filozófiáról (egy könyv)

A barátságról (egy könyv)

Az istenekről (egy könyv)

A filozófus (egy könyv)

Kephaloszhoz (egy könyv)

Kephalosz (egy könyv)

Kleitomakhosz avagy Lysziász (egy könyv)

A polgár (egy könyv)

A lélekről (egy könyv)

Grylloszhoz (egy könyv)

Arisztipposz (egy könyv)

A művészek bírálata (egy könyv)

Visszaemlékező párbeszédek

A kézművességről (egy könyv)

Párbeszédek a tevékenységek hasonlóságáról

Felosztások és feltevések a hasonlóságokról

A fajok és nemek paradigmáiról

Amartyroszhoz

Platón dicsérete

Levelek Diónhoz, Dionyszioszhoz, Philipposzhoz

A törvényhozásról

A matematikus

Mandrobolosz

Lysziász

Meghatározások

Az emlékek sorrendje

Összesen 43.475 sor; őneki írta Timonidész a Történeteket, amelyekben felsorolja Dión és

Bión tetteit. Phabórinosz az Emlékek második könyvében elbeszéli, hogy Arisztotelész három

talentomért megvette Szpeuszipposz könyveit.

Volt egy másik Szpeuszipposz is: az alexandriai orvos, Hérophileiosz tanítványa.

2. FEJEZET – XENOKRATÉSZ

Agathénor fia, Xenokratész, khalkédóni volt. Kora ifjúságától Platónt hallgatta és

Szicíliába is elkísérte. Természetét tekintve lomha volt. Ezért mondják, hogy Platón,

Arisztotelészhez hasonlítva azt mondogatta: az egyiknek ösztöke kell, a másiknak gyeplő; az

egyiket olyan könnyű hajtani, mint egy lovat, a másikat nehéz, mint egy szamarat!

Ám

Xenokratész becsületes volt és mindig előkelően viselkedett. Ezért mondta neki Platón:

„Xenokratész, mutass be áldozatot a kháriszoknak.” A legtöbb időt az Akadémián töltötte; azt

beszélik, hogy amikor a városba ment, a hordárok és az ordítozó csőcselék kitért az útjából.

Azt mondják, hogy egyszer Phryné, a hetéra is meg akarta kísérteni, amint másoktól üldözve,

menedéket keresett házikójában. Xenokratész emberiességből befogadta, s mivel itt csak egy

kis fekvőhely volt, megosztotta vele. Végül dolgavégezetlenül fölkelt, miután sokat

rimánkodott Xenokratésznak. Azt beszélik, a kérdezősködőknek azt mondta, hogy nem

ember, hanem szobor mellől kelt fel. Egyesek azt mesélik, hogy tanítványai fektették Laiszt

az ágyába. Xenokratész annyira önmegtartóztató volt, hogy többször égettette és vágatta

szeméremtestét. Igen megbízható volt, úgyhogy az athéniak senki másnak nem engedték meg,

hogy eskü nélkül tanúskodjon, noha ez törvényellenesnek számított. Rendkívül önálló is volt.

Amikor egy alkalommal Alexandrosz sok ezüstpénzt küldött neki, ő elvett belőle háromezer

attikai drakhmát, a többit pedig visszaküldte, mondván, hogy (Alexandrosznak) nagyobb

szüksége van a pénzre, mert több embert etet. Azt sem fogadta el, amit Antipatrosz küldött,

ahogyan Myrónianosz értesít a Párhuzamokban. Amikor pedig aranykoszorúval tisztelték

meg a sok ivásért a dionyszoszi serlegünnepen, a koszorút Hermész szobrára helyezte, épp

úgy, ahogyan a virágkoszorúkat szokta odatenni. Azt is beszélik, hogy egyszer követségbe

küldték többedmagával Philipposzhoz. Azok ajándékokkal megvesztegetve eleget tettek a

meghívásoknak a gyűlésekre, és beszéltek Philipposszal. Ő viszont sem ezt, sem azt nem tette.

Philipposz ezért elutasította. Amikor a követek visszatértek Athénbe, azt mondták, hogy

Xenokratész hiába ment velük. Az athéniek készek voltak őt megbüntetni. Akkor azt mondta,

hogy az athéniek előbb gondolkodjanak el poliszuk (érdeke) felől. Azt mondják, kétszeres

tiszteletben részesítették ekkor (Philipposz ugyanis tudta, hogy a többit megvesztegette, „de

engem sohasem fog megnyerni”- szólt Xenokratész). Azt is beszélik, hogy később Philipposz

is mondta, hogy Xenokratész volt az egyetlen a hozzá küldöttek közül, akit nem vesztegetett

meg. Amikor pedig Antipatroszhoz küldték követségbe a lamniai csatában foglyul ejtett

athéniek ügyében, és ez meghívta volna ebédre, ezt idézte neki:

„Ó Kirké! Ki az a becsületes férfi, aki megízlelné

Sambuccus: cui ego quem asinum iungo! (miféle lóhoz, miféle szamarat kötök).

az ételt és az italt, mielőtt felszabadítaná a

foglyokat, és szeme előtt nem látná őket?”

Antipatrosz jóindulattal fogadta ezt a szellemes választ,

és azonnal szabadon bocsátotta a

foglyokat.

Amikor egy veréb sólyomtól üldözve a mellére szállott, megsimogatta és elengedte

mondván, hogy aki menedéket kér, azt nem szabad kiszolgáltatni. Egy alkalommal Bión

sértegette azzal, hogy nem fog neki válaszolni, nem méltó ugyanis, hogy a tragédia

válaszoljon, ha a komédia kihívja! Valakinek, aki sem a zenéhez, sem a mértanhoz, sem az

asztronómiához nem értett, de ettől függetlenül az ő iskolájába akart járni, azt mondta: „Eredj!

Nincs meg a szerszámod a filozófiához!” Mások szerint azt mondta: „Nálam nem gyapjút

fésülnek!”

Amikor Dionysziosz azt mondta Platónnak, hogy elvágja a nyakát, (Xenokratész)

rámutatott a sajátjára és azt mondta: „De senki (nem teszi ezt meg), mielőtt ezt (el nem

vágná). Azt is beszélik, hogy amikor Antipatrosz egy alkalommal Athénbe jött, és csókkal

köszöntötte, nem köszöntötte vissza, amíg végig nem mondta beszédét. Naponta többször

önfeledten gondolkodott, és azt mondják, napi egy órát a hallgatásnak szentelt.

Sok írást, eposzt és intelmet hagyott hátra. Ezek a következők:

A természetről (α-ζ)

A bölcsességről (6 könyv)

A gazdagságról (1)

Az árkádiai (1)

A meg nem határozottról (1)

A gyermekről (1)

Az elégedettségről (l)

A haszonról (1)

A szabad emberről (1)

A háláról (l)

Az önkéntességről (1)

A barátságról (2)

Az illőről (1)

Az ellentétekről (2)

A jó érzésről (εύδαιμονια) (2)

Az írásról (1)

Az emlékezésről (1)

A hazugságról (1)

Kalliklész (1)

Az értelemről (2)

Oikonomikosz (1)

A mértékletességről (1)

A törvény erejéről (1)

Az államról (1)

A szentségről (1)

Az erény áthagyományozhatóságáról (1)

A létezőről (1)

Sambuccus: dexteritatem.

Sambuccus: Extat hic ni fallor a Marsilio Ficino. (Loeb: Supposed by Marsilius Ficinus to be the extant

dialogue Axiodus attributed to Plato.)

Lásd előző lábjegyzetet.

A sorsról (1)

A szenvedélyekről (1)

Az életmódról (l)

Az összetartásról (1)

A tanítványokról (2)

Az igazságosságról (1)

Az erényről (2)

Az alakokról (είδων) (1)

Az élvezetről (2)

Az életről (1)

A bátorságról (1)

Az egyről (1)

Az ideákról (1)

A művészetről (1)

Az istenekről (2)

A tudományról (1)

Az államférfi (1)

A tudományosságról (l)

A filozófiáról (1)

Parmenidész műveiről (1)

Arkhedémosz, vagyis az igazságosságról (1)

A jóról (1)

A megismerésről szóló tanításokról (α-η)

A logikai kérdések megoldásáról

Előadások a fizikáról (α-ζ)

Összefoglalás (1)

A nemekről és fajokról (1)

Pitagóreus kérdések (1)

Megoldások (2)

Felosztások (8)

Tételek (20 könyv; 30.000 sor) A dialektika tanulmányozásáról (12.740 sor)

Ezek után következik tizenöt, majd tizenhat könyv a stílusról szóló tanulmányokról;

A következtetésről kilenc könyv,

A matematikáról (tudományos tételekről) szóló könyvekről (6),

Az ismeretről szóló könyvekről másik két könyv,

A geometriáról szóló könyvekről (5),

Kommentárok (1),

Az ellentétekről (1),

A számokról (1),

A számok szemlélete (1),

A dimenziókról (1),

Az asztrológiáról (6),

Az uralom elemei.

Alexandroszhoz (4),

Arybaszhoz,

Hephaisztiónhoz,

A geometriáról (2),

SAMBUCCUS, De scientificis (Περι έπιστημοσυνης) – Loeb: on cognition.

224.239 sor.

Noha ilyen kiváló ember volt, az athéniek egyszer mégis eladták (rabszolgának), mivel

nem tudta fizetni a tartózkodási díjat. Akkor phaléroni Démétriosz megvásárolta, és

mindkettőnek kártérítést adott: Xenokratésznek a szabadságot, az athénieknek pedig a

tartózkodási díjat. Ezt amasztriszi Myrónianosz beszéli el a Történelmi párhuzamok

fejezetének első könyvében. (Xenokratész) Szpeuszipposzt követte, és huszonöt évig vezette

az iskolát Lyszimakhidesz arkhontosz idején, a száztizedik Olympiász második évétől.

Éjszaka halt meg – megbotlott egy edénykében és elesett. Nyolcvankét éves volt.

Így szóltunk róla:

„Bronz edénykében botlott meg egykor, a mindenben mindenütt

legkiválóbb férfi, Xenokratész beütötte homlokát,

hangosan felkiáltott és meghalt.”

Élt még hat másik Xenokratész is

: a taktikus, igen régen; majd az említett filozófus

rokona és polgártársa; azt mondják, létezik egynek beszéde bizonyos elhunyt Arszionéról,

Arszinoétikosz címmel. A negyedik egy filozófus, aki nem túl sikeres elégiákat írt. Ebből

látszik, a költők sikeresen írnak prózát, ám a prózaíróknak nincs sikerük a költészetben. Ez

világosan mutatja, hogy az egyik a természet ajándéka, a másik a művészet alkotása. Az

ötödik egy szobrász; a hatodik dalokat írt, amint Arisztoxenosz mondja.

3. FEJEZET – POLEMÓN

Polemón, Philosztratosz fia, az athéni oiaták démoszából származott. Fiatal korában igen

zabolátlan és kicsapongó volt. Ezért vágyai kielégítésére mindig vitt magával pénzt, sőt még

rejtett is el a különböző sikátorokban. Egyszer az Akadémián is találtak egy oszlop tövében

három obulust, amit fönt említett célra rejtett el. Egy alkalommal társaival egyetértésben,

ittasan, koszorúval a fején berontott Xenokratész iskolájába; az nem hagyta magát zavartatni,

befejezte beszédét. Ami pedig éppen a mértékletességről szólt. Az ifjút, aki hallotta a

beszédet, csakhamar annyira megnyerte, hogy szorgalmával mindenkit felülmúlt, és az iskola

vezetője lett a száztizenhatodik Olympiásztól.

A karysztoszi Antigonosz elmondja Életrajzaiban, hogy (Polemón) atyja első polgár volt,

és versenylovakat tenyésztett. Polemónt magát pedig megvádolta felesége, hogy fiúkkal van

kapcsolata. Ám mióta elkezdett filozofálni, olyan erős jellemre tett szert, hogy megjelenése és

arckifejezése sem változott, sőt még hangja is ugyanaz maradt. Ezzel hódította meg Krantórt

is. Amikor egy veszett kutya megtámadta és belemart térdhajlatába, egyedül ő nem sápadt el.

És amikor zavar támadt a téren és azt kérdezték, mi történt, ő nyugodt maradt. A

színelőadásokon sem zavarta meg érzelmeit semmi. Amikor a költő Nikosztratosz,

melléknevén Klytamnésztra, valamit fölolvasott a költőből

neki és Krátésznek, ez utóbbit

egészen fölhangolta, míg Polemón úgy viselkedett, mintha semmit sem hallott volna. Egészen

olyan volt, mint ahogyan az arcképfestő Meleanthiosz a képmást jellemzi az

arcképfestészetről írt könyvében. Ott ugyanis azt mondja, hogy az arcképeknek bizonyos

önuralmat és kemény vonásokat kell sugározni, úgy, mint a jellemnek is. Polemón azt

mondogatta, hogy „a tettekben kell gyakorolni magunkat, nem pedig dialektikai teorémákban;

mint amikor valaki teljesen elmerül valami kis harmóniába: belefeledkezik, de nem

Sambuccus: alii quinque; numerus a Graeco hic deficit ubique (Itt az összes görög szövegben hiányzik a

szám).

A „költő”: Homérosz.

gyakorolja”. Így a kérdés-felelet játékban bámulatot kelthet valaki, de önmagával

ellentmondásba keveredik magatartása révén.

Magatartásában csiszolt és előkelő volt. Minden idegen volt számára, ami „olyan, mint az

ecet, vagy a csípős fűszer”, amint Arisztophanész Euripidészről mondja, vagy amint

ugyancsak ő mondja:

„Szenvedélyes élvezetvágy a fenék

iránt

egy rakás húson.”

Azt mondják soha nem ült le, amíg a tételekről beszélt, állandóan föl s alá járkált.

Előkelősége miatt nagy becsben volt a poliszban. Azt mégsem tette meg, hogy ne ment volna

társalogni a kertbe, amelynek közelébe a tanítványok költöztek, és kis kunyhókat csináltak

maguknak. Leginkább a Myseon és az ülésterem közelében laktak. Úgy tűnik, Polemón

mindenben Xenokratészt követte. Arisztipposz a Régiek kicsapongásairól írt művének

negyedik könyvében azt is mondja, hogy a szeretője volt. Mert állandóan emlegette. Vele

teljesen megegyezett hibátlansága, száraz, méltóságteljes magatartása – mint egy dór

harmónia.

Kedvelte Szophoklészt, mégpedig különösen azokat a helyeket, ahol a komikus

szavaival:

„Egy molosszi kutya segített neki a szerzői munkában”,

no meg ahol Phrynikhosz szerint:

„nem édesbor, nem is kevert, hanem

pramnoszi!”

Azt is szokta volt mondani, hogy Homérosz az epikus Szophoklész, Szophoklész pedig a

tragikus Homérosz.

Aggkori végelgyengülésben halt meg, sok írást hagyva hátra. Nekünk is van róla egy

epigrammánk:

„Nem hallod? Eltemettük Polemónt, akit

a végelgyengülés, az ember legrosszabb

szenvedése hozott ide; de nem Polemónt!

csak a testét. A csillagokhoz térve

útján, itt hagyta feküdni testét.”

4. FEJEZET – KRATÉSZ

Kratész, Antigenosz fia, athéni volt és a Thriasz-démoszhoz tartozott. Polemón hallgatója

és szeretője. Ő örökölte iskoláját is. Annyira szerették egymást, hogy nemcsak életükben

töltötték be ugyanazt a hivatást, és hasonlítottak utolsó leheletükig egymáshoz, hanem

halálukban közös a sírjuk is. Ezért Antagorasz így énekel róluk:

„Vándor, aki erre jársz, hirdesd, hogy ez

a sír Kratészt és az isteni Polemónt rejti,

a nagylelkű és azonos nézetű férfiakat,

akiknek daimoni ajkáról szent mythosz fakadt;

καταπυγοσυνη

A dór harmónia: E F G A H C D E.

tiszta bölcs életüket,

isteni örökkévalóság ékesíti,

mert hűek voltak elveikhez.”

Ezért Arkheszilaosz, aki átment Theophratosztól az ő iskolájukba, azt mondja, istenek

voltak, vagy az aranykorból maradtak itt. Nem hajhászták a népszerűséget. Hanem sokkal

inkább úgy viselkedtek, ahogyan Dionyszioszról, a furulyásról mondják, aki azt állította, hogy

az ő zenéjét senki sem hallotta, sem a forrásoktól, sem a három evezősoros hajók fedélzetén,

nem úgy, mint Iszémenioszét. Antigonosz meséli, hogy Krantór asztaltársa volt. Ők ketten és

Arkheszilaosz egyetértésben éltek. Arkheszilaosz együtt lakott Krantórral, Polemon pedig

Kratésszel és egy bizonyos Lyszikleosz nevű polgárral. Ahogy mondottuk, Kratész Polemon

kedvese volt, Arkheszilaosz pedig Krantóré.

Amikor Kratész meghalt filozofikus könyveket, komédiáról szóló (műveket), és

népgyűlésen, valamint küldöttségben mondott beszédeket hagyott maga után – értesít

Apollodórosz Krónikájának harmadik könyvében. De kiváló tanítványokat is: Arkheszilaoszt

(akiről szólni fogunk), aki hallgatója is volt, Biónt, a boryszteneit, Theodórosz követőjét, aki

ennek szektájáról kapta melléknevét, akiről szintén fogunk szólani, amikor majd

Arkheszilaoszról tárgyalunk.

Tíz Kratész volt. Az első a régi komédiaköltő; a második a tralészi szónok, Iszokratész

tanítványa; a harmadik egy kubikos

100

Alexandrosz kíséretéből; a negyedik egy „kutya”

101

akiről beszélni fogunk; az ötödik egy peripatetikus filozófus; a hatodik az akadémikus, akiről

imént beszéltünk; a hetedik maloszi grammatikus; a nyolcadik geometriai műveket írt; a

kilencedik epigrammaköltő; a tizedik tharszoszi akadémikus.

5. FEJEZET – KRANTÓR

A szolói Krantór, akit saját hazájában csodáltak, átköltözött Athénbe, ahol Polemón

iskolatársaként Xenokrátészt hallgatta. Hátrahagyott egy harmincezer soros emlékiratot,

aminek egy részét Arkheszilaosznak tulajdonítják. Azt mondják, hogy amikor valaki

megkérdezte, miért szerette meg Polemónt, és hogy az mivel vonzotta magához, azt felelte:

„Soha nem hallottam, hogy beszéd közben fölemelte, vagy leeresztette volna a hangját.”

Amikor megbetegedett, elment az Aszklepionba és ott föl-alá sétált. Mindenfelől

odaözönlöttek, gondolván, hogy nem betegsége miatt jött, hanem hogy ott iskolát alapítson.

Köztük volt Arkheszilaosz is, aki általa akart összekerülni Polemonnal, noha Krantór

szeretője volt, amint már mondottuk Arkheszilaoszról szólván. Amikor Krantór meggyógyult,

úgy beszélik, ő is hallgatta Polemónt, amiért nagyon megcsodálták (Polemónt). Azt mondják,

hogy birtokát, amely tizenkét talentumot ért, Arkheszilaoszra hagyta. Amikor ez megkérdezte,

hová akar temetkezni, azt mondta:

„Szép dolog a szeretett föld rejtekén rejtőzni.”

Úgy mondják verseket is írt, amelyeket hazájában, Athéné templomában helyezett el

lepecsételve. Theaitétosz, a költő így nyilatkozik róla:

„Tetszett az embereknek, még inkább tetszett

a múzsáknak Krantór; nem volt előrehaladott

a korban. – Mutatkozz barátságosnak Föld, a

szent emberrel szemben! Nyugodjon az élet bőségében!”

100

ταφωρυχος- Sambuccus: vallorum efossor (árokásó).

101

κυων – kynikosz.

Krantór mindenki másnál jobban csodálta Homéroszt és Euripidészt, mondván, hogy igen

nehéz tragédiaköltőnek lenni és ugyanakkor rokonszenvet kiváltani. A Bellorophon sorát

idézte:

„Jaj nekem! De miért jaj? Mert a halál fiai vagyunk!”

Azt mondják, Antagorasz, a költő következő szavait ekképpen idézte Krantór, Erószra

alkalmazva:

„Lelkem kétkedik, miután a születéstől kezdve

kétes, vajon téged kell-e Erósz, a halhatatlan

istenek közül elsőnek tartanom? Elsőnek a

gyermekek közül, akiket egykor Erebosz és

az éj királynéja szült Okeanosz tágas mélységeiben?

Vagy te, Kyprosz, vagy Gaia

eszes szülötte, avagy a Szeleké

Annyi rossz és jó van, amit odaítélsz

az embereknek. Ezért alakod is kettős.”

Igen ügyes volt a nevek képzésében. Azt mondta, hogy a tragikus színész hangja nyers és

telve van a héj hulladékával. Egy költőre azt mondta, hogy sorai tele vannak

keményfejűséggel (σκιφης), Theophrasztosz tételeit pedig kagylóval írták. Legnagyobb

elismerésnek A szomorúságról című műve örvend. Vízkórban halt meg, Polemón és Kratész

előtt. Ezt (az epigrammái) szenteltem neki:

„A legrosszabb betegség legyőzött téged, Krantór,

így szálltai alá Plútó mélységeibe

s még te ott jól érzed magad, az

Akadémia és hazád, Szólói,

hiányolják beszédeidet.”

6. FEJEZET – ARKHESZILAOSZ

Arkheszilaosz, Szeuthész fia (vagy Szkythészé, amint Apollodórosz mondja Krónikáinak

harmadik könyvében) az aioliszi Pitanéból való. Ő volt a középső Akadémia első feje,

elsőként tartózkodott az ítélettől az ellentétes vélemények miatt. Ő volt az első, aki mindkét

oldalról érvelt egy kérdés kapcsán, és elsőként foglalkozott – vitathatóvá téve – Platón

hagyományával, és válaszolva a föltett kérdésre. Krantórral a következőképpen került

érintkezésbe. Ő volt a négy testvér közül a legfiatalabb; ketten ugyanattól az apától voltak,

ketten pedig ugyanattól az anyától. Az anya szerinti testvérek közül Moireász az ő gondnoka

volt. Először Autolikoszt, a matematikust, polgártársát hallgatta, mielőtt elment volna

Athénbe; vele elment Szardeszbe is. Utána Xantosz, az athéni szemész tanítványa volt. Utána

Theophrasztoszt hallgatta. Utána átment az Akadémiába Krantórhoz. Moireász, a testvére,

akit az előbbiekben említettünk, a retorikára buzdította. De ő a filozófia iránt érzett

vonzalmat, és Krantór, aki szerelmes volt belé, föltette neki a kérdést Euripidész

Andromedájának sorát idézve:

„Ó szűz! Ha megszabadítalak, hálás leszel-e nekem?”

Ő pedig azt (a sort), amely ezt tartalmazza:

„Idegen, ha akarsz, vezess el mint szolgálót, vagy mint feleséget.”

Ettől kezdve együtt éltek. Mondják, hogy Theophrasztosz elkedvetlenedve emiatt így szólt:

„Milyen kedves és ügyes ifjú hagyta el iskolámat?” Ugyanis Arkheszilaosz nagyon hatásos

volt az érvelésben, és szívesen írt könyveket, majd költészetre adta magát. A következő

Attaloszhoz írt epigrammát neki tulajdonítják:

„Pergamon nemcsak a fegyverekről ismert, hanem a lovakról is.

Gyakran kitűnik az isteni Piszában is (Olymposzon)

Ha a halandónak szabad Zeusz szándékáról véleményt

mondani, a jövőben egyre inkább megfogják énekelni.”

Menodorosznak, Eugamosz kedvesének, egyik iskolatársának is (szentelt egy epigrammát):

„Messze van Frígia, messze szent Tyateira, a te hazád,

Ó Menodorosz! Ám a szörnyű Akherontoszhoz egyenlők az

utak, amint mondják, bárhonnan is mérjék.

Ezt a sírt, amelyet messziről látni, Eugamosz

emelte, akinek kedvesebb voltál sok napszámosnál.”

Homéroszt becsülte az összes (költő) közül a legtöbbre, s mielőtt aludni ment volna,

mindig elolvasott valamit. Ha reggel olvasni akart, azt mondta, hogy megy a szeretőjéhez.

Pindaroszra azt mondta, hogy hatalmas abban, hogy betöltse a hangot, és hogy nevek és

szavak bőségét nyújtsa. Iónról fiatalkorában írt tanulmányt.

Hallgatta Hipponikosz mértan előadásait is. Az ő számlájára ékelődött, mondván, hogy

érdektelen lajhár, aki csak ásítozik, de egyébként saját művészetében jártas. Úgy látszik,

ásítás közben repült a szájába a geometria. Amikor gyengeelméjűség

102

vett rajta erőt,

magához vette házába, és addig ápolta, amíg fel nem épült. Amikor Krátész meghalt, egy

darabig vezette az iskolát, miután egy Szókratész-követő átengedte neki. Miután tartózkodott

attól, hogy bármiről ítéletet mondjon, azt mondják, hogy semmit sem írt. Ismét mások azt

beszélik, hogy tetten érték, amikor Krantór műveit javította, amelyeket egyesek szerint

kiadott, mások szerint elégetett. Úgy tűnik csodálta Platónt, és könyveit is megszerezte. Azt is

mondják, hogy Pyrrhont is követte, a dialektikát is űzte, és az eretriai iskola érveit is magáévá

tette. Ezért mondja róla Arisztón:

„Elől Platón, hátul Pyrrhón, középen Diodórosz.”

Timón pedig így jellemzi:

„Mivel keblében Menedémosz ólomsúlyával,

vagy a húsos Pyrrhőhoz, vagy Diodóroszhoz fog

sietni.”

Majd valamivel később ezeket a szavakat helyezi ajkára:

„Elúszom Pyrrhóhoz és a púpos Diodóroszhoz.”

102

Sambuccus: dementem effectum.

Rendkívül elvhű és pontos volt, a beszédben gondosan megkülönböztette a kifejezéseket és

a szavakat; nyílt volt és igencsak értett a parodizáláshoz. Ezért egykor így szólt Timón: „Az

értelmeset az értelmetlen dörmögéssel kevered.”

Amikor egy ifjú merészebben beszélt, azt mondta: „Senki nem fogja nyakon csípni?”

103

Amikor pedig valaki kifejtette neki, hogy úgy tűnik, az egyik dolog nagyobb a másiknál,

megkérdezte tőle:

„Vajon tíz ujj számára ugyanaz-e, mint hat ujj? Volt egy bizonyos khioszi Hémon, csúnya

kinézésű, aki azt képzelte magáról, hogy szép, és finom ruhákba öltözködött. Amikor azt

mondta, hogy úgy gondolja, a bölcs soha sem lesz szerelmes senkibe, Arkheszilaosz azt

felelte: „Még abba sem, aki olyan szép, és olyan szép ruhákba öltözik, mint te?” Valaki, aki

szégyentelen életet élt, azzal vádolta Arkheszilaoszt, hogy merész, és a következőt mondta:

„Felséges asszony, szabad kérdeznem, vagy hallgassak?” Arkheszilaosz rögtön ezt felelte:

„Asszony, miért beszélsz olyan nyersen, nem pedig úgy, ahogyan megszoktad?” Amikor egy

családtalan fecsegő sértő dolgokat mondott neki, így szólt: „A neveletlen fecsegés a

rabszolgagyermekek szokása.” Egy másik fecsegőnek, aki sok butaságot összehordott, azt

mondta, hogyhogy nem akadt legalább egy goromba dajkája. Volt, akinek semmit sem felelt.

Egyik tanítványának, aki pénzt kölcsönzött és beismerte, hogy valamit nem tud, azt mondta:

„A tyúkok sem tudják honnan fúj a szél, kivéve, amikor a fészkükön vannak.” (Ez a sor

Szophoklész Oinomaoszából van.) Egy dialektikusnak, aki Alexinosz iskolájához tartozott, és

nem tudta megismételni, amit Alexinosz mondott, elmesélte, mi történt Philoxénosszal és a

téglaégetőkkel. Philoxénosz egy alkalommal hallotta, hogy a téglaégetők hamisan éneklik

énekét, darabokra zúzta lábával tégláikat, és azt mondta: „Ahogyan ti elrontjátok az enyémet,

úgy én is elrontom a tieteket.” Azokra is haragudott Arkheszilaosz, akik nem kezdtek el

időben foglalkozni tudománnyal. Természeténél fogva alkalmazta az olyan kifejezéseket,

mint „állítom”; „ez és ez ebben nem fog egyetérteni” (és meg is nevezte az illetőt).

Tanítványai közül ebben sokan utánozták, épp úgy, mint beszédstílusában és megjelenésében.

Igen találékony volt. Ügyesen tudott válaszolni, de arra is képes volt, hogy a beszédet

visszavezesse kiindulópontjára, és minden helyzetre alkalmazza. Mindenkinél ügyesebb volt a

meggyőzésben. Ezért sokakat vonzott iskolájába, noha tartottak csipkelődésétől. De ezt

szívesen elviselték, mert jó ember volt, és mindenben reménnyel töltötte el hallgatóit.

Életében nagyon egyszerű volt. Mindenkin nagylelkűen segített, de szerénységében azt akarta,

hogy tette titokban maradjon. Egy alkalommal fölkereste a beteg Ktészibioszt, és amikor látta

milyen kilátástalan a helyzete, párnája alá rejtett egy pénzeszacskót. Amikor Ktészibiosz

megtalálta, azt mondta: „Ez Arkheszilaosz tréfája.” Más alkalommal ezer (drakhmát) küldött

neki.

Az arkádiai Arkhiászt megismertette Eumenésszel és elérte, hogy ezt nagy kitüntetésekre

méltatták. Szabad gondolkodó volt és nem volt kapzsi. Elsőként látogatta az előadásokat,

amelyekért belépőt kellett fizetni. Különösen szerette Arkhexatosz és Kallikratész előadásait,

amelyekért egy aranyat kellett fizetni. Sokakat segített és sokak számára gyűjtött. Egy

alkalommal valaki kölcsönkért tőle valami ezüst tárgyat a vendégfogadáshoz, és nem

104

hozta

vissza; nem kérte tőle, és úgy tett, mintha oda sem adta volna. Mások azt mondják, hogy

szándékosan adta kölcsön, és amikor ez visszahozta, Arkheszilaosz odaajándékozta, mivel az

illető szegény volt. Pitanéban volt egy birtoka, ahonnan Pyladész a szükségeseket küldte. De

Eumenész, Philetairosz fia sokat ajándékozott neki, ezért a királyok közül egyedül neki

szentelte művei egyikét-másikát.

Antigonoszt is sokan tisztelték, és amikor megérkezett mindenki üdvözölte; Arkheszilaosz

azonban otthon maradt, nem akarva terhére lenni ismeretségével. Jó barátságban volt

Hieroklésszel is, Mounikhia és Pireusz parancsnokával. Ünnepi alkalmakkor mindig

103

άστραγαλος

: nyakcsigolya; ebből készítették a kockákat. Ezért más olvasat: Senki sem győzi le a kockajátékban?

104

Egyes kéziratokban hiányzik a „nem”.

megjelent nála. S noha ez rámenősködött, hogy átadja üdvözleteit Antigonosznak, nem tudta

őt megnyerni számára, mert csak a kapuig ment, s utána visszafordult. Amikor Antigonosz

győztesen került ki a tengeri ütközetből, sokan hízelgő leveleket írtak neki, Arkheszilaosz

azonban hallgatásba burkolózott. Egy alkalommal mégis elment Antigonoszhoz, mint követ

saját hazájának, Démétriásznak érdekében, de semmit sem ért el. Az egész időt az Akadémián

töltötte, kerülve minden politikai tevékenységet.

Amikor Athénben volt, hosszabb ideig tartózkodott Pireuszban, ahol előadásait tartotta,

Hieroklész iránti barátságból. Ezért egyesek megvádolták. Nagyon tékozló volt – mi más,

mint egy másik Arisztipposz? Szeretett lakmározni, de csak azokkal, akik vele egy

véleményen voltak. Nyilvánosan együtt élt Theodoté és Phila eleai hetérával. Amikor ezt

szemére vetették, Arisztipposz mondásaival válaszolt. Szerette a legénykéket is, és igen nagy

volt ez a hajlama. A khioszi Arisztón köréből való sztoikusok elmarasztalták ezért, és az

ifjúság megrontójának, szemérmetlenül beszélőnek, szemtelennek nevezték. Azt beszélik,

hogy különösen Démétriosz iránt érzett vonzalmat, aki elhajózott Kyrénébe, majd a myrleai

Kleokharesz iránt. Mesélik, hogy amikor egy ittas vidám társaság érkezett az ajtajához, azt

mondta, hogy a maga részéről ajtót nyitna, de Kleokharesz nem engedi. Ezt a fiút

Demokharész, Lakhész fia is szerette, valamint Bugelosz fia, Pythoklész. Ezeket egyszer

rajtakapta és nagyon tartózkodóan elrendelte, hogy menjenek. Mindezért a már említettek

támadták, mint becsvágyót és dicsvágyót. Leginkább a peripatetikusok támadták

Hieronymosz környezetéből, amikor összegyűjtötte barátait, hogy megünnepelje Antigonosz

fiának, Alkionésznek születésnapját, mely alkalomból Antigonosz sok pénzt küldött, hogy

mulathassanak. Ilyenkor a serleg mellett

105

megtiltott minden vitatkozást, és amikor

Arideikész felhozott valami témát, amit méltónak tartott a megvitatásra, ezt mondta: „Épp a

filozófia sajátossága, hogy tudjuk, minek mikor van itt az ideje.” Ami pedig azokat a vádakat

illeti, melyek szerint a tömeg tetszését keresi, többek között Timón ezt is mondja:

„Így szólt és elvegyült a tömegben,

ők pedig megrémültek, mint a cinkék a közéjük rontó

bagolytól – mutogatva rá, mint büszke emberre, azért,

mert hízelgett a tömegnek. Valóban semmilyen

különös tett. Miért büszkélkedsz hát, mint egy tökfej?”

Mindamellett nem volt felfuvalkodott, így tanítványait biztatta, hogy másokat is

hallgassanak. És amikor egyik tanítványa elégedetlen volt előadásaival, és a már említett

Hieronymoszét (akarta hallgatni), ő maga vezette el őt ehhez a filozófushoz, és figyelmeztette,

hogy jól viselkedjen nála.

Az alábbi kedves kis történetet is neki tulajdonítják. Amikor valaki megkérdezte tőle, hogy

van az, hogy a többi iskolából átmennek a hallgatók Epikuroszhoz, Epikurosztól viszont soha

nem mennek át másik iskolába, ezt mondta: „A férfiakból mindig lehetnek heréitek, de a

heréitekből nem lehetnek férfiak.”

Egyébként, amikor már végéhez közeledett, mindenét testvérére, Pyladészre hagyta, mivel

egyszer Moireász tudta nélkül elvitte Khioszra, s innen visszavitte Athénbe. Életében soha

nem nősült és nem voltak gyermekei.

106

Három végrendeletet készített. Az egyiket Eritreában

hagyta megőrzésre Amphikritosznál, a másodikat Athénban valami barátainál, a harmadikat

pedig hazaküldte Thaumasziasznak, valami rokonának, meghagyva, hogy őrizze meg. Ennek

a következőt írta:

Arkheszilaosz üdvözli Thaumasziászt!

105

Követem Sambuccust: inter pocula (έπικυλικειους); más olvasat: a pohárról.

106

Én eufémisztikusan fordítom: έπαιδοποιησατο

Odaadtam a végrendeletet Diogenésznek, hogy kézbesítse neked. Gyakori betegségem és

testi gyöngélkedéseim miatt elhatároztam, hogy végrendelkezem, amennyiben valami

kellemetlen történne, ne érjen valami méltatlanság téged, aki oly hűséges voltál hozzám. Az

összes ottlévő közül te vagy a legméltóbb mind életkorodnál, mind velem való rokoni

kapcsolatodnál fogva. Emlékezz tehát, hogy teljes mértékben megbíztam benned, s igyekezz

igazságos lenni velem szemben, hogy amennyire tőled telik, mindent úgy hajts végre, amint ez

engem megillet. Letétben van (ez a végrendelet) Athénben bizonyos ismerőseimnél és

Amphikritosznál Eretriában.”

Amint Hermipposz beszéli, a keveretlen bor túlzott fogyasztása következtében hetvenöt

éves korában agylágyulásban halt meg. Az athéniaknál olyan tiszteletben állt, mint senki más.

Mi pedig ezt az epigrammát írtuk neki:

„Arkheszilaosz! Hogyan fogyaszthattál annyi erős bort,

hogy

elhagyott tudatod?

Nem annyira halálod gyászolom, hanem hogy megsértetted

a Múzsákat, a serleg mértéktelen élvezetével.”

Másik három Arkheszilaosz is volt: egy a régi komédiák költője, a másik elégiákat írt, a

harmadik szobrász volt. Ez utóbbinak Szimonidész a következő epigrammát szentelte:

„Ez itt Artemisz szobra; ára kettőszáz pároszi drakhma, a

bak jelével. Arkheszilaosz, Arisztodikosz méltó fia

készítette, aki gondosan gyakorolt Athéné művészetében.”

A fönt említett filozófus a százhuszadik Olympiász körül volt élete virágában, amint

Apollodórosz értesít Krónikájában.

7. FEJEZET – BIÓN

Bión boryszthenészi születésű volt, s hogy milyen szülőktől származott, meg hogy

milyenek voltak a körülményei mielőtt a filozófiára rátért volna, azt ő maga mondja el

Antigonosznak, aki ugyanis megkérdezte: „Férfi, hová való vagy? Melyik a városod, és kik a

szüleid?” Bión ezt felelte (miután észrevette, hogy már megrágalmazták): „Apám

felszabadított rabszolga volt, aki ruhája ujjába törölte orrát (arra célozva, hogy szárított halat

árult), boryszthenészi születésű, akinek nem volt arca, csupán jel az arcán – ura

kegyetlenségének jele; anyám, amilyent az ilyen feleségül vehet – egy nyilvánosházból való.

Később apámat velünk együtt eladták, mert csalást követett el az adóval kapcsolatban. Engem

mint jó kinézésű ifjút megvásárolt egy rétor, aki halálakor mindenét rám hagyta. Én pedig

elégettem iratait, mindent összeszedtem, Athénbe mentem és elkezdtem filozofálni. Ilyen

származással és ilyen vérrel dicsekedhetem. Ez az igazság rólam. Tehát elég volt abból, hogy

Perszaiosz és Philonidész tovább meséljenek; te magad ítélkezz rólam.”

És valóban, Bión állhatatlan és sokarcú szofista volt és így gyakran alkalmat adott a

rágalmakra azoknak, akik lebecsülték a filozófiát. Egyes dolgokban viszont szerette a pompát

és át tudta magát adni a felfuvalkodottságnak. Sok emlékiratot hagyott maga után, de

mondásokat is, amelyek hasznosnak bizonyultak. Így, amikor egy alkalommal szemére

vetették, hogy nem törekedett egy fiút meghódítani, azt mondta: „A puha sajtot nem lehet

horoggal megfogni.” Amikor azt kérdezték tőle: „Ki szenvedi a legtöbb szorongást?” Azt

felelte: „Aki a legnagyobb boldogságra vágyakozik.” Amikor valaki tanácsot kért tőle, hogy

megnősüljön-e (ugyanis ezt is neki tulajdonítják), azt válaszolta: „Ha csúnya nőt veszel el,

magadat bünteted, ha szépet, az mindenkié lesz.” Azt mondta, hogy az öregség minden

rossznak az öble. Minden rossznak ez a menedékhelye. A megbecsülés minden erény anyja.

107

A szépségre (azt mondta): idegen jó. A siker idegei a gazdagság. Valakinek, aki minden

vagyonát megette, azt mondta: „Amphiaraoszt elnyelte a föld, te pedig elnyelted a földet.”

Nagyon rossz dolog nem tudni elviselni a rosszat! Helytelennek tartotta, hogy az embereket

elégessék, mintha érzéketlenek volnának, és mégis segítségül hívni őket, mintha volnának

érzékeik. Azt mondta, hogy jobb másoknak szívességet tenni, mint másoktól elvárni. Ez

rombolja a testet és a lelket. Támadta Szókratészt, mondván, ha kívánta Alkibiadészt és

megtartóztatta magát, akkor bolond volt, ha pedig nem kívánta, semmi különöset nem tett.

Azt mondta, hogy könnyű az út a Hádészbe, mivel az emberek csukott szemmel mennek oda.

Elítélte Alkibiadészt, mondván, hogy mint ifjú a férfiakat elűzte a feleségüktől, mint

fiatalember pedig az asszonyokat férjüktől. Amíg az athéniak Rhodoszon gyakorolták a

szónoklást, addig ő filozófiát tanított. Amikor valaki ezért elmarasztalta, azt mondta: „Búzát

hoztam, hogyan árulhatnék rozst?”

Azt mondta, hogy a Hádészben sokkal nagyobb büntetés lenne, ha azok, akik a vizet

hordják, nem lukas, hanem ép edényekkel kellene, hogy hordják. Egy unalmas szószátyárhoz,

aki a segítségét kérte, így szólt: „Megteszem, amit kérsz, ha mást küldesz, hogy helyetted

beszéljen, te pedig nem jössz.” Amikor egy alkalommal tengeri úton volt valami rossz

társasággal, kalózok közé kerültek. Akkor ők azt mondták: „Ha felismernek bennünket,

elvesztünk!” Ő pedig: „Én akkor vesztem el, ha nem ismernek föl.” Azt mondta, hogy a

beképzeltség a haladás akadálya. Egy kicsinyes gazdagról nyilatkozta: „Nem ő szerezte a

vagyont, hanem a vagyon szerezte őt.” A kicsinyesekről azt mondta, hogy úgy ragaszkodnak

a vagyonukhoz, mint sajátjukhoz, de annyira nincs belőle hasznuk, mintha valami idegen

lenne. Azt is mondta, hogy az ifjak bátrak, de időskorban jutunk el az érett bölcsességre.

Szerinte a bölcsesség annyira kiemelkedik a többi erény közül, mint a látás az érzékek közül.

Az öregséget nem szabad megvetnünk, mert mindannyian meg akarjuk érni. Valami

rágalmazóhoz, aki komor arcot vágott, ezeket a szavakat intézte: „Nem tudom, veled történt

valami rossz, vagy a barátoddal valami jó?” Az alacsony származásra azt mondta, hogy rossz

társ a beszélgetésben, „mert ijesztgeti az embert, még ha bátor szívű is”. Ügyelnünk kell arra,

milyenek a barátaink, és milyenek a szokásaik, hogy ne tűnjön úgy, mintha a rosszakkal

barátkozunk, vagy a jókat kerüljük.

(Bión) kezdetben, amíg Kratészt hallgatta, elvetette az Akadémia tanítását; később a

kynikoszokét tette magáévá, köpenyt és tarisznyát vett. Mi más nyerhette volna őt meg a

szenvtelenségnek? Ezután átment Theodórosz követői közé, mivel az „istentelen”

Theodóroszt hallgatta, aki minden szempontból a szofisták tanát követte. Ezek után a

peripatetikus Theophrasztoszt hallgatta; teátrális volt, és sok mindenből tréfát tudott űzni,

felhasználva a dolgok közönséges elnevezését. Mivel a beszéd minden fajtáját alkalmazta,

Erasztoszthenész azt mondta róla, hogy Bión öltöztette először virágokba a filozófiát. A

parodizálásban is ügyes volt. Ezt mutatják következő szavai is:

„Szelíd Arkhyta, a zene szülöttje,

felfuvalkodottságodban boldog,

minden embernél tapasztaltabb a veszekedés

előidézésében.”

Nevetség tárgyává tette a zenét és a geometriát is. Különc módjára élt, s ezért városról

városra költözött. Ebből olykor nagy látványosságot csinált. Így Rhodoszon rábeszélte a

107

άρετων

– erény; ρετων – szomorúság.

tengerészeket, hogy diákoknak öltözzenek, és úgy kísérjék. S amikor kíséretükben bement a

gymnaszionba, mindenkinek a szeme rászegeződött.

Az volt a szokása, hogy ifjakat örökbe fogadott, részben, hogy így elégítse ki kívánságait,

részben hogy segítségére legyenek. Igen önző volt, noha gyakran hangoztatta: a barátoknak

mindenük közös. Ezért senkit nem neveztek el róla tanítványai közül, akik az ő iskolájához

tartoztak. Mégis rávitt egyeseket a szemérmetlenségre. Így Bétión, az ő egyik kortársa, úgy

beszélik, egy alkalommal ezt mondta Menedémosznak: „Ami engem illet, Menedémosz, az

éjszakát Biónnal töltöm, de úgy vélem, semmi helytelent nem tettem.” Társainak gyakran

beszélt becsmérlően az istenekről, mert ezt

Theodórosztól vette át. Később, amikor megbetegedett, az a szóbeszéd járta Khalkiszban,

ahol meg is halt, rábeszélték, hogy viseljen amulettet, és hogy bánja meg mindazt, amit az

istenek ellen mondott. Megnehezítette helyzetét, hogy nem volt ápolója, amíg Antigonosz

nem küldött hozzá két gondozót. Amint Phabórinosz beszéli a Vegyes történetekben, majd

(Antigonosz) is elkísérte őket hordszéken. Mivel azonban meghalt, mi is megfeddtük őt

ekképpen:

„Hallottuk, hogy a Bión, akit Boryszthenész szkíta

földje szült, azt mondta, hogy az istenek nem is léteznek.

Ha megmarad ezen nézete mellett

azt kellene mondani: Ő azt gondol, amit

akar; helytelen ugyan, de ő így gondolja. – Ám mit

tesz most, miután megbetegedett, és fél a haláltól, ő,

aki azt mondta, nincsenek istenek és szentélyt soha

nem látott, aki gyakran gúnyolta a halandókat, akik

áldozatot mutattak be, most nemcsak kedvében jár

az istenek orrának füsttel, kenettel, illattal a tűzhelyen,

az oltárokon és az asztalon, nemcsak azt mondta:

'Bocsássatok meg az elmúltért!',

hanem egy öregasszonynak

megengedte, hogy amulettet kössön nyakába és szíjakat

kötött mélységes hittel kezeire; gallyat és borostyánt

tett az ajtó fölé; mindent inkább készen akart, semmint

meghalni.

A bolond, azt gondolta, hogy az istenek jószándékát

meg akarhatja vásárolni megfelelő áron; mintha az

istenek csak azért léteznének, mert Bión most el

akarja őket ismerni! Hiábavaló volt a köpködő

bölcsessége, mikor már szénné lett, kinyújtotta

kezét s így szólt: 'Üdvöz légy, légy üdvös Plútó!'„

Tíz Bión volt. Az első, a szyriai Pherekydész kortársa; őneki tulajdonítanak két ión

dialektusban írt könyvet – ugyanis prokonnészoszi volt; a második a szyrakuszai, aki

szónoklattanokat írt. A harmadik ez a mienk. A negyedik Démokritosz követője és

matematikus Abdérából, aki attikai és ión dialektusban írt. Ő volt az első, aki azt mondta,

hogy van, ahol a nappal és az éjszaka hat hónapig tart. Az ötödik a szolói, aki Etiópiáról írt. A

hatodik egy retorikus, aki mint mondják kilenc könyvet írt, a múzsák neveinek megfelelően.

A hetedik egy lírai költő. A nyolcadik egy milétoszi szobrász, akit Polemosz is említ. A

kilencedik egy a tarszosziaknak nevezett tragédiaköltők közül. A tizedik egy klaszomenai

vagy khioszi szobrász, akit Hipponax is említ.

8. FEJEZET – LAKYDÉSZ

Lakydész, Alexandrosz fia, kyrénei. Ő alapította az újabb Akadémiát. Arkheszilaoszt

követte, kiváló férfiú, akinek nem kevés tisztelője akadt. Fiatalkorától szorgalmas, és noha

szegény, igen kedves és kellemes a társaságban. Azt mondják, hogy a háztartás körül is igen

kedves dolgokat művelt: így például, amikor valamit kihozott a kamrából, ismét lepecsételte

az ajtót, és a pecsétgyűrűt a nyíláson bedobta, nehogy valaki megdézsmálja a tartalékot.

Amikor a személyzet rájött erre, feltörte a pecsétet, és elvitt, amit csak akart, majd ugyanúgy

(ahogy ő tette) bedobta a pecsétgyűrűt a kamrába. Sohasem érték őket tetten.

Lakydész az Akadémián tanított, abban a kertben, amelyet Attalosz király létesített, és

amelyet róla (Lakydészről) Lakydeionnak neveztek el. Olyat tett, amit öröktől fogva senki

más: még életében átadta az iskolát, mégpedig a phókiszi Telekleosznak és Euandrosznak.

Euandrosztól a pergamoni Hégeszin, és tőle pedig Karneadész vette át. Egy szellemes

mondást tulajdonítanak Lakydésznek. Amikor Attalosz érte küldött, így szólt: „A képeket

távolról kell szemlélni”. Későn kezdett geometriával foglalkozni, és amikor valaki

megjegyezte, hogy ennek nem most van az ideje, azt mondta : „Még most sem?”

A százharmincnegyedik Olympiász negyedik évében lett az iskola feje és huszonhat évig

állt az élén. A sok ivástól paralízisben halt meg. Így énekeltük meg:

108

„Azt hallottam rólad Lakydész, hogy Bakhosz

megragadta lábujjaidat és úgy vonszolt a Hádészbe.

Avagy nem volt világos, hogy ha Dionysziosz

sokadmagával jön izületeinkbe, feloldja

tagjainkat. Hát nem ezért nevezik Lyaiosznak?”

109

9. FEJEZET – KARNEADÉSZ

A kyrénei Karneadész Epikómosz vagy Philokómosz fia, amint Alexandrosz mondja a

Diadokhaiban. Serényen olvasta a sztoikusok könyveit, mindenek előtt Hryszipposzét, és

ügyesen cáfolva őket olyan hírnévre tett szert, hogy gyakran mondogatta: „Ha nem lett volna

Hryszipposz, én sem lennék.”

Szorgalmasabb volt, mint bárki más, ám fizikailag nem volt olyan kiváló, mint etikailag.

Ezért növesztette meg haját és körmeit, mivel teljesen a tudománynak szentelte magát. Olyan

kiváló volt a filozófiában, hogy még a rétorok is elhagyták iskolájukat és elmentek hozzá,

hogy hallgassák.

Olyan erős hangja volt, hogy a gymnaszion elöljárója elküldött hozzá, hogy ne kiabáljon

annyira; ő pedig azt mondta: „Akkor adj a hangomnak mértéket!” Mire ő: „A hallgatóid a

mérték.” Erős volt a visszavágásban és harcias a kutatásban. A meghívásokat egyébként

visszautasította, a már említett okokból. Egyik tanítványa a bithyniai Mentor volt. Amikor

egyszer eljött, hogy beszélgessen vele, hogy próbára tegye Karneadész mellékfeleségét (amint

Phabórinosz beszéli a Vegyes történetekben), Karneadész ezt mondta számlájára parodizálva:

„Idejön őszinte öreg a tengerről, Mentorhoz hasonlít

alakja és hangja; azt mondom: zárják ki ebből az

iskolából.”

Ő viszont fölkelve ezt mondta:

108

προσεπαιξαμεν- Sambuccus: cecinimus („így parentáltam el”).

109

λυω- oldani.

„Hangosan hívták a sereget, s az gyorsan talpon volt

és egybegyűlt.”

Úgy tűnik, félt a haláltól, és gyakran ismételte: „Amit a természet összeállított, föl is

bomlasztja.” Amikor értesült felőle, hogy Antipater úgy halt meg, hogy mérget ivott, igen

meghatotta bátorsága, amellyel meghalt, s azt mondta: „Adjatok nekem is!” S amikor

megkérdezték, hogy mit, ő azt felelte: „Mézes bort!” Azt beszélik, hogy amikor meghalt,

holdfogyatkozás állt be; így azt mondhatja valaki, hogy az égbolt legszebb csillaga a Nap

után, részvétét fejezte ki.

Apollodórosz azt beszéli Krónikájában, hogy a százhatvankettedik Olympiász negyedik

évében hagyta el az árnyékvilágot, miután nyolcvanöt évet ért meg. Neki tulajdonítják azokat

a leveleket, amelyeket Ariarathész a kappadókiai királyhoz intézett. Minden egyebet

tanítványai írtak. Ő maga nem hagyott hátra semmit. A következő epigrammát szántam neki

logoeidikus (és arkhibulikus) mértékben:

„Miért kívánod múzsám, hogy feddjem Karneadészt, miért?

Tudatlan az, aki nem fogta föl, mennyire fél a haláltól;

a legrosszabb betegségtől, epilepsziától halt meg

lassanként, nem akart szabadulást keresni; de amikor

hallotta, hogy Antipater méreggel oltotta ki életét, így

szólt: '- Adjatok most nekem is innom. – De mit, vajon

mit? – Mézes bort (mondta ő). – A természet, amely

egybetart, föl is fog bomlasztani!' Mégis elment a föld alá.

noha előbb is a Hádeszbe térhetett volna, ha megrövidíti

szenvedéseit.”

Azt is beszélik, hogy éjnek idején vakult meg, anélkül, hogy tudta volna. Szólt a

szolgának, hogy hozzon be mécsest. Amikor ez megtette, és azt mondta: „Behoztam!”, így

szólt: „Akkor olvass!”

Sok más tanítványa volt, ám Kleitomakhosz volt a leghíresebb. Őróla is kell szólnunk.

Volt még egy Karneadész, az elégiaköltő.

10. FEJEZET – KLEITOMAKHOSZ

Kleitomakhosz karthagói. (Eredetileg) Aszdrubasznak hívták, és hazájában, anyanyelvén

filozofált. Már negyven éves volt, amikor Athénbe jött és Karneadészt hallgatta. Ez fölismerte

szorgalmát, megtanította (a görög) írásra és kiművelte. Szorgalma olyan méretet öltött, hogy

több, mint négyszáz könyvet írt. Követte Karneadészt az iskola vezetésében, és írásaiban

leginkább az ő műveit magyarázta. Három irányzatban tűnt ki: az akadémiaiban, a

peripatetikusban és a sztoikusban.

Timón ekképpen csipkelődik az Akadémiával általában:

„az akadémikusok sótlan terjengőssége is...

110

„

Miután ily módon végére jártunk a Platóntól származó akadémikusoknak, rátérünk a

peripatetikusokra, akik szintén Platóntól származnak és akik Arisztotelésszel kezdődnek.

110

Sambuccus: incondita ludi (sótlan játék).

V. KÖNYV

1. FEJEZET – ARISZTOTELÉSZ

Arisztotelész Nikomakhosz és Phaisztisz fia, sztageirai (volt). Nikomakhosz

Nikomakhosztól, Makhaonosz fiától származott, ez pedig Aszklépiosztól, ahogyan

Hermipposz beszéli Arisztotelészről szóló könyvében. Együtt élt Amyntásszal, a makedón

királlyal, orvos és barát minőségében. Legragaszkodóbb volt Platón tanítványai közül,

selypítve beszélt, amint az athéni Timotheosz mondja az Életrajzokban. Valamint, ahogy

mondják, gyengék voltak a végtagjai és aprók a szemei. Feltűnt öltözetével, gyűrűivel és

hajviseletével. Timaiosz beszéli, hogy volt egy fia, Nikomakhosz, ágyasától Herpylisztól.

Még Platón életében elvált tőle. Ezért beszélik, hogy Platón azt mondta: „Arisztotelész

eltaszított bennünket, mint a csikó szülőanyját.”

Hermipposz az Életrajzokban arról értesít, hogy az athéniek követe volt Philipposznál,

amikor az Akadémiát Xenokratész vezette. Amikor hazajött, és látta, hogy az iskola más

vezetése alatt áll, a lykeoni sétányt választotta, és föl-alá járkálva filozofált tanítványaival az

olajjal való megkenésig. Ezért nevezték el peripatetikosznak. Mások szerint azért, mert

amikor Alexandrosz meggyógyult, vele sétálva beszélgetett egyről s másról. S amikor már

többen összegyűltek, leült és így szólt: „Szégyenletes hallgatni, Xenokratészt pedig hagyni

beszélni.” Tanítványait gyakorolta bizonyos tételekben, de a retorikára is oktatta őket. Ezután

eljárt az eunuch Hermiászhoz, az atarneoszi tyrannoszhoz. Azt is beszélik, hogy kedvence

volt. Mások szerint rokoni kapcsolatban állt vele, miután hozzáadta leányát vagy unokahúgát

– beszéli a magnésziai Démétriosz az Azonos nevű költők és írók című művében. Ő azt is

mondja, hogy Hermiász Eubulosz rabja volt, Bithyniában született és megölte urát.

Arisztipposz a Régiek kicsapongásai első könyvében azt is mondja, hogy Arisztotelész

beleszeretett Hermiász ágyasába; miután ez beleegyezett, feleségül vette és örömében

áldozatokat mutatott be neki, amint az athéniek szoktak az eleusziszi Demeternek.

Hermiásznak szentelt egy pajant is, amelyet alább közlünk. Ezek után Makedóniában

tartózkodott Philipposznál, és maga mellé vette ennek fiát, Alexandroszt tanítványul. Kérte,

hogy ismét építse föl szülővárosát, amelyet Philipposz lerombolt. Ezt sikerült elérnie.

Törvényeket is adott nekik. Az iskolában Xenokratész példájára elrendelte, hogy tíznaponként

új vezetőt állítsanak. Amikor úgy tűnt neki, hogy már elég hosszú ideig tartózkodott

Alexandrosznál, Athénbe ment, megismertetve vele rokonát, Kalliszthenészt, az olynthionit.

Azt mondják, hogy amikor ez túlságosan szabadon beszélt a királlyal és hallgatott rá,

(Arisztotelész) ezekkel a szavakkal feddte meg:

„Idejekorán megfogsz halni, gyermekem,

ha így beszélsz!”

Így is történt. Amikor meggyanúsították, hogy Hermolaosszal összeesküvést sző

Alexandrosz ellen, vasketrecbe zárva hordozták körül. Mivel nem ápolhatta magát,

megtetvesedett. Végül oroszlán elé vetették. így fejezte be életét.

Arisztotelész pedig Athénbe érkezve tizenhárom évig vezette az iskolát, majd visszavonult

Khalkiszba, miután a hierophantosz Eurymedon – vagy pedig Démophilosz, amint

Phabórinosz meséli a Vegyes történetekben – istentelenséggel vádolta, mert az említett

Hermiász tiszteletére himnuszt írt, a delphi szoborról pedig ezt az epigrammát (írta):

„Ezt az embert, aki nem tartotta szentül a Boldogok

111

törvényét

megölte a perzsák királya íjával.

111

μακαριοι – istenek.

Nem nyílt viadalban kopjával, hanem hitelt

adva egy ember cselének.”

Khalkiszban bürköt ivott és meghalt hetvenéves korában, ahogyan Eumélosz beszéli

Történetei ötödik könyvében. Ugyancsak ő mondja, hogy harmincéves korában találkozott

Platónnal. Ez azonban téves állítás. Arisztotelész ugyanis hatvanhárom évet élt és tizenhét

éves korában csatlakozott Platónhoz. Az a bizonyos himnusz pedig ekképpen hangzik:

„Az erény, mely oly terhes a halandók számára,

az élet legszebb célja.

A te szép alakod, ő szűz, a halált is kívánatossá

teszi Hellászban, és elviselhetővé teszi a terheket!

Ilyen halhatatlan erőt öntesz a lélekbe: amely értékesebb

az aranynál, kedvesebb a szülőknél és az édes

álomnál. Érted nem sajnálta a fáradságot

Zeusz fia, Héraklész, sem Léda fivérei, követve

erődet. Téged kívánva tért a Hádeszbe

Akhileusz és Ajax. – Szép alakod iránti

szerelme miatt fosztatott meg a napvilágtól

Aterneosz gyermeke (ti. Hermeiasz – R. Z.).

És a múzsák, Mnémoszyné leányai nagynak

fogják mondani, mert tettei halhatatlanok,

dicsőíteni fogják Zeusz isteni barátságát és

ősi vendégszeretetét.”

Mi is írtunk számára egyet (egy sírfeliratot):

„Eurymedón a déoszi misztériumok szolgája

egykor istentelenséggel akarta vádolni Arisztotelészt,

de ő megmenekült, miután bürköt ivott.

A bürök akkoron könnyű, módja volt annak,

hogy valaki megmeneküljön a rágalom elöl.”

Phabórinosz azt beszéli Vegyes történeteiben, hogy ő volt az első, aki saját védelmére

törvényszéki beszédet írt, éppen ezzel a perrel kapcsolatban, és hogy Athénben ezt mondta:

„Körte körte után, füge füge után érik.”

Apollodórosz a Krónikákban azt mondja, hogy a kilencvenkilencedik Olympiász első

évében született. Platónhoz csatlakozott és vele töltött húsz évet, tizenhét éves korától.

Eubulosz arkhontosz idején, a száznyolcadik Olympiász negyedik évében Mytilénébe ment.

Amikor Platón (ugyanezen Olympiász) első évében meghalt, Theophilosz arkhontosz

idejében, elment Hermiászhoz és három évig ott maradt. Pythodotosz alatt pedig, a

százkilencedik Olympiász második évében Philipposzhoz ment, amikor Alexandrosz tizenöt

éves volt. Athénbe a száztizenegyedik Olympiász második évében ment, és tizenhárom évig

tanított a Lykeonban. Ezután visszavonult Khalkiszba a száztizennegyedik Olympiász

harmadik évében. Hatvanhárom éves korában, betegségben halt meg; ugyanabban az évben,

amelyben Démoszthenész Kalaureiában, Philoklész alatt. Azt mondják, kegyvesztett lett a

királynál, mivel Kalliszthenoszt összehozta Alexandrosszal. Alexandrosz pedig, hogy

fájdalmat okozzon neki, megtisztelte Anaximenészt, Xenokratésznek pedig ajándékokat

küldött.

Amint Ambryon beszéli Theokritoszról szóló könyvében, Theokritosz a következő róla írt

epigrammával gúnyolja.

„Hermiosz eunuchnak, s vele együtt a rabszolga

Eubulosznak

üres sírjára írja ezt a feliratot

112

üres elméjű Arisztotelész, aki hasa telhetetlensége

miatt jobb szeretett élni a Borborosz torkolatánál,

mint az Akadémián.”

De Timón is kigúnyolta mondván:

„De Arisztotelész sem, üres fecsegésével.”

Ez volt hát a filozófus élete. Mi pedig rátaláltunk végrendeletére is, amelynek körülbelül ez

a tartalma:

Minden jó lesz. Ha mégis történne valami, Arisztotelész ezt hagyja meg: Antipatrosz

legyen mindenben mindennek végrehajtója. Amíg Nikanor nem érkezik meg, a gyermekekről,

Herpylliszről és mindenről, ami utána maradt, Arisztomenész, Timarkhosz, Hipparkhosz,

Diotelész és Theophrasztosz gondoskodjon, ha akar, és amennyiben ez lehetséges számára.

Amikor a lány felnő, adja hozzá Nikanorhoz. Ha pedig a gyermekkel, ne adj Isten, valami

történik házassága előtt, vagy utána, de mielőtt gyermekei születnének, úgy Nikanor döntsön

a gyermekről és minden másról, úgy, ahogyan ez hozzá és hozzánk méltó. Nikanor

gondoskodjon a leányról és Nikomakhoszról, a fiúról, ahogyan hozzájuk méltó, mint apa és

fiú helyett. Ha viszont, ne adj Isten, mielőtt elvette volna a leányt, vagy miután elvette, de még

nincsenek gyerekek, meghal, úgy legyen érvényes mindaz, amit elrendel. Ha pedig

Theophrasztosz akarja elvenni a lányt, ugyanaz vonatkozik rá, mint Nikanorra. Ha nem, úgy

a gyámok Antipatrosszal egyetértésben fognak gondoskodni a lányról is és a fiúról is, ahogy

nekik legjobbnak tűnik. A gyámok és Nikanor, emlékezve énrám és Herpylliszre, hogy milyen

hűséges volt hozzám mindenben, gondoskodni fognak róla, hogy amennyiben máshoz férjhez

akar menni, az ne legyen valami hozzánk nem méltó ember. Azon felül, amit kapott, adjanak

neki a hagyatékból egy ezüst talentumot és három szolgálóleányt, akiket kíván, azt a lányt, aki

már nála van, és Pyrraioszt a szolgát. Ha Khalkiszban akar letelepedni, adjanak neki

vendéglakást a kertnél, ha pedig Sztageirában, úgy az atyai házat kapja meg. Bármelyiket

választja ezek közül, a gyámok gondoskodjanak róla, hogy nekik megfelelő és Herpyllisznek

tetsző berendezéssel rendezzék be. Nikanor gondoskodjon arról is, hogy a Myrmex nevű fiút

elvezessék övéihez, amint ez hozzánk méltó, mindazzal, amit tőle kaptam. Ambrakiszt is föl

kell szabadítani, és amikor leányom férjhez megy, adjanak neki ötszáz drakhmát és azt a

leányt, aki most mellette van. Thalésznek a leányon kívül, aki mellette van, és akit vásároltak,

adjanak ezer drakhmát, és (még) egy leányt. Szimonnak azon az ezüstön túl, amit már kapott,

adjanak egy rabszolgát, akit neki vásároltak, vagy kapjon még valamennyi pénzt. Szabadítsák

fel Tykhónt, amikor leányom férjhez megy, ugyanúgy Philónt és Olympioszt és az ő fiát. Senkit

sem szabad eladni a szolgák közül, akik engem szolgáltak, hanem meg kell őket tartani, és

amikor felnőttek, érdemszerűen fel kell őket szabadítani. A végrendelet végrehajtói arról is

gondoskodjanak, hogy befejezzék azokat a képeket, amelyek befejezését Gryllioszra bíztam, és

112

κενος

: üres; κενοταφος: üres sír, amelyen csak felirat van, de a holtat máshová te-mették.

állítsák ki őket: mégpedig Nikanorét és Proxenoszét, amelyet magam akartam kidolgozni.

Valamint Arimnésztoszét is készítsék el és állítsák ki, hogy legyen emléke, mivel gyermek

nélkül halt meg. Anyám képmását is állítsák fel Déméternek Nemeában, vagy ahol nekik

tetszik. Bárhol is emelnek nekem síremléket, ugyanoda helyezzék Pythiasz csontjait is,

ahogyan ő maga is elrendeli. Nikanor szerencsés visszatérése emlékére, mivel az ő nevében

tettem fogadalmat, Sztageirában emeljenek kőszobrot a megszabadító Zeusznak és a

megmentő Athénének.

Efféléket tartalmaz az ő végrendelete. Azt is beszélik, hogy sok edényt találtak nála. Lykon

pedig állítólag azt mondja, hogy a kádban meleg olajban fürdött, amit aztán eladott. Egyesek

azt is mondják, hogy meleg olajjal telt tömlőcskét tett gyomrára. Amikor pedig nyugovóra tért

volna, bronzgolyót

113

tettek kezébe, keze alá pedig fém edényt. Amikor kiejtette a golyót az

edénybe, ennek zajára felébredt volna.

Az alábbi szép mondásokat is neki tulajdonítják: amikor egyszer megkérdezték, mi

hasznuk van a hazudozóknak a hazugságból, azt válaszolta: „Az, hogy akkor sem hisznek

nekik, amikor igazat mondanak.” Amikor szemére vetették, hogy valami gonosz embernek

könyöradományt adott, azt mondta: „Nem a jellemen, az emberen könyörültem.” Az volt a

szokása, hogy bárhol, bármikor előadást tartott barátainak és hallgatóinak, ezt mondta:

„Ahogyan a látás a levegőből veszi a fényt, amely körülveszi, úgy a lélek a tudományokból.”

Gyakran mondogatta nyomatékkal, hogy az athéniek találták föl a gabonatermesztést és a

törvényeket, csakhogy a gabonatermesztést tudják alkalmazni, a törvényeket nem.

Azt mondta, hogy a műveltség gyökerei keserűek, de a gyümölcse édes. Amikor

megkérdezték tőle, hogy mi öregszik gyorsan, azt válaszolta: „A hála.” Arra a kérdésre, hogy

mi a remény, ezt a választ adta: „Az éber ember álma.” Amikor egyszer Diogenész fügét adott

neki, Arisztotelész tudva, hogy valami tréfát űz, ha nem fogadja el, elvette és azt mondta:

„Odavan Diogenész fügéje a tréfával együtt.” Egy más alkalommal elvette, a magasba emelte,

amint a gyermekek teszik, és így szólt: „Nagy Diogenész”, majd visszaadta neki. Azt mondta,

hogy a műveltséghez három dolog szükséges: a I természet, a tanulás és a fegyelmezett

gyakorlat. Amikor értesült felőle, hogy valaki szidalmazza, azt mondta: „Távollétemben akár

korbácsolhat is.” A szépségre azt mondta, hogy több, mint bármilyen ajánlólevél. Mások

szerint ezt Diogenész mondta, Arisztotelész viszont így határozta meg: a szép alak isten

ajándéka; Szókratész szerint rövid ideig tartó tyrannisz; Platón szerint természetes

felsőbbrendűség. Theophrasztosz szerint néma csalás, Theokritosz szerint elefántcsont

veszteség, Karneadész pedig úgy vélekedik, hogy a szépség hatalom, amelynek nincs

szüksége fegyveres őrökre. Amikor megkérdezték tőle, miben különböznek a műveltek a

műveletlenektől, azt mondta: „Amiben az élők a holtaktól.” Véleménye szerint a műveltség jó

sorsban ékesség, balsorsban menedék. „A nevelők tiszteletreméltóbbak, mint a szülők, akik

csak szülnek; ők csak életet adnak, a nevelők viszont szép életet is.” Amikor valaki azzal

dicsekedett, hogy valami nagy városból való, azt mondta: „Nem ezzel kell dicsekedni, hanem

azzal, ki méltó a nagy hazára.” Megkérdezvén: „Mi a barátság?”, azt mondta: „Egy lélek,

amely két testben lakozik.” Azt mondta, az emberek egy része úgy takarékoskodik, mintha

örökké élne, a másik pedig úgy pazarol, mintha rögtön meghalna. Amikor valaki

megkérdezte, miért töltünk sok időt a szépekkel? Azt válaszolta: „Ez egy vak kérdése.”

Amikor afelől kérdezték, mi haszna van a filozófiából, így szólt: „Az, hogy önként teszem

amit mások a törvényektől való félelmükben tesznek.” Amikor aziránt érdeklődtek, hogyan

érik el a tanítványok a haladást, így felelt: „Úgy, hogy üldözik az előttük lévőket és nem

várnak a mögöttük lemaradottakra.” Egy fecsegőnek, aki terhére volt fecsegésével és végül

megkérdezte tőle: „Nem vagyok terhedre?” így válaszolt: „Zeuszra, nem, mert nem is

figyeltem rád.” Az a beszéd járja, hogy amikor valami senkiházinak pénzt adott, és ezért

113

Vagy: kő(ből készült) golyót.

megvádolták, ezt mondta: „Nem az embernek adtam, hanem annak, ami benne emberi.” Arra

a kérdésre, hogyan kell viszonyulnunk barátainkhoz, azt mondta: „Ahogyan elvárjuk, hogy ők

viszonyuljanak hozzánk.” Az igazságosságról azt mondta, hogy a lélek erénye, amely

(mindenkinek) megadja, ami megilleti. Azt mondta, hogy a legszebb előkészület az öregségre

a tanulás. Phabórinosz beszéli Emlékeinek, második könyvében, hogy mindig azt mondogatta:

„Akinek barátai vannak, annak nincs barátja.” Ez áll Etikájának nyolcadik könyvében is.

Ezeket (a mondásokat) tulajdonítják neki.

Nagyon sok könyvet írt. Miután az érdemes férfi minden tárgyról írt, fontosnak tartom

műveit összeírni:

Az igazságosságról (α-δ)

A költőkről (α-γ)

A filozófiáról (α-γ)

Az államférfiról (α, β)

A retorikáról, vagyis Gryloszhoz (1)

Nérinthosz (1)

A szofista (1)

Menexenosz (1)

Erotika (1)

Lakoma (Szymposzion) (1)

A gazdagságról (1)

Intő beszéd (1)

A lélekről (1)

Az imádságról (1)

Az előkelő származásról (1)

Az élvezetről (1)

Alexandrosz, vagyis a gyarmatokról (1)

A királyságról (1)

A nevelésről (1)

A jóról (α-γ)

Platón törvényeiből (kivonatok) (α-γ)

Az államból (α-β)

A gazdaságról (1)

A barátságról (1)

A szenvedés elviseléséről vagy az elszenvedéséről (1)

A tudományokról (1)

A vitatkozásról (1)

Az erisztika feloldásáról (4)

A szofista felosztások (4)

Az ellentétesről (1)

A fajtákról és nemekről (1)

Értekezések a következtetésekről (3)

Tételek az erényt illetőleg (2)

Ellenvetések (1)

A különböző kifejezésekről és értelmező jelzőkről (1)

A szenvedélyről vagy a haragról (1) Etika (α-ε)

Az elemekről (α-γ)

A tudományról (1)

Az őselvről (1)

Felosztások (17)

A kérdésről és a feleletről (2)

A mozgásról (1)

Vitás állítások (1)

Szillogizmusok

Az analitika első könyvei (α-η)

A második nagy analitika (1)

A problémákról (1)

Metodika (α-η)

A jobbról (1)

Az ideáról (1)

A topika meghatározásai (α-ζ)

Szillogizmusok (1-2)

Szillogizmusok és meghatározások (1)

A kívánatosról és a véletlenről (1)

Előszó a topika elé (1)

A topika két könyve a meghatározásokhoz (2)

Tulajdonságok (1)

Diametrika (1)

Matematika (1)

Definíciók (13)

A következtetésről (2)

Az élvezetről (1)

Az elöljárószavakról (1)

A szándékról (l)

A szépről (1)

Tételek a cáfolatról (25)

Erotikus tételek (4)

Tételek a barátságról (1)

Politika (2)

Politikai előadások – úgy, mint Theophrasztosznál (α-η)

Az igazságosról (2)

Művészetek gyűjteménye (2)

Szónoki művészet (2)

Művészet (1)

A művészetek más gyűjteménye (2)

Módszertan (1)

Theodektész művészetének gyűjteménye (1)

A költészet pragmatikája (2)

Retorikai entimémák (1)

A nagyságról (1)

Az entimémák felosztása (1)

A beszédmódról (2)

A tanácskozásról (1)

A természetről (α-γ)

Fizika (1)

Arkhytasz filozófiájáról (α-γ)

Szpeuszipposzról és Xenokratészről (1)

(Kivonatok) A Timaioszból és Arkhytaszból(1)

Válasz Melisszosz tételeire (1)

Válasz Alkmaión tételeire (1)

Válasz a pythagóreusok tételeire (1)

Válasz Gorgiász tételeire (1)

Válasz Xenophanész tételeire (1)

Válasz Zénón tételeire (1)

Pythagóreusokról (1)

Az állatokról (α-θ)

Anatómia (α-η)

Anatómiai válogatás (1)

Az összetett élőlényekről (1)

A mitológiai élőlényekről (1)

A meddőségről (1)

A növényekről (2)

Physziognómia (1)

Orvostudomány (2)

Az egységről (1)

A vihar jelei (1)

Asztronómia (1)

Optika (1)

A mozgásról (1)

A zenéről (1)

Az emlékezésről (1)

A homéroszi problémákról (6)

Poétika (1)

A fizikáról betűrendi sorrendben (38)

A szemlélet problémái (2)

Bevezető gyakorlatok (2)

Mechanika

Demokritoszi problémák (2)

A mágneskőről (1)

Hasonlatok (1)

Vegyesek (12)

Faj szerinti leírások (14)

Jogi kérdések (1)

Az Olympiászi győztesek (1)

Pythiai győztesek (1)

A zenéről (1)

A pythiai jóslásról (1)

Érvek a pythiai (győztesekről)

Dionyszoszi győzelmek (1)

A tragédiákról (1)

Didaszkáliák (1)

Törvények a közös étkezésekről (1)

Törvények (α-δ)

Kategóriák (1)

Az értelmezésről (1)

258 polisz alkotmánya; ezek nyilvános és magánberendezése. Demokrácia, oligarchia,

tyrannisz, arisztokrácia.

Philipposzhoz írt levelek

Szelymbriai levelek

Alexandrosznak írt levelek (4)

Antipatrosznak (9)

Mentornak (1)

Arisztónnak (1)

Olympiásznak (1)

Héphaisztónnak (1)

Themisztagorásznak (1)

Philoxenosznak (1)

Démokritosznak (1)

Költemények, melyek így kezdődnek: „Tiszta az istenek közt, akit mindenki tisztel, aki

messzire talál.”

Egy elégia, amely így kezdődik: „Szépgyermekű anya lánya.”

Összesen 445.270 sort írt.

Tehát ennyi könyvnek a szerzője Arisztotelész. Ezekben a következőt igyekszik mondani:

kétféle filozófia van – a gyakorlati és az elméleti. A gyakorlatinak ismét két fajtája van: az

etika és a politika. Ez részben a polisszal, részben a gazdasággal foglalkozik. Az elméleti

filozófia részei a fizika és a logika. Noha a logika nem alkot egységet önmagában,

Arisztotelész, mint eszközt (όργανον) gondosan kidolgozta. Világosan rámutatott, hogy kettős

célja van: egyrészt, hogy a valószínűségre, másrészt, hogy az igazságra vezessen el.

Mindkettő szempontjából két eljáráshoz tartotta magát Arisztotelész: a valószínűség

érdekében a dialektikához és a retorikához, az igazság érdekében az analitikához és a

filozófiához. Semmit sem mulaszt el, ami a föltárást, ítéletet, vagy az alkalmazást célozza. A

föltárást illetőleg a Topika és Metodika nyújtja a legtöbb szabályt, amelyek segítségével a

problémákat meggyőzően meg tudjuk oldani. Az ítéletet illetőleg az Analitika első és második

könyve (segít). Az első a premisszákat ítéli meg, a második a következtetést értékeli. A

következtetések hasznossága szempontjából tárgyal a vitás kérdésekről, a kérdésről és

feleletről, a szofista következtetésekről és szillogizmusokról, valamint más hasonlókról. Az

igazság kritériuma számára az érzéki tapasztalat tevékenységei az etika kérdéseiben; a

polisszal, a gazdálkodással és a törvényekkel kapcsolatban az ész a döntő.

Egyetlen célként ezt tételezi: erényesnek lenni a tökéletes életben. Azt is mondta, hogy a

boldogság három jóból áll: a lelki javakból, amelyeket a legelső képességeknek is nevez;

másodszor a testi javakból, az egészségből és erőből, a szépségből és más egyéb hasonlóból;

végül a külső javakból: mint a gazdagság, előkelő származás, a hírnév és ehhez hasonló. Az

erény önmagában nem elegendő a boldogsághoz; a testi és külső javak szintén szükségesek;

egyébként a bölcs szerencsétlen lenne, ha fájdalmak, szegénység és más hasonló közepette

élne. Másfelől, a gonoszság önmagában elegendő ahhoz, hogy szerencsétlenné tegyen, ha még

annyira körül is veszik a külső testi javak. Azt mondta, hogy az erények nem következnek

egymásból. Mert előfordulhat, hogy valaki értelmes, vagy hasonlóképpen igazságos,

ugyanakkor azonban mértéktelen és fegyelmezetlen. Azt mondta, hogy a bölcs nem mentes a

szenvedélyektől, de mértéktartó bennük.

A barátság szerinte a kölcsönös jószándék és hajlam azonossága. Ennek a fajtái: a rokoni

kapcsolat, a szerelem és a vendégszeretet. A rokonlelkűségnek nemcsak az erosz a célja,

hanem a filozófia is. Azt mondta, hogy a bölcs lehet szerelmes, politizálhat, házasodhat és

udvari szolgálatot is vállalhat. Három életformát különböztetett meg: a teoretikust, a

praktikust és a hedonisztikust. Ezek közül a teoretikust részesítette előnyben. Nézete szerint

az enciklopédikus tudás szükséges az erény megszerzéséhez.

Ami a természettudományokat illeti, mindenkinél kiválóbb volt az okok kutatásában, úgy,

hogy még a legjelentéktelenebb természeti jelenségek okaira is adott magyarázatot. Innen

érthető, hogy nem csekély könyvet írt a természeti megfigyelésekről. Istent, éppúgy, mint

Platón, Arisztotelész is testnélkülinek tartotta. Azt mondta,, hogy gondviselése kiterjed az

égitestekre, és hogy mozdítatlan. A földi jelenségek (az égiekkel való) rokonság szerint

rendeződnek. A négy elemen túl van egy ötödik is, amelyből a világűrbeliek (αίθερια) állnak.

Ennek a mozgása másmilyen – ugyanis körforgás. A lélek testnélküli, a test első

entelekheiája, egy fizikai és organikus testé, amely életképes. Azt mondta, hogy az

entelekheia test nélküli forma (είδος). Az entelekheia szerinte kétféle: vagy képesség szerinti

(κατα δυναμιν), mint például Hermész képmása a viaszban – föltéve, hogy a viasz képes azt

magába fogadni –, amint a szobor is jelen van a bronzban; vagy pedig valóságos alkata

szerinti (καθέξιν), mint például a befejezett Hermész alak, vagy szobor. Azért beszél

természetes testről, mert vannak emberkéz alkotta testek is, amelyeket a kézművesek

készítenek, mint a tornyok vagy hajók. A természetes testek pedig a növények és az állatok

teste. Az „organikus test” pedig azt jelenti, hogy célirányos: a szem a látásra, a fül a hallásra

berendezett. Amikor pedig képesség szerinti (testről) beszél, arra gondol, hogy önmagában

van az élete.

A „képesség szerint” (δυναμει) kétértelmű: az egyik állapota (alkata) szerinti, a másik

megvalósulása szerinti (κατ’ένεργειαν) jelentés, így az éber emberre azt mondjuk, hogy van

lelke a megvalósulás szerint; az alvóra az állapota szerint. Hogy ezt is belefoglalja, hozzátette:

„képesség szerint”.

Sok másról is számos nézetet juttatott kifejezésre, aminek felsorolása túl hosszú lenne.

Egészében igen szorgalmas és találékony volt, amint az előzőekben felsorolt írásokból is

kitűnik. Csak hiteles írásainak száma közel négyszáz. Sok más írást és íratlan közlést is

tulajdonítanak neki.

Nyolc Arisztotelészről tudunk. Az első ez (akiről szó volt – R. Z.); a másik az athéni

államférfi, néhány szép törvényszéki beszédet tulajdonítunk neki; a harmadik az Iliászról

értekezett; a negyedik egy szicíliai szónok, aki Iszokratész Panegyrikosza ellen írt; az ötödik

mellékneve Mythosz, a szokratikus Aiszkhynész követője; a hatodik a kyrénei, aki a

költészetről írt; a hetedik egy edző, akit Arisztoxenosz említ Platón életrajzában; a nyolcadik

egy jelentéktelen grammatikus, akinek a pleonazmusról írt értekezése közkézen forog.

A sztageiritának sok követője volt. Ezek közül Theophrasztosz a legkiemelkedőbb. Őróla

kell szólni.

2. FEJEZET – THEOPHRASZTOSZ

Az eresszoszi Thephrasztosz, Melantosz szobrász fia volt, amint Athenodorosz beszéli

Séták című művében. Először polgártársát, Alkipposzt hallgatta hazájában, majd miután

Platónt is hallgatta, áttért Arisztotelészhez. Amikor pedig ez elköltözött Khalkiszba,

Theophrasztosz átvette az iskola vezetését a száztizennegyedik Olympiász idején. Volt egy

filozófiailag művelt rabszolgája is, név szerint Pompylosz, ahogyan amasztriszi Myrónianosz

beszéli a Párhuzamok első könyvében. Theophrasztosz rendkívül éleselméjű és szorgalmas

férfi volt, s amint Pamphilé mondja a Visszaemlékezések harminckettedik könyvében, a

komikus Menandrosz tanítója volt. Ezen felül mindig kész volt a jótettekre és szerette a

beszélgetést. Kaszandrosz szépen fogadta, Ptolemaiosz pedig követeket küldött hozzá. Az

athéniek annyira megbecsülték Theophrasztoszt, hogy Agnónidészt kis híján meg nem

büntették, amikor istentelenséggel vádolta őt. Előadásait mintegy kétezer tanuló látogatta.

Többek között ezt mondja Phaniasznak, a peripatetikusnak írt levelében a törvényszékről:

„Nehéz széles körű hallgatóságot szerezni, de még szűkkörűt is, amilyent az ember kívánna.

Az előadásokat helyesbíteni kell. A mai fiatalok nem tűrik, hogy halogassunk, és annyiban

hagyjunk valamit.” Ebben a levelében valakit „szkholasztikosznak” (szőrszálhasogatónak)

nevez.

Ilyen volt ő. Rövid időre mégis távoznia kellett – mint a többi filozófusnak –, amikor

Szophoklész, Amphikleidész fia törvénybe foglalta, hogy egyetlen filozófus sem vezetheti az

iskolát a tanács és a nép engedélye nélkül, mégpedig halálbüntetés terhe alatt. Ám következő

évben visszatértek, miután Philón törvényszegéssel vádolta Szophoklészt. Az athéniek

hatályon kívül helyezték a törvényt, Szophoklészt öt talentummal megbüntették, a

filozófusoknak megszavazták a visszatérést, így tehát Theophrasztosz is visszatérhetett, és

úgy élhetett, mint azt megelőzően.

Eredetileg Tyrtamosznak hívták, de Arisztotelész elnevezte Theoprasztosznak isteni

beszéde miatt. Arisztipposz azt mondja a Régiek kicsapongásainak 4. könyvében, hogy

Arisztotelész fiával, Nikomakhosszal szerelmi kapocsolatot tartott fenn, noha tanítványa volt.

Azt is beszélik, hogy Arisztotelész őróla és Kaliszténészről is szokta volt mondani, amit

Platón Xenokrátészról és Arisztotelészről: tudniillik, hogy egyiknek gyeplőre, a másiknak

ösztökére van szüksége. Theophrasztosz ugyanis mindazt, amit magyarázott, ki tudta fejezni

éles elméjével, míg az utóbbi esze természeténél fogva lassúbb volt. Azt is beszélik, hogy

Arisztotelész halála után maga is birtokolt egy kertet, phaléroni Démétriosz támogatásával,

akivel baráti viszonyban volt. Az alábbi mondásokat tulajdonítják neki: „Inkább kell bízni a

zabolátlan lóban, mint valamely gondtalanul megszerkesztett beszédben.” Valakinek, aki

egész lakoma alatt hallgatott, ezt mondta: „Ha tudatlan vagy, okosan jársz el, ha tanult,

bután.” Azt is ismételgette, hogy „összes kiadásaink közül az idő a legdrágább”.

Nyolcvanöt éves aggastyánként halt meg, miután kissé alábbhagyott az erőfeszítéssel.

Nekünk is van róla egy (epigrammánk):

„Nem szólt bután az emberek egyike, amikor ezt mondta:

'A bölcsesség túlfeszített húrja elfog szakadni.'

Theophrasztosz is, amíg dolgozott, testben egészséges volt;

ám amint lazított, meghalt kimerültén.”

Mesélik, hogy amikor tanítványai megkérdezték, van-e valami rendelete, ezt válaszolta:

„Nincs mit elrendelnem, ám elmondhatom, hogy az élet sok öröme látszólagos. Amikor tehát

elkezdünk élni, meghalunk. Tehát semmi sem haszontalanabb, mint a dicsvágy. Üdv nektek,

és vagy hagyjátok el a tudományt – ugyanis nagy munka –, vagy szépen tartsátok meg, mert

nagy a becse. Az élet több hiábavalóságot kínál, mint hasznosat. Miután én már nem

beszélhetek arról, hogy mit kell tenni, magatok lássátok, mit tesztek.” Amikor ezt kimondta,

kilehelte lelkét. Az athéniek pedig, azt mondják, az ilyen ember iránti tiszteletből,

mindannyian gyalog kísérték ki. Phabórinosz pedig azt meséli, hogy öregségére hordszéken

vitték körbe; így értesít Hermipposz, kibővítve azzal, hogy ezt Pitanaoszi Arkheszilaosz

meséli a kyrénei Lakydészhez intézett írásában.

Ő is rengeteg könyvet hagyott maga után és méltónak tartjuk, hogy itt felsoroljuk őket,

mivel minden kiválósággal teljesek. Ezek (a könyvek) pedig:

Az analitika első három könyve

A második analitika hét könyve

A szillogizmusok analitikája (egy könyv)

Kivonat az analitikából (egy könyv)

A levezetett ítéletek (két könyv)

A polemikus és erisztikus következtetések elmélete (két könyv)

Az érzékekről (egy könyv) Anaxagorász ellen (egy könyv)

Anaxagorász tanításáról (egy könyv)

Anaximenész tanításáról (egy könyv)

Arkhelaosz tanításáról (egy könyv)

A sóról, nátronról és timsóról (egy könyv)

A kőzetekről (két könyv)

Az oszthatatlan vonalakról (egy könyv)

Felolvasások (két könyv) A szelekről (egy könyv)

Az erények különbségéről (egy könyv)

A kiválóságról (egy könyv)

A király neveléséről (egy könyv)

Az életmódokról (három könyv)

Az öregségről (egy könyv)

Démokritosz asztronómiájáról (egy könyv)

Az égi jelenségekről (egy könyv)

A képmásokról (egy könyv)

A folyadékokról, színről és húsról (egy könyv)

A világrendről (egy könyv)

Az emberekről (egy könyv)

Diogenész mondásainak gyűjteménye (egy könyv)

A definíciókról (három könyv)

Erótikosz (egy könyv) Ismét más az erószról (egy könyv)

A boldogságról (egy könyv)

Az ideákról (két könyv)

Az epilepsziáról

Az entuziazmusról (egy könyv)

Empedoklészről (egy könyv)

Cáfolatok (tizennyolc könyv)

Ellenvetések (három könyv)

A szabad akaratról (egy könyv)

Kivonatok Platón Államából (két könyv)

Azonos fajú állatok különböző hangjáról (egy könyv)

A rendkívüli jelenségekről (egy könyv)

Azokról (az élőlényekről), amelyek harapnak és ütnek (egy könyv)

Azokról az élőlényekről (állatokról), amelyeket féltékenyeknek tartunk (egy könyv)

Azokról az állatokról, amelyek (a szárazföldön) maradnak (egy könyv)

Azokról az állatokról, amelyek változtatják a színüket (egy könyv)

A rejtőzködő állatokról (egy könyv)

Az állatokról (két könyv)

Az élvezetről Arisztotelész nyomán (egy könyv)

Ismét más az élvezetről (egy könyv)

Tételek (huszonnégy könyv)

A melegről és hidegről (egy könyv)

A szédülésről és elsötétedésről (egy könyv)

Az izzadásról (egy könyv)

Az állításról és tagadásról (egy könyv)

Kallisztenész, avagy a szomorúságról (egy könyv)

A fáradtságról (egy könyv)

A mozgásról (három könyv)

A kövekről (egy könyv)

A pestisről (egy könyv)

Az ájulásról (egy könyv)

Megarikosz (egy könyv)

A melankóliáról (egy könyv)

Az ércekről (két könyv)

A mézről (egy könyv)

Metrodorosz gyűjteményéről (egy könyv)

A légi jelenségekről (két könyv)

A részegségről (egy könyv)

A törvényekről, betűrendi sorrendben (huszonnégy könyv)

Kivonatok a törvényekből (tíz könyv)

Észrevétel a definíciókhoz (egy könyv)

A szagokról (egy könyv)

A borról és olajról

Az első premisszák tizennyolc könyve

A törvényhozók három könyve

Politikai (írás) az alkalmas időről (hat könyv)

A politikai szokások négy könyve

A legjobb államberendezésről (egy könyv)

Problémák gyűjteménye (öt könyv)

A közmondásokról (egy könyv)

A sűrűsödésről és olvadásról (egy könyv)

A tűzről (két könyv)

A szelekről (egy könyv)

A paralízisről (egy könyv)

A fulladásról (egy könyv)

Az őrületről (egy könyv)

A szenvedélyekről (egy könyv)

A jelekről (egy könyv)

A szofizmákról (két könyv)

A szillogizmusok megoldásáról (egy könyv)

A topika két könyve

A büntetésről (két könyv)

A hajról (szőrről) (egy könyv)

A tyranniszról (egy könyv)

A vízről (három könyv)

Az alvásról és álmokról (egy könyv)

A barátságról (három könyv)

A becsvágyról (két könyv)

A természetről (tizennyolc könyv)

Kivonatok a Fizikából (két könyv)

Fizika nyolc könyve

Válasz a fizikusoknak (egy könyv)

Növénytani vizsgálódások (tíz könyv)

A növények keletkezéséről (nyolc könyv)

A nedvekről (öt könyv)

A hamis élvezetről (egy könyv)

Egy tétel a lélekről

Az ügyetlen érvelésről (egy könyv)

Az egyszerű problémákról (egy könyv)

A harmóniáról szóló tanításról (egy könyv)

Az erényről (egy könyv)

Támpontok vagy ellentmondások (egy könyv)

A tagadásról (egy könyv)

A véleményről (egy könyv)

A nevetségesről (egy könyv)

Esti gondolatok (két könyv)

Felosztások (két könyv)

A különbségekről (egy könyv)

A törvénytelenségekről (egy könyv)

A rágalomról (egy könyv)

A dicséretről (egy könyv)

A tapasztalatról (egy könyv)

Levelek három könyve

Az önmaguktól létrejövő lényekről

114

(egy könyv)

A kiválasztásról (egy könyv)

Istenek dicséretei (egy könyv)

Az ünnepekről (egy könyv)

A jó szerencséről (egy könyv)

Az entimémákról (egy könyv)

A feltalálásokról (két könyv)

Etikai előadások (egy könyv)

Etikai jellemrajzok (egy könyv)

A zajról (egy könyv)

A történelemről (egy könyv)

A szillogizmusok megítéléséről (egy könyv)

A hízelgésről (egy könyv)

A tengerről (egy könyv)

Kaszandernek a királyságról (egy könyv)

A komédiáról (egy könyv)

A versmértékről (egy könyv)

Az előadásmódról (egy könyv)

Érvek gyűjteménye (egy könyv)

Megoldások (egy könyv)

A zenéről (három könyv)

A törvényekről (egy könyv)

A törvényszegésről (egy könyv)

Xenokrátész (mondásainak) gyűjteménye (egy könyv)

Homiletikosz (egy könyv)

Az esküről (egy könyv)

A retorikai szabályokról (egy könyv)

A gazdagságról (egy könyv)

A költészetről (egy könyv)

Politikai, etikai, fizikai és erotikai problémák (egy könyv)

Az előszavak egy könyve

Problémák gyűjteménye (egy könyv)

A fizikai problémákról (egy könyv)

A példáról (egy könyv)

A (téma) felállításáról és az elbeszélésről (egy könyv)

Más könyv a költészetről (egy könyv)

A bölcsekről (egy könyv)

A tanácskozásról (egy könyv)

A beszédtan szabályai ellen elkövetett hibákról (egy könyv)

A szónoki művészetről (egy könyv)

A különös retorikai művészetek (tizenhét könyv)

114

SAMBUCCUS, De fortunis – A véletlenekről.

A színészetről (egy könyv)

Arisztotelész és Theophrasztosz feljegyzéseinek hat könyve

Fizikai nézetek (tizenhat könyv)

Kivonat a fizikai nézetekből (egy könyv)

A háláról (egy könyv)

Etikai jellemrajzok (egy könyv)

Az igazságról és a hazugságról (egy könyv)

Az isteni kutatásnak története (hat könyv)

Az istenekről (három könyv)

Geometriai kutatások négy könyve

Kivonat Arisztotelész állatokról szóló könyvéből (hat könyv)

Következtetések (két könyv)

Tételek (három könyv)

Az okokról (egy könyv)

Démokritoszról (egy könyv)

A rágalomról (egy könyv)

A keletkezésről (egy könyv)

Az állatok okosságáról és viselkedéséről (egy könyv)

A mozgásról (két könyv)

A látásról (négy könyv)

A meghatározásról (két könyv)

Az adottságról (egy könyv)

A nagyobbról és a kisebbről (egy könyv)

A zenészekről (egy könyv)

Az isteni boldogságról (egy könyv)

Válasz az akadémikusoknak (egy könyv)

Intelem (egy könyv)

A legjobb államberendezésről (egy könyv)

Emlékezések (egy könyv)

A szicíliai tűzhányóról (egy könyv)

Arról, amiben megegyezünk (egy könyv)

A fizikai problémákról (egy könyv)

Arról, hogyan jutunk a tudás birtokába (egy könyv)

A hazugról (három könyv)

Előszó a topikához (egy könyv)

Aiszkhülésznek (egy könyv)

Asztrológiai vizsgálódások (hat könyv)

Aritmetikai vizsgálódások a növekedésről (egy könyv)

Akikharosz (egy könyv)

A bírósági beszédekről (egy könyv)

A rágalomról (egy könyv)

Asztykreonhoz, Phamához és Nikánorhoz írt levelek

A vallásosságról (egy könyv)

Euász (egy könyv)

Az alkalmas időről (két könyv)

A helyes érvekről (egy könyv)

A gyermeknevelésről (egy könyv)

Egy (ettől) különböző A nevelésről, vagy erényekről, vagy a mértékletességről (egy könyv)

Intelem (egy könyv)

A számokról (egy könyv)

A szillogizmusok magyarázatának definíciója (egy könyv)

Az égboltról

Politikai kérdések két könyve

A természetről

A gyümölcsökről

Az élőlényekről (az állatokról)

Mindez összesen 232.808 sort tesz ki. Ennyit tehát az ő könyveiről. Megtaláltam

végrendeletét is, amely így szól:

Minden jó lesz. De ha valami közbejön, ezt hagyom meg: háztartásomat Melatésznek és

Pankreonnak, Leon fiainak adom. Abból az összegből, amellyel Hipparkhosz rendelkezik, azt

akarom, hogy a következőiket fedezzék: először is a Muszeon körüli munkálatokat és istennők

szobrait kell elkészíteni, valamint mindazt, ami a szebbé tételt célozza. Azután a szentélyben

fel kell állítani Arisztotelész szobrát és a többi fogadalmi ajándékot, amelyek azelőtt a

szentélyben álltak. Utána építsék fel a kis oszlopcsarnokot a Muszeon mellett, nem kevésbé

kiválót, mint azelőtt volt. Az alsó folyosón helyezzenek el táblákat, amelyeken a föld térképei

vannak. Az oltárt is állítsák helyre, hogy szép és ékes legyen. Azt akarom, hogy Nikomakhosz

életnagyságú szobrát is készítsék el. A szobor elkészítésének ára már Praxitelésznél van, a

további kiadásokat az említett eszközből fedezzék. A szobrot arra a helyre állítsák, amely

legalkalmasabbnak tűnik azoknak, akikre mindannak végrehajtását bíztam, amit megírtam a

végrendeletben. Tehát mindazt, ami a szentélyre és a fogadalmi ajándékokra vonatkozik, így

hajtsák végre. Sztageirai birtokomat Kallinoszra hagyom, és neki adom. Összes könyvemet

Neleosznak (ajándékozom). A kertet és a sétányokat, valamint a kert körüli épületeket

alulírott barátaimnak adom, akik itt akarják együtt iskoláztatni magukat és filozofálni. Miután

azonban nem tartózkodhat ott bárki tetszés szerint, ezért azzal a föltétellel adom, hogy azt

senki el nem idegenítheti, és nem használhatja kizárólag saját céljaira, hanem sokkal inkább

mint közös szentélynek alapítottat kell tekinteni, egymás iránti tiszteletben, barátságban és

megbecsülésben – amint illik is. A közösséget ezek alkossák: Hipparkhosz, Néleusz, Sztratón,

Kallinosz, Démotimosz, Démaratosz, Kalliszthenész, Melanész, Pankreón, Nikipposz. Tegyék

lehetővé Arisztotelésznek, Métródotosz és Pythiász fiának is, hogy filozofáljon, és hogy velük

tartson. A legidősebbeknek legyen rá gondjuk, hogy minél jobban elősegítsék őt a

filozofálásban. Oda temessetek (minket), ahol a kert közelében legalkamasabbnak tűnik;

minden fölösleges felhajtás nélkül, mind a temetés, mind a síremlék körül. Az előző

határozatokkal összhangban, halálom után a szentélyről, az emlékműről, a kertről és a

sétányról való gondoskodást bízzák Pompyloszra, aki ott lakik, és ugyanúgy végezze a

felügyeletet, mint azelőtt. A birtokosok pedig maguk gondoskodjanak a birtokról. Pompylosz

és Threptész már régóta szabadok, s számunkra igen hasznosak voltak sokmindenben.

Birtokolják továbbra is tulajdonukat, amelyet előzőleg kaptak, vagy maguk birtokoltak, azon

a kétezer drakhmán túl, amit most kifizet nekik Hipparkhosz, amint erről gyakran beszéltem

Melantésszel és Pankreonnal, és ők egyetértettek velem. Nekik adom Szómatelészt, a szolgálót

is. Ezennel felszabadítom a szolgák közül Molónt, Timónt és Parmenont. Manész és Kalliasz

négy évig maradjon a kertben és dolgozzanak együtt feddhetetlenül; ilyen föltétellel

szabadnak nyilvánítom őket. A bútorból a végrendelet végrehajtói adjanak Pampylosznak

annyit, amennyit jónak tartanak, a többit tegyék pénzzé. Kariónt Démotimosznak adom,

Donaxot pedig Néleosznak. Euboioszt adják el. Hipparkhosz fizessen Kallinosznak háromezer

drakhmát. S ha nem tudnánk, hogy Hipparkhosz azelőtt nagyon sokat tett Melantésznak és

Pankreonnak, mint nekünk magunknak is, és hogy jelen dolgaiban hajótörést szenvedett,

velük együtt megtennénk végrehajtónak. Mivel azonban látom, hogy számukra nem lenne

könnyű vele egy háztartásban élni, s mivel úgy látom jobbnak, hogy bizonyos összeget

kapjanak Hipparkhosztól, ezért adjon nekik egyenként egy-egy talentumot. Ugyanígy fizessen

Hipparkhosz azoknak is, akik végrehajtják a végrendeletet, a végrehajtás körüli költségek

megtérítésére megfelelő időközönként. És amikor Hipparkhosz mindezt végrehajtja,

szabadíttassék föl minden kötelezettségtől irántam. Mindazt, amit Hipparkhosz az én

nevemben kölcsönzött Khaliszban, legyen az övé. A végrendelétben közölt határozatok

végrehajtói legyenek: Hipparkhosz, Néleusz, Sztratón, Kallinosz, Démotimosz, Kalliszthenész,

Ktészarkhosz. A végrendelet egy példánya Hegésziásznál, Hipparkhosz fiánál van, ellátva

Theophrasztosz pecsétjével. A tanúk: Kallipposz Palleneusz, Philomélosz Eunymeosz,

Lyszandrosz Hybadész, Philón Allópekész. A másik (példány) Olympiodórosznál van. A tanúk

ugyanazok. Egy továbbit

115

Adeimantosz kapott és ifjabb Androszthenész adta át neki. A

tanúk: Arimnésztosz, Kleobulosz fia, Lyszisztratosz, Pheidónfia, Thaszoszból, Sztratón, a

lampszakoszi Dioszkuridész, Epiképhisziosz Dionysziosz fia.

Ez tehát az ő végrendelete.

Azt is mondják, hogy Eraszisztratosz, az orvos is hallgatói közé tartozott, és ez nem

lehetetlen.

3. FEJEZET – SZTRATÓN

Teophrasztoszt, mint az iskola fejét, Arkheszilaosz fia, a lampszakoszi Sztratón követte,

amint ezt végrendeletében is említi Theophrasztosz. Rendkívül jelentőségteljes férfi, akit „a

fizikus” melléknéven is említenek, mivel oly szorgalommal szentelte magát a természet

vizsgálatának, mint senki más. Ptolemaiosz Philadelphoszt is tanította, s mint mondják,

nyolcvan talentumot kapott tőle. Amint Apollodórosz Krónikájában mondja, a

százhuszonharmadik Olympiász idején került az iskola élére, és tizennyolc évig vezette azt.

Könyvei a következők:

A királyságról (három könyv)

Az igazságosságról (három könyv)

A jóról (három könyv)

Az istenekről (három könyv)

A kezdetekről (három könyv)

Az életmódról

A boldogságról

A filozófus királyról

A bátorságról

Az üresről

A mennyboltról

A lélek(-gzet)ről

Az emberi természetről

Az állatok származásáról

A keverékről

Az alvásról

Az álmokról

A látomásról

A szemléletről

Az élvezetről

A színekről

A betegségekről

Az ítéletekről

115

Loeb: έτεραν (lábj.:τριτην)

A képességekről

Az érc-gépekről

A forgószélről és elsötétedésekről

A könnyűről és a nehézről

A lelkesedésről

Az időről

A táplálkozásról és növekedésről

A kétséges élőlényekről

A mitológiai élőlényekről

Az okokról

Apóriák feloldása

Bevezetés a topikába

Az esetlegesről

A definícióról

A többről és kevesebbről

Az igazságtalanról

A korábbiról és későbbiről

A felsőbb nemről

A sajátosságról

A jövőről

Két könyv a vizsgálódásról és kutatásról

Kétes hitelességű feljegyzések

Levelek, amelyek így kezdődnek:

„Sztratón minden jót kíván Arszionénak”

Azt mondják, úgy elgyengült, hogy nem érzett semmit, amikor meghalt. Ezeket a sorokat

szenteltem neki:

„Gyenge testű férfi volt – ha egyetértesz velem, a

kenet túlzott használatától. Sztratónra gondolok,

akit Lampszakosz szült; miután örökösen betegeskedett,

észrevétlen halt meg, anélkül, hogy érezte volna.”

Nyolc Sztratón volt: az első, aki Iszokratészt hallgatta; a második ez; a harmadik orvos,

Eraszisztratosz tanítványa, s egyesek szerint nevelt fia; a negyedik történetíró, aki megírta

Philipposz és Perszeosz háborúját a rómaiak ellen; [...]”

116

a hatodik epigrammaköltő; a

hetedik valami régi orvos, akit Arisztotelész említ; a nyolcadik egy peripatetikus, aki

Alexandriában élt.

A fizikustól az alábbi végrendelet maradt fenn:

Halálom esetén a következőt rendelem el: háztartásomat teljes egészében Lampyrionra és

Arkheszilaoszra hagyom. Vagyonom azon részéből, amely Athénben van, végrendeletem,

végrehajtói először is gondoskodjanak temetésemről, majd mindarról, ami a temetést követi,

mégpedig oly módon, hogy az ne legyen sem túlzottan fényűző, sem túlzottan szűkös.

Végrendeletem végrehajtói legyenek: Olympikhosz, Ariszteidész, Mnészigenész, Hippokratész,

Epikrátész, Gorgylosz, Dioklész, Lykón, Athanész. Az iskolát Lykónra hagyom, mivel a

többiek közül egyesek öregek, mások túl elfoglaltak. Ám szép lenne, ha a többiek is

együttműködnének vele. Összes könyvem ráhagyom, azok kivételével, amelyeket magam

írtam, valamint az ebédlő berendezését, a szőnyegeket és a serlegeket. A végrehajtók adjanak

116

Hiányos a kézirat.

át Epikratésznak ötszáz drakhmát és a szolgák közül azt, akit Arkheszilaosz jónak tart.

Lampyrión és Arkheszilaosz először is vállalják magukra azt a szerződést, amelyet Daipposz

Iraiosz nevében kötött. Ne tartozzon semmivel sem Lampyriónnak, sem az ő örököseinek,

hanem fel kell menteni minden adóslevéltől.

117

Nekik is adjanak a végrehajtók ötszáz ezüst

drakhmát és egy szolgát, akit Arkheszilaosz választ; sokmindent átélt velem együtt és sokat

segített, legyen elegendő eszköze a méltó megélhetésre. Diophantoszt, Dioklészt és Abuszt

felszabadítom. Szimiászt Arkheszilaosznak adom. Dromónt is felszabadítom. Amikor

Arkheszilaosz megérkezik, Iraiosz Olympikhosszal és Epikratésszel, valamint a végrendelet

többi végrehajtójával számítsa ki a temetés költségeit és a többi kiadást. Ami a pénzből

megmarad, kapja meg Arkheszilaosz Olympikhosztól, hogy az időpontból és a határidőből

semmilyen kellemetlenség ne származzon. Arkheszilaosz vállalja magára azt a szerződést is,

amelyet Sztratón Olympikhosszal és Ameiniásszal kötött, s amely Philokratésznál,

Tiszamenosz fiánál van letétben. A síremléket illetőleg úgy kell eljárni, amint az

Arkheszilaosz, Olympikhosz és Lykón számára helyesnek tűnik.

Ez az ő végrendelete a hagyomány szerint, amint azt a keoszi Arisztón összegyűjtötte.

Maga Sztratón, amint már fönt is említettük, rendkívül tiszteletreméltó férfi volt, aki a

tudomány minden ágában kitűnt, mindenekelőtt a fizikában, ebben a korban és fontosságban

kiváló műfajban.

4. FEJEZET – LYKÓN

Ezt (Sztratónt) a trójai Asztyanaktosz fia, Lykón követte, nagy szótehetségű és a fiúk

nevelésében igen tehetséges férfi. Azt szokta volt mondani, hogy a fiúknak épp olyan

szükséges a szerénység és a becsvágy, mint a lovaknak a sarkantyú és a gyeplő. Szónoki

képessége és szókincse a következőben mutatkozott meg legkiválóbbképpen: valami szegény

lányról a következőket mondta: „Nagy teher az apa számára a leány, aki hozomány híján

elszalasztotta ifjúsága virágának kellő pillanatát.” Ezért is beszélik, hogy Antigonosz azt

mondta, hogy vele nem úgy áll a dolog, mint az illatos és tetszetős almával, amelyet le lehet

szakítani fájáról és máshová lehet vinni; az ő beszédeit fájukon, vagyis magán az emberen

kell szemlélni. Ez azért volt, mert (Lykón) beszéde oly édességgel bírt, hogy egyesek egy

gammát tettek a neve elé.

118

Ám az írásban nem volt ilyen. így például azoknak, akik

bánkódtak afelett, hogy hanyagok voltak a tanulásban amikor annak itt lett volna az ideje,

most pedig szeretnék pótolni amit elmulasztottak, ezt mondta: „Önmagukat vádolják, hiába

ismerik be lustaságuk feletti bánatukat, nem tudják jóvá tenni, amit elmulasztottak.” Azokra

pedig, akik helytelenül döntöttek, azt mondta, hogy teljesen tévednek számításaikban és

hasonlítanak azokra, akik valaminek az egyenességét görbe mérőléccel akarnák bizonyítani,

vagy pedig arcukat hullámzó vízben, vagy hajlított tükörben szemlélik. Továbbá: „Sokan

keresik a koszorút az agorán, de kevesen, vagy senki az Olympián.” Gyakran adott tanácsot az

athénieknek, ezzel sokat használva nekik.

Öltözete mindig rendkívül tiszta volt, ruhái a legpuhább és legfinomabb szövetből

készültek, amint Hermipposz mondja. A tornában is kiváló volt. Jó testi erőnek örvendett és

nem tagadta atlétikai hajlamának nyomait, amint ezt Karysztoszi Antigonosz beszámolója

szerint megkeményedett füle és az olajjal való kenéstől sima bőre is elárulta. Ezért beszélik,

hogy hazájában, az ilieiai játékokon részt vett a birkózásban és labdadobásban. Eumenész és

Attalosz senkit sem becsült többre barátai közül mint őt, és gazdag ajándékokat küldtek neki.

Antiokhosz is igyekezett megnyerni őt magának, de nem járt szerencsével. A peripatetikus

117

Sambuccus: chirographo.

118

Glykón: édes.

Hieronymosszal olyan ellenséges viszonyban volt, hogy egyedül ő utasította vissza a vele való

találkozást azon az évfordulón, amelyet Arkheszilaosz életrajzában említettünk.

(Lykón) Negyvennégy évig vezette az iskolát, amint Sztratón végrendeletében intézkedett

a százhuszonhetedik Olympiász idején.

Ezen felül a dialektikus Panthoidész tanítványa is volt. Hetvennégy éves korában halt meg

podagrától megkínzottan. Ez a mi sírfeliratunk számára:

„Nem fogok átsiklani Lykónon azért, mert podagrában halt

meg, bizony nem. Ám nagyon csodálkozom:

119

ha egykor

csak mások lábán tudott járni, most egy éjszaka

megtette a nagy utat a Hádeszbe.”

Más Lykón nevű emberek is voltak: az első egy pythagóreus, a második ez (akiről szó

van), a harmadik egy eposzköltő, a negyedik epigrammaköltő.

Sikerült a filozófus végrendeletének birtokába jutni. Így szól:

„Ezt hagyom meg arról, ami az enyém (vagyonomról), ha nem sikerül jelen betegségem

fölé kerekednem: berendezésemet testvéreimnek, Asztyanaktosznak és Lykónnak adom. Úgy

gondolom, ebből mindazt meg lehet téríteni és ki lehet fizetni, amit Athénben bárkitől

vásároltam vagy kölcsönbe vettem, valamint temetésem költségeit és az azzal kapcsolatos más

szokásos dolgok kiadásait. Aiginai birtokomat Lykónra hagyom, mivel ugyanazt a nevet

viseli, mint én, és mivel hosszú ideig élt velem, nagy örömömre, mintha fiam lett volna.

A Peripatoszt azon ismerőseimre hagyom, akiknek hasznára lesz: Bulónra, Kallinoszra,

Arisztónra, Amphiónra, Lykónra, Pythónra, Arisztomakhoszra, Hérakleidészre,

Lykomédeszre, valamint unokaöcsémre Lykónra. Igazgatóul azt az embert válasszák ki, aki

véleményük szerint a legalkalmasabb vezetésére és bővítésére. Többi ismerősöm is legyen

ebben segítségére hálából irántam és a hely iránt. Temetésemről és elhamvasztásomról Bulón

és Kallinosz gondoskodjon a barátokkal együtt úgy, hogy ez ne legyen sem túl szerény, sem

túl fényűző. Halálom után aiginai birtokomon az olajból Lykón annyit hagyjon meg a fiúknak,

amennyi elegendő ahhoz, hogy felhasználva méltóképpen emlékezzenek rám. Állítson nekem

szobrot is; Diophantosz és Hérakleidész, Démétriosz fia segítsenek neki, hogy megtalálja az

erre legalkalmasabb helyet. Városi birtokomból Lykón elutazása után fizesse ki mindazokat,

akiktől valamit kaptam. Ehhez társuljon Bulón és Kallinosz annak megtérítéséért, amit a

temetésemre és az azzal kapcsolatos dolgokra elköltötték. A pénzt a tőlem örökölt berendezés

árából vegye. Adjon tiszteletdíjat Paszithemisz és Médiész orvosoknak is, mert megérdemlik

körülöttem tett fáradozásukért, tudásukért pedig még inkább. Kallinosz fiának egy pár

therikleiai serleget adok, feleségének egy pár rhodoszi edényt, egy térítőt, egy mindkét

oldalán szőrös takarót, egy szőnyeget és a megmaradt párnák közül a két legszebbet; mindezt

tiszteletünk jeléül, hogy ne bizonyuljunk hálátlannak. A személyzetről ekképpen rendelkezem:

Démétriosznak, akit már régen felszabadítottam, elengedem tartozásait, és öt minát, valamint

egy ruhát és egy köntöst adok; mivel sokat tett értem, legyen tisztességes élete. A khalkédóni

Kritónnak is elengedem adósságát és négy minát adok. Mikroszt is felszabadítom. Lykón

gondoskodjon ellátásáról és neveltetéséről. Khareszt is felszabadítom. Lykón tartsa őt meg.

Adok neki két minát és ráhagyom megjelent könyveimet. A kiadatlanokat Kallinoszra bízom,

hogy azokat kellő gonddal kiadja. Szyrosznak, akit szintén felszabadítottam, négy minát adok,

ugyanígy Ménodorosznak is, és elengedem minden tartozását. Hilarának öt minát és egy

takarót adok, valamint két párnát, egy takarót és egy ágyat tetszése szerint. Mikrosz anyját is

felszabadítom; ugyanígy Noémont, Diónt, Theónt, Eufranort és Hermeiaszt. Agatónt is

119

Sambuccus: lege:λεγω (εγω helyett): ám azt mondom.

bocsássák szabadon két év múlva, Opheliónt és Poszeidóniont, a hordszék-vivőket pedig négy

év után.

Démétriosznak, Kritónnak és Szyrosznak egy-egy ágyat és szőnyeget adok hagyatékomból

– azt amelyet Lykón megfelelőnek talál. Ez legyen jutalmuk, amiért helyesen végezték

feladatukat Ami temetésemet illeti, arról Lykón gondoskodjék: ha úgy gondolja, temessen el

itt, ha akarja, otthon; az a meggyőződésem ugyanis, hogy épp úgy szem előtt tartja mi illő,

mint én. Amikor mindezt elvégezte, rendelkezhet ezzel a birtokkal itt, és ez a rendelet jogerős.

Tanúk: a hermioni Kallinosz, a keoszi Arisztón és a paianiai Euphroniosz.”

Ő, aki olyan sok megértést tanúsított a nevelésben és minden tanításban, nem mutatkozott

másmilyennek végrendeletében sem. Sőt, mondhatjuk, különös háziasságról és

gondoskodásról tett bizonyságot. Ebben is példaképünk lehet.

5. FEJEZET – DÉMÉTRIOSZ

A phaléroni Démétriosz, Phamosztratosz fia, Theophrasztoszt hallgatta. Mint népszónok az

athéni közgyűlésben tíz évig állt a polisz élén; háromszázhatvan bronzszobrot emeltek

tiszteletére. Ezek legtöbbike lóháton, harckocsiban vagy kettősfogaton ábrázolja. Ezek

háromszáz napnál rövidebb idő alatt készültek el. Ekkora megbecsülésnek örvendett. Politikai

tevékenysége akkor kezdődött, amikor Alexandrosz Harpalosz elől Athénbe menekült, amint

Magnésziai Démétriosz mondja a Homonimákban. Hazájáért sok szépet tett mint politikus. A

poliszt gazdagabbá tette a bevételekkel és épületekkel, noha nem volt nemes; Konónosz

családjából származott ugyanis, amint Phabórinosz mondja az Emlékek első könyvében. Ám

Lánia, akivel együtt élt, nemes származású polgárlány volt, amint ugyanazon szerző

ugyanazon könyvében mondja. Ám Phabórinosz második könyvében azt mondja, hogy

Kléónosz zaklatta, még Didymosz a Lakomai beszélgetésekben azt mondja, hogy valami

hetéra Haritob-bepfarosznak (kedves-szemöldökű) és Lampitónak (fényesszemű) nevezte. Azt

beszélik, hogy Alexandriában veszítette el látását és Szarapiosz adta neki vissza. Ezután

paianokat költött, amelyeket mind a mai napig énekelnek.

Noha az athéniek szemében tündöklött, beárnyékolta az irigység, amely mindent

megemészt. Egyesek ugyanis bevádolták, és távollétében halálra ítélték. Amikor pedig nem

tudták testi valóságban elfogni, mérget öntöttek bronzszobraira, azokat ledöntötték; azt is

mondják, némelyiket a tenger mélyébe vetették, vagy szétverték és éjjeli edényeket

készítettek belőlük. Egyetlen egy menekült meg az Akropoliszon. Phabórinosz azt mondja a

Vegyes történetekben, hogy ezt Démétriosz király rendeletére tették az athéniek. Uralmának

évét a törvénytelenség esztendejének nevezték el, amint Phabórinosz mondja.

Hermipposz mondja, hogy Kaszandrosz halála után Antigonosztól való félelmében

Ptolemaiosz Szótérhez menekült. Itt hosszabb ideig tartózkodott és többek között azt

tanácsolta Ptolemaiosznak, hogy a királyságot hagyja fiaira, akik Eurydikétől születtek. Ő

nem fogadta meg ezt a tanácsot, hanem annak a fiának adta a diadémot, aki Berenikétől

született. Ez ennek (Ptolemaiosz) halála után jogosnak tekintette, hogy mindaddig őrizetben

tartsa országában, amíg nem hoznak róla döntést. Ott élt elkeseredésében és valószínűleg

alvás közben megmarta egy kígyó a kezét, s meghalt. Buszirisz tartományban temették el,

Dioszpolisz közelében. Ezt az epigrammát szenteltük neki:

A kígyó megölte a bölcs Démétrioszt,

mert sok mérge volt.

Szeme nem fényt sugárzott,

hanem fekete Hádészt.

Hérakleidész azt beszéli Szótion Diadokhaiából készített kivonataiban, hogy Ptolemaiosz

át akarta adni a királyságot Philadelphosznak, ám ő (Démétriosz) vissza akarta őt ettől tartani,

mondván: „Ha átadod másnak, többé nem a tiéd.” Amikor Athénben rágalmakkal vádolták –

mert erről is értesültem –, kis híján bíróság elé állították Menandroszt a komédiaköltőt csupán

azért, mert barátja volt. Ám unokatestvére Teleszphorosz közbenjárt érte.

Könyvei sokaságával és rokonainak számával felülmúlta korának úgyszólván minden

peripatetikusát, ő, aki oly rendkívül művelt és tapasztalatokban oly gazdag volt. Ezek az

írások részben történelmi, részben politikai, poétikai vagy szónoklattani jellegűek: vannak

közöttük népszónoklatok és követségi beszédek, aeszopuszi elbeszélések gyűjteményei és sok

más. Írásai pedig a következők:

Az athéni törvényhozásról (öt könyv)

Az athéni polgárokról (két könyv)

A demagógiáról (két könyv)

A politikáról (két könyv)

A törvényekről (egy könyv)

A retorikáról (két könyv)

Stratégika (két könyv)

Az Iliászról (két könyv)

Az Odysszeiáról (négy könyv)

Ptolemaiosz (egy könyv)

Erótikosz (egy könyv)

Phaidóndász (egy könyv)

Maidón (egy könyv)

Kleón (egy könyv)

Szókratész (egy könyv)

Artaxerxész (egy könyv)

Homérikosz (egy könyv)

Arisztomakhosz (egy könyv)

Protreptikosz (egy könyv)

Az államról (egy könyv)

Az évtizedről (egy könyv)

A Ióniaiakról (egy könyv)

A küldöttségekről (egy könyv)

A bizalomról (egy könyv)

A kedvességről (egy könyv)

A szerencséről (egy könyv)

A nagylelkűségről (egy könyv)

A házasságról (egy könyv)

A véleményről (egy könyv)

A békéről (egy könyv)

A törvényekről (egy könyv)

A szokásokról (egy könyv)

Az alkalmas pillanatról (egy könyv)

Dionysziosz (egy könyv)

Khalkiszról (egy könyv)

Kirohanás az athéniek ellen (egy könyv)

Antiphanuszról (egy könyv)

Történelmi bevezetés (egy könyv)

Levelek (egy könyv)

Az esküdtgyűlés (egy könyv)

Az öregségről (egy könyv)

Jogok (egy könyv)

Eszopuszi dolgok (egy könyv)

A hasznos dolgok könyve

Jelleme filozófikus, amihez szónoki lendület és erő társul. Amikor meghallotta, hogy az

athéniek lerombolták szobrait, azt mondta: „De az erényt, ami miatt állították őket, nem

tudták lerombolni...” Azt is mondta, hogy a szemöldök jelentéktelen, de az egész életet

beárnyékolhatja. Azt mondta, nemcsak a gazdagság vak, hanem vezetője, a sors is. Amire az

acél a háborúban képes, arra képes a beszéd a békében. Amikor egy buja ifjat látott, így szólt:

„Íme egy négyszögletes Hermész, amelynek van uszálya,

120

hasa, szeméremteste és szakálla.”

A felfuvalkodottakról azt mondta, meg kell őket fosztani felfuvalkodottságuktól, de nem

önérzetüktől. Azt mondta, hogy az ifjak otthon legyenek tisztelettel szüleik iránt, az utcán a

járókelőkkel, a magányukban pedig önmagukkal szemben. Azt is szokta volt mondani, hogy a

barátok a szerencsében csak akkor jönnek, ha hívják őket, a szerencsétlenségben hívatlanul is.

Ezek azok a mondások, amelyeket úgy tűnik Démétriosznak tulajdonítanak.

Húsz nevezetes Démétriosz volt. Az első a khalkédóni szónok, idősebb, mint

Thraszymakhosz; a második ez a mi Démétrioszunk; a harmadik a byzantioni peripatetikus; a

negyediket Graphikosznak hívták, aki rendkívül világosan fejezte ki magát és festő is volt; az

ötödik Aszpendoszból, a szolói Apollóniosz tanítványa; a hatodik Kallatiszból, aki húsz

könyvet írt Ázsiáról és Európáról; hetedik a byzantioni, aki tizenhárom könyvben leírta a

galaták átvándorlását Európából Ázsiába, további nyolc könyvet pedig Antiokhoszról és

Ptolemaioszról és líbiai fennhatóságukról írt; a nyolcadik Alexandriában élt és szofista volt, a

szónoki művészetről írt; a kilencedik egy adramytérnumi grammatikus, akinek mellékneve

Ixión, mert úgy tűnik, valamit vétett Héra ellen; a tizedik egy kyrénaikai grammatikus, akit

melléknevén Sztamnosznak hívnak – nevezetes férfi; a tizenegyedik Szképsziosz, gazdag és

előkelő ember, aki igen kedvelte a tudományokat, ő segítette el Métródotoszt az urbanitásra; a

tizenkettedik az erythreiai grammatikus, akit Mnoszban vettek fel a polgárok jegyzékébe; a

tizenharmadik a bithyniai, a sztoikus Diphilosz fia, a rhodoszi Panaitiosz tanítványa; a

tizennegyedik a szmyrnai rétor. Ezek prózaírók voltak. A költők közül az első (ilyen nevű) a

régi komédia költője; a második eposzokat írt, az ő versei közül maradt ránk az, amely az

irigyek ellen szól:

Életében megvetették, halálában kívánják.

Halálában civakodás tört ki a városok és a

fellázított nép között, sírja és holtteste fölött.

A harmadik egy tarszoszi szatíra-költő; a negyedik jambusokat írt (élesnyelvű férfi); az

ötödik egy szobrász, akit Polemón említ; a hatodik Eritreiából való, sokoldalú író, aki

történelmi és retorikai könyveket írt.

6. FEJEZET – HÉRAKLEIDÉSZ

Hérakleidész Eutyphron fia a pontoszi Hérakleiából, gazdag ember volt. Athénben először

Szpeuszipposzhoz csatlakozott; ám a pythagóreusokat is hallgatta, majd Platón műveit is

csodálta. Később Arisztotelészt is hallgatta, amint Szótion mondja Diadokhai című művében.

Finom ruhákba öltözködött és megtermett volt, amiért is az attikaiak nem Pontikosznak,

120

συρμα

: uszály; más kézirat: στομα: száj.

hanem Pompikosznak hívták. Kinézése szelíd és komoly volt. Azt mondják, írásai kiválóak és

ragyogók.

Etika:

Az igazságosságról négy könyv;

egy könyv A mértékletességről;

A vallásosságról öt, és

A bátorságról egy könyv;

Az erényről általában egy könyv, és egy másik ugyanarról;

A boldogságról egy könyv;

A hatalomról és közigazgatásról egy;

A törvényekről és hasonlókról egy könyv;

A nevekről egy könyv;

A szerződésről egy könyv;

Az akaratlanról egy;

Erótikosz és Kleiniasz egy-egy könyv.

Fizika:

Az észről

A lélekről és még egy külön a lélekről, és

A természetről;

A képekről;

Démokritosz ellen;

Az égi jelenségekről egy könyv;

Az alvilági dolgokról,

Az életmódokról két könyv;

A betegségek okairól egy könyv;

A jóról egy könyv;

Zénón tanítása ellen egy könyv;

Metrónosz tanítása ellen egy könyv.

Grammatika:

Két könyv Homérosz és Hérodotosz koráról,

Arkhilokhoszról és Homéroszról két könyv.

Muzsika:

Három könyv az eurypidészi és szophoklészi kérdésekről;

A zenéről két könyv;

A homéroszi kérdés megoldásáról két könyv;

Theorématikon egy könyv;

Három tragikus költőről egy könyv;

Jellemrajzok egy könyv;

A költészetről és a költőkről egy könyv;

A megsejtésről egy könyv;

Az előrelátásról egy könyve;

Hérakleitosz-magyarázatok négy könyv;

Démokritosznak írt válasz magyarázatai egy könyv;

Erisztikai kérdések megoldása két könyv;

Axióma egy könyv;

A nemekről egy könyv;

Megoldások egy könyv;

Tanácsok egy könyv;

Dionyszioszhoz egy könyv.

Retorika:

A nyilvános szónoklásról, azaz Prótagorasz.

Hisztorika:

A pitagóreusokról,

A feltalálásokról

Ezek közül egyeseket komédia formájában írta, mint amilyen például Az elégedettségről,

vagy A mértékletességről. Másokat tragédiaként, mint például A túlvilágról, A vallásosságról,

vagy A hatalomról.

Beszédmodorában bizonyos középső helyet foglal el, mint ahogyan a filozófusok, a

hadvezérek vagy a politikusok beszélgetnek egymással. Vannak mértani és dialektikai

könyvei is. Minden műve változatos és lendületes a kifejezésmódban és alkalmas arra, hogy

lelkesítsen.

Úgy hírlik, felszabadította szülővárosát a tyrannisz alól, megölte az uralkodót, ahogyan

Démétriosz Magnésziosz beszéli a Homonimákban. Ő a következőt is meséli róla:

„Gyermekkorában, és amikor felnőtt, őrzött egy kígyót. Amikor elközelgett halála, bizalmasai

közül valamelyiknek meghagyta, hogy testét titokban temesse el, és helyette tegye a kígyót a

ravatalra, azt a látszatot akarván elérni, hogy az istenek közé tért. Így is történt minden. Ám

amíg a temetésre összegyűlt polgárok hangosan dicsérték Hérakleidészt, a kígyó hallván a

zajt, előjött a takaró alól, és a legtöbb jelenlevőben nagy félelmet idézett elő. A továbbiakban

leleplezték az egész esetet, és most már Hérakleidész az emberek előtt nem hamis fényben

jelent meg, hanem úgy, amint van.”

Mi a következő sírfeliratot szenteltük neki:

„Azt akartad Hérakleidész, hogy az emberek közt

azt a szóbeszédet hagyd hátra, hogy

halálod után kígyóként élsz tovább.

Ám tévedtél, te szofizmáló: a kígyó valóban állat volt,

téged pedig lelepleztek, hogy nem bölcs vagy, hanem

buta állat.”

Ezt beszéli Hippobotosz is.

Hermipposz pedig elmondja, hogy a hérakleiaiak, amikor éhség sújtotta vidéküket

elmentek Pythiához tanácsért. Hérakleidész pedig megvesztegette azokat, akik elmentek

megkérdezni, és a jósnőt is, hogy azt mondja, hogy akkor fognak megszabadulni a gonosz

csapástól, ha Hérakleidészt, Eutyphron fiát életében aranykoszorúval megkoronázzák, halála

után pedig héroszként tisztelik. A küldöttek ezzel a jóslattal tértek vissza, de semmi haszon

fejében. Amint ugyanis a színházban Hérakleidész fejére tették a koronát, apoplexiában

meghalt, azokat pedig, akik az üzenetet hozták, megkövezték. Ugyanazon órában Pythia is

meghalt. Amint ugyanis felkelt székéről és a szentélybe lépett, halálosan megmarta egy kígyó.

Ennyit (Hérakleidész) haláláról.

Arisztoxénosz a zenész beszéli, hogy Hérakleidész tragédiákat is írt, és Theszpisz nevét

írta alá. Khameleón azt mondja, hogy Hérakleidész ellopta tőle, amit Hésziodoszról és

Homéroszról írt. Az epikureus Autodórosz is megtámadta egyik írásában Az igazságosságról

írt értekezése miatt.

Dionysziosz, akit Metathemenosznak, vagy Szpintharosznak hívnak, írt egy

Parthenopaiosz című művet, amelyet Szophoklész neve alatt adott ki. Hérakleidész ezt elhitte

és egyik művében mint Szophoklész eredeti alkotására hivatkozik. Amikor Dionysziosz ezt

megtudta, beismerte neki tettét. Amikor azonban Hérakleidész ezt tagadta, és nem akarta

elhinni, Dionysziosz felhívta figyelmét az akrosztikonra, amelyből a „Pankaloszt” olvasható

ki, Dionysziosz kedveltje. Mivel Hérakleidész még akkor sem hitt neki, mondván, hogy ilyen

véletlenül is megtörténhet, Dionysziosz azt mondta neki:

„Ezeket a sorokat is megtalálod:

A. Az öreg majmot nem fogják hurokkal.

B. Lehet hurokkal fogni, de az sokáig tart.”

Na meg ezt:

„Hérakleidesz nem ismeri a betűket és nem szégyenli

nemtudását.”

Tizennégy Hérakleidész volt. Az első ez a mienk; a második az ő honfitársa, aki pyrrhikus

mértékben írt és tréfákat költött; a harmadik egy kymaiai, aki egy ötkötetes Perszikát írt; a

negyedik is kymaiai, aki szónoklattanokat írt; az ötödik kallatiszi vagy alexandriai, aki

filozófusok Diadokhaiát írta meg hat kötetben, valamint egy művet, amelynek Lembeutikosz a

címe, erről kapta a „Lembosz” melléknevet; a hatodik alexandriai, aki a Perzsák

sajátosságairól írt; a hetedik egy dialektikus Bargiliszből, aki Epikurosz ellen írt egy művet; a

nyolcadik egy orvos Hikesziász iskolájából; a kilencedik ismét orvos Tarentumból; a tizedik

költő, aki intelmeket írt; a tizenegyedik egy phókiszi szobrász; a tizenkettedik hangzatos

epigrammák költője; a tizenharmadik megnésziai, egy Mithradatoszról szóló történet szerzője;

a tizennegyedik egy asztronómiát írt.

FÜGGELÉK

SÚLYMÉRTÉKEK

121

1 ταλαντον = 60 μναι = 6000 δραχμαι = 36000 όβολοι = 4715K = 26,2kg

1 μνα = 100 δραχμαι = 600 όβολοι = 78,60K = 437g

1 δραχμη =6 όβολοι = 0,79K = 4,37g

1 όβολος = 0.13K = 0,73g

GÖRÖG HÓNAPOK NEVEI

1. ’Eκατομβαιων (július közepétől – augusztus közepéig)

2. Mεταγειτνιων (augusztus – szeptember)

3. Bοηδρομιων (szeptember-október)

4. Πυανεψιων (október – november)

5. Mαιμακτηριων (november-december)

6. Ποσειδεων (december-január)

7. Γαμηλιων (január – február)

8. ’Aνθεστηριων (február-március)

9. ’Eλαφηβολιων (március-április)

10. Mουνιχιων (április – május)

11. Θαργηλιων (május -június)

12. Σκιροφοριων (június-július)

Minden hónap újholdkor vette kezdetét.

121

SZILASI MÓRICZ, Életrajzok Plutarchoszból c. fordításának (Budapest 1880. Első füzet) függeléke alapján.

AZ OLYMPIÁSZOK IDŐRENDI SORRENDJE

122

Krisztus előtti

év

Olympiás

Krisztus előtti

év

Olympiá

776 1.

Olympiász 1.

éve

745 8,4

775 1,2 744 9,1

774 1,3 743 9,2

773 1,4 742 9,3

772 2,1 741 9,4

771 2,2 740 10,1

770 2,3 739 10,2

769 2,4 738 10,3

768 3,1 737 10,4

767 3,2 736 11,1

766 3,3 735 11,2

765 3,4 734 11,3

764 4,1 733 11,4

763 4,2 732 12,1

762 4,3 731 12,2

761 4,4 730 12,3

760 5,1 729 12,4

759 5,2 728 13,1

758 5,3 727 13,2

757 5,4 726 13,3

756 6,1 725 13,4

755 6,2 724 14,1

754 6,3 723 14,2

753 6,4 722 14,3

752 7,1 721 14,4

751 7,2 720 15,1

Krisztus előtti

év

Olympiás

Krisztus előtti

év

Olyimpiá

750 7,3 719 15,2

749 7,4 718 15,3

748 8,1 717 15,4

747 8,2 716 16,1

746 8,3 715 16,2

714 16,3 683 24,2

713 16,4 682 24,3

712 17,1 681 24,4

711 17,2 680 25,1

710 17,3 679 25,2

709 17,4 678 25,3

708 18,1 677 25,4

707 18,2 676 26,1

706 18,3 675 26,2

705 18,4 674 26,3

704 19,1 673 26,4

703 19,2 672 27,1

702 19,3 671 27,2

701 19,4 670 27,3

700 20,1 669 27,4

699 20,2 668 28,1

698 20,3 667 28,2

697 20,4 666 28,3

696 21,1 665 28,4

695 21,2 664 29,1

694 21,3 663 29,2

693 21,4 662 29,3

692 22,1 661 29,4

691 22,2 660 30,1

690 22,3 659 30,2

689 22,4 658 30,3

Krisztus előtti

év

Olympiás

Krisztus előtti

év

Olympiá

688 23,1 657 30,4

687 23,2 656 31,1

686 23,3 655 31,2

685 23,4 654 31,3

684 24,1 653 31,4

652 32,1 621 39,4

651 32,2 620 40,1

650 32,3 619 40,2

649 32,4 618 40,3

648 33,1 617 40,4

647 33,2 616 41,1

646 33,3 615 41,2

645 33,4 614 41,3

644 34,1 613 41,4

643 34,2 612 42,1

642 34,3 611 42,2

641 34,4 610 42,3

640 35,1 609 42,4

639 35,2 608 43,1

638 35,3 607 43,2

637 35,4 606 43,3

636 36,1 605 43,4

635 36,2 604 44,1

634 36,3 603 44,2

633 36,4 602 44,3

632 37,1 601 44,4

631 37,2 600 45,1

630 37,3 599 45,2

629 37,4 598 45,3

628 38,1 597 45,4

627 38,2 596 46,1

Krisztus előtti

év

Olympiás

Krisztus előtti

év

Olympiá

626 38,3 595 46,2

625 38,4 594 46,3

624 39,1 593 46,4

623 39,2 592 47,1

622 39,3 591 47,2

590 47,3 559 55,2

589 47,4 558 55,3

588 48,1 557 55,4

587 48,2 556 56,1

586 48,3 555 56,2

585 48,4 554 56,3

584 49,1 553 56,4

583 49,2 552 57,1

582 49,3 551 57,2

581 49,4 550 57,3

122

E. J. BICKERMAN, Chronology of the ancient world. Revised edition, Thames and Hudson, 1980. 115. köv.

580 50,1 549 57,4

579 50,2 548 58,1

578 50,3 547 58,2

577 50,4 546 58,3

576 51,1 545 58,4

575 51,2 544 59,1

574 51,3 543 59,2

573 51,4 542 59,3

572 52,1 541 59,4

571 52,2 540 60,1

570 52,3 539 60,2

569 52,4 538 60,3

568 53,1 537 60,4

567 53,2 536 61,1

566 53,3 535 61,2

565 53,4 534 61,3

Krisztus előtti

év

Olympiás

Krisztus előtti

év

Olympiá

564 54,1 533 61,4

563 54,2 532 62,1

562 54,3 531 62,2

561 54,4 530 62,3

560 55,1 529 62,4

528 63,1 497 70,4

527 63,2 496 71,1

526 63,3 495 71,2

525 63,4 494 71,3

524 64,1 493 71,4

523 64,2 492 72,1

522 64,3 491 72,2

521 64,4 490 72,3

520 65,1 489 72,4

519 65,2 488 73,1

518 65,3 487 73,2

517 65,4 486 73,3

516 66,1 485 73,4

515 66,2 484 74,1

514 66,3 483 74,2

513 66,4 482 74,3

512 67,1 481 74,4

511 67,2 480 75,1

510 67,3 479 75,2

509 67,4 478 75,3

508 68,1 477 75,4

507 68,2 476 76,1

506 68,3 475 76,2

505 68,4 474 76,3

504 69,1 473 76,4

503 69,2 472 77,1

Krisztus előtti

év

Olympiás

Krisztus előtti

év

Olympiá

502 69,3 471 77,2

501 69,4 470 77,3

500 70,1 469 77,4

499 70,2 468 78,1

498 70,3 467 78,2

466 78,3 435 86,2

465 78,4 434 86,3

464 79,1 433 86,4

463 79,2 432 87,1

462 79,3 431 87,2

461 79,4 430 87,3

460 80,1 429 87,4

459 80,2 428 88,1

458 80,3 427 88,2

457 80,4 426 88,3

456 81,1 425 88,4

455 81,2 424 89,1

454 81,3 423 89,2

453 81,4 422 89,3

452 82,1 421 89,4

451 82,2 420 90,1

450 82,3 419 90,2

449 82,4 418 90,3

448 83,1 417 90,4

447 83,2 416 91,1

446 83,3 415 91,2

445 83,4 414 91,3

444 84,1 413 91,4

443 84,2 412 92,1

442 84,3 411 92,2

441 84,4 410 92,3

Krisztus előtti

év

Olympiás

Krisztus előtti

Olympiá

440 85,1 409 92,4

439 85,2 408 93,1

438 85,3 407 93,2

437 85,4 406 93,3

436 86,1 405 93,4

404 94,1 373 101,4

403 94,2 372 102,1

402 94,3 371 102,2

401 94,4 370 102,3

400 95,1 369 102,4

399 95,2 368 103,1

398 95,3 367 103,2

397 95,4 366 103,3

396 96,1 365 103,4

395 96,2 364 104,1

394 96,3 363 104,2

393 96,4 362 104,3

392 97,1 361 104,4

391 97,2 360 105,1

390 97,3 359 105,2

389 97,4 358 105,3

388 98,1 357 105,4

387 98,2 356 106,1

386 98,3 355 106,2

385 98,4 354 106,3

384 99,1 353 106,4

383 99,2 352 107,1

382 99,3 351 107,2

381 99,4 350 107,3

380 100,1 349 107,4

379 100,2 348 108,1

Krisztus előtti

év

Olympiás

Krisztus előtti

év

Olympiá

378 100,3 347 108,2

377 100,4 346 101,3

376 101,1 345 108,4

375 101,2 344 109,1

374 101,3 343 109,2

342 190,3 309 117,4

341 109,4 308 118,1

340 110,1 307 118,2

339 110,2 306 118,3

338 110,3 305 118,4

337 110,4 304 119,1

336 111,1 303 119,2

335 111,2 302 119,3

334 111,3 301 119,4

333 111,4 300 120,1

332 112,1 299 120,2

331 112,2 298 120,3

330 112,3 297 120,4

329 112,4 296 121,1

328 113,1 295 121,2

327 113,2 294 121,3

326 113,3 293 121,4

325 113,4 292 122,1

324 114,1 291 122,2

323 114,2 290 122,3

322 114,3 289 122,4

321 114,4 288 123,1

320 115,1 287 123,2

319 115,2 286 123,3

318 115,3 285 123,4

317 115,4 284 124,1

Krisztus előtti

év

Olympiás

Krisztus előtti

év

Olympiá

316 116,1 283 124,2

315 116,2 282 124,3

314 116,3 281 124,4

313 116,4 280 125,1

312 117,1 279 125,2

311 117,2 278 125,3

310 117,3 277 125,4

276 126,1 246 133,3

275 126,2 245 133,4

274 126,3 244 134,1

273 126,4 243 134,2

272 127,1 242 134,3

271 127,2 241 134,4

270 127,3 240 135,1

269 127,4 239 135,2

268 128,1 238 135,3

267 128,2 237 135,4

266 128,3 236 136,1

265 128,4 235 136,2

264 129,1 234 136,3

263 129,2 233 136,4

262 129,3 232 137,2

261 129,4 231 137,2

260 130,1 230 137,3

259 130,2 229 137,4

258 130,3 228 138,1

257 130,4 227 138,2

256 131,1 226 138,3

255 131,2 225 138,4

254 131,3

253 131,4

Krisztus előtti

év

Olympiás

252 132,1

251 132,2

250 132,3

249 132,4

248 133,1

247 133,2

IÓN – CSALÁDFA

(a ión természetfilozófusokról kapta nevét)

DIOGENÉSZ LAERTIOSZ

A FILOZÓFIÁBAN JELESKEDŐK ÉLETE ÉS NÉZETEI 2. KÖTET (VI-X.

KÖNYVEK) TARTALMA

VI. könyv

1. fejezet: Antiszthenész

2. fejezet: Diogenész

3. fejezet: Monimosz

4. fejezet: Onészíkrítosz

5. fejezet: Kratész

6. fejezet: Métroklész

7. fejezet: Hípparkhía

8. fejezet: Menípposz

9. fejezet: Menedémosz

VII. könyv

1. fejezet: Zénón

2. fejezet: Arisztón

3. fejezet: Héríllosz

4. fejezet: Díonysziosz

5. fejezet: Kleanthész

6. fejezet: Szphaírosz

7. fejezet: Khryszípposz

VIII. könyv

1. fejezet: Pythagorasz

2. fejezet: Empedoklész

3. fejezet: Epíkharmosz

4. fejezet: Arkhytasz

5. fejezet: Alkmaíón

6. fejezet: Hipaszosz

7. fejezet: Fílolaosz

8. fejezet: Eudoxosz

IX. könyv

1. fejezet: Hérakleitosz

2. fejezet: Xenophanész

3. fejezet: Melisszosz

4. fejezet: Melisszosz

5. fejezet: Zénón Eleatész

6. fejezet: Leukipposz

7. fejezet: Démokrítosz

8. fejezet: Protagorasz

9. fejezet:

Diogenész Apollóníatész

10. fejezet: Anaxarkhosz

11. fejezet: Pyrrón

12. fejezet: Timón

X. könyv

Epíkourosz

ISBN 963 9318 85 X JEL Könyvkiadó, Budapest 2005

Hungarian translation Rokay Zoltán, 2005

JEL Könyvkiadó

Alapította: Csanád Béla (1118 Budapest, Élőpatak u. 35.; tel/fax.: 319 15 28)

Felelős kiadó: Babarczi-Győrffy Andrea Műszaki vezető: Babarczi Péter

Nyomás: Naszályprint Nyomda, Vác Felelős vezető: Hemela Mihályné