CSIA LAJOS:
Pál akkor írja ezt a
levelet, amikor Rómában nem járt még, s
így annak írásában különös
pásztori
érdekek nem vezethették. Így alkalma nyílt
rá, hogy a keresztyén élet
igazságait kereken és rendszeresen adja elő,
anélkül, hogy helyi szükségekkel
és bajokkal vesződnék.
A levél az isteni
szeretetnek, a KEGYELEMNEK az emberi szívhez vivő
útját írja le. A Római
levelet nehezen érthetőnek szokták mondani. Ennek a
nehezen érthetőségnek okai:
a rossz fordítás, a fogalmak hamis
értelmezése, az apostoltól idegen
gondolatoknak a levélbe magyarázása, de főleg az,
hogy a levél az Istent nem
kereső ember elől rejtve marad. Csak a keresztyén
élettapasztalat adja meg a
levél megértéséhez a kulcsot.
Alábbiakban megpróbáljuk néhány
fogalom helyes
értelmét körvonalazni.
Az IGAZSÁG és
IGAZSÁGOSSÁG kettős fogalmát, melyeket minden művelt nyelv külön szavakkal
jelöl (alétheia, veritas, Wahrheit,
vérité, truth � dikaiosyné, justitia, Gerechtigkeit, justice, righteousness), a
megszokott magyar fordítás legtöbbször egy
szóval adja vissza: az igazsággal.
Az igazság és igazságosság
összezavarása igen sok értelemzavart szült.
IGAZSÁG
alatt Isten szavát, Isten kijelentését
értjük. A levélben nyolcszor fordul elő
(Róm. 1,18.25; 2,2.8.20; 3,8; 9,1; 15,8). Az igazság
valóság; ellentéte: a
HAZUGSÁG, valótlanság (Róm. 1,25). Az
IGAZSÁGOSSÁG fordítás sem
tökéletes
azonban, mert ebben a fogalomban még igazlelkűség,
jogosság és méltányosság is
van. Ellentéte: az IGAZSÁGTALANSÁG még
hamissággal, jogtalansággal és
méltánytalansággal is fordítható. Az
�igazság� annyit árul el, hogy valami
megvan-e valósággal, megfelel-e annak, ami a
valóságban van. Az �igazságosság�
azt fejezi ki, hogy valaki megfelel-e a teremtésben levő isteni
rendnek és
törvényszerűségnek, melyet még a
pogány népek gondolkodói is oly világosan
láttak, hogy ezt a rendet bölcselkedésük
alapjává tették (diké, karma, taó).
Az
isteni rend áthágása a BŰN. A bűn
büntetése igazságos, vagyis az isteni rendnek
megfelelő; a bűnös a büntetéssel azt kapja meg, ami
neki jár; ami méltányos.
Efölött a �kinek-kinek a magáét� elv
fölött egy magasabb isteni elv áll: ingyen
adni annak, aki az ingyen adottat megbecsüli. Ilyen
MEGBÍZHATÓ ember a HÍVŐ
vagy HŰ. Ezt a három fogalmat a görög egy
szóval jelöli, ami nagyon érthető,
mert aki hűtlen, másban sem bízik; aki mást hűnek
tart, maga megbízható. A hit
tehát helyrehozza a bűn okozta kárt; a hit a bűn
gyógyulása. Ezért Isten a
hívőt igazságosnak tekinti. Az igazságosnak ezt a
magasabb értelmét a pogány
világ nem látta meg. Ennek a magasabb
igazságosságnak neve: KEGYELEM, vagyis ez
az igazságosság Isten ajándéka. A kegyelmet
Isten jogosan adja a hívőnek, mert
a hívő azzal nem él vissza. A hívő
ellentéte a HITETLEN vagy ENGEDETLEN, ki nem
kaphat kegyelmet, mert úgysem használná
jóra, tehát a kegyelem nem segítene
rajta. A hívőt a kegyelem beilleszti a világrendbe, s
mivel a hívő bűnét kiveti
a világból, az ott többé nem mérgez. A
megbánt bűn nem fertőz. A kegyelem tehát
a világrend megerősítése. Ezzel szemben a
hitetlennek adott kegyelem az
igazságtalanságot erősítené a
világban, mert újabb igazságtalanságok
elkövetésére buzdítaná és
képesítené. Igazságosság és
igazságtalanság egymással
harcoló felek (Róm. 6,13). Az igazságtalan ember
még hallani sem akar az
igazságosságról, úgyhogy annak még
említését, tehát az igazságot, az
igaz szót
sem tűri el; ennélfogva igazságtalanságával
az igazságot leigázza (Róm. 1,18).
Isten ellenben KIJELENTI, vagyis az igazság szavával
megismerteti a maga
igazságosságát (Róm. 3,21).
Isten igazságossága
a különböző viszonylatokban
különbözőképpen valósul meg; így
hát többféle
értelemben kell vennünk. Jelentheti az isteni
követelést, hogy az ember
Istennek a teremtésben és az Igében kijelentett
akaratához, az isteni rendhez
alkalmazkodjék, s akkor a neve: TÖRVÉNY. Jelentheti
Isten természetét, mely a
Tőle teremtett rendet soha meg nem sérti, hiszen az belőle
fakadt; Istennek ezt
az igazságtalanságtól
megközelíthetetlen lényét nevezzük az Ő
SZENTSÉGÉNEK.
Jelentheti Isten igazolását abban,
hogy az isteni rend ellen vétő bűnöst
elítéli, s a hívőt fölmenti, s ezzel az
Isten-igazolással a levél sokat foglalkozik (Róm.
3,25 skk.; 10,4 skk.). A
hívőnek a vád alól való
feloldozását nevezzük MEGIGAZÍTÁSNAK,
MEGIGAZULÁSNAK
vagy igazságossá tevésnek. Jelentheti az ember
jogát az élethez, ha az ember az
isteni rendet megtartaná; de erre az ember képtelen.
Jelentheti a hívő
igazságosságát, melyet érdem
nélkül, ingyen, hite alapján tulajdonít, vagy
számít be neki Isten. Meg kell hát
különböztetnünk a cselekedetek
igazságosságát a hit
igazságosságától. Az előbbit követeli
Isten, az utóbbit
ingyen adja. A hívőnek ajándékozott
igazságosság gyümölcsöt terem az emberben;
az embert az isteni rendhez hozzáigazítja. A hitbeli
igazságosságnak ezt a
gyümölcsét nevezzük MEGSZENTELŐDÉSNEK.
A magyar TÖRVÉNY szó
jó fordítása a görög nomos-nak, de a nomos-szal együtt rossz fordítása a
héber tórá-nak,
mely tanítást jelent.
A magyar ;,törvény� egy szabálynak részekre
törését, egyes esetekre való
alkalmazását fejezi ki, ami a tételes jognak
helyes elnevezése, de a bibliai
gondolatot nem mindenkor fedi; tehát meggondolással
használandó. A fogalom
fontosságát mutatja, hogy a Római levél a
�törvény� szót 75-ször említi. A
törvény � általános bibliai
értelmezésében � az isteni világrend
leírása, a
róla szólt tanítás. Ez a
tanítás azonban különbözőképp
öltött testet.
Legáltalánosabb alakjában Isten a LELKIISMERETBE
írta bele, úgyhogy az ember
öntudatlan és akaratlan is lelkiismerete szerint
gondolkodik és ítél (Róm.
2,14). A lelkiismeret Pál szerint nem apriori
gondolkodási forma, hanem syneidésis, vagyis
Istennel való együtt
tudás, amelyben a törvény �cselekedete�
íródik bele az ember szívébe. Ez az
elnevezés feltételezi, hogy az embernek van egy olyan
érzékszerve, mellyel
állandóan észleleteket szerez Istenben.
Később látni fogjuk, hogy az embernek
Istennel érintkező belső szerve: a szellem, s a lelkiismeret
csak ennek
gyümölcse. A törvény másik
kijelentési formája a Mózesnek adott írott
törvény,
mely tételekbe rögzíti az isteni
rendet, míg a lelkiismeret állandóan
mozgó és alkalmazkodó összhang
az isteni renddel. Ha tehát az emberi
szellem rendesen működnék, a lelkiismeret sokkal
tökéletesebb forrása volna az
isteni rend ismeretének, mint az írott
törvény, mely az emberi viszonyokhoz
alkalmazott tételeivel a törvénynek csak
durvább foglalatát adja, és a szív
belső indulatainak megítélésére nem
alkalmas. Így érthető, hogy a szellemi élet
fejlődésével az ember a tételes
törvény alól felszabadul, és magasabb
törvény
ismeretének birtokosa lesz, mely a szeretet törvénye
(Róm. 13,810). Mind a
lelkiismeret, mind a Sínai törvénye
vádlevéllé vált az ember ellen, ki azt
áthágta, és pedig zsidó ellen is,
pogány ellen is. De az ember hazug és
képmutató volta még az őt elítélő
törvényt is dicsekvés alapjává tudta
tenni, s
ezzel az emberi szív keménységéről tett
tanúságot (Róm. 2,12.17.19.23). A
tételekbe foglalt írott törvény
tökéletlenségével jár együtt,
hogy a bűnös azt
ide-oda forgatással javára magyarázhatja, s az
így keltett hamis látszattal,
éppen az írott törvényre hivatkozva, s a
lelkiismeretet elhallgattatva, a
szívet megcsalhatja. Van azonban a törvénynek egy
magasabb szellemi
megnyilatkozása, mely az isteni világrendnek
tökéletesen megfelel, melyet a
görög dikaióma szó fejez ki,
s
magyarra nem tudunk mindig egy szóval fordítani, mert hol
törvény (Róm. 2,26;
8,4), hol Isten igazságos követelése a
jelentése (Róm. 1,32), hol a törvény
betöltéseként szerepel (Róm. 5,16.18). Ez a
tökéletes törvény úgy viszonylik az
írott törvényhez; mint szellem a betűhöz, mint
az Istentől megtisztított emberi
szív az elme világosságának még
ellenálló külső cselekvéshez. Az elme
és a
cselekvés ez ellentétében az ember látja
és akarja a jót, de annak
véghezvitelét nem találja (Róm. 7,18). Ezt
a lélekhasadást emberi erőlködés nem
gyógyíthatja meg, csak az embert újonnan teremtő
isteni KEGYELEM, mely nem más,
mint az Istentől kiáradó, és az embertől
befogadott SZERETET. Aki szeret, bízik
és hisz is. A szeretet
megbízhatóságát nevezi a levél a HIT
IGAZSÁGOSSÁGÁNAK
(Róm. 4. fejezet). Az emberi hitnek és isteni kegyelemnek
ebben a felső
világában az isteni Szellem
ajándékaképpen az ember ingyen kap arra
képességet,
hogy a szellemi törvény követelését
betöltse (Róm. 8,1-11). Ezért a törvény
a
kegyelem világában a HIT TÖRVÉNYEKÉNT
szerepel (Róm. 3,27-31). Az alsó világban
a BŰN TÖRVÉNYE uralkodik az emberen, mely szerint
vétkeznie kell, s ha ezzel
szembe szegül is az ÉRTELEM TÖRVÉNYE, ennek
akaratát mégsem tudja végrehajtani.
De a felső világban az értelem
törvényét, mely az Isten bennünk kijelentett
törvénye, megvalósítja a SZELLEM
TÖRVÉNYE, azaz a kegyelem hatalma, mely a bűn
hatalma alól felszabadított emberben
természetszerűleg az isteni dikaiómá-t, az
örök isteni
rendet valósítja meg a hívőben (Róm.
7,5-8,2), akit az írott törvény
rabságától
feloldoz (Róm. 7,14). A megszentelődés útja
tehát nem a törvényt
megvalósító
emberi erőlködés útja, mert ennek eredménye
újabb és újabb elesés, mindig
reménytelenebb vergődés lesz (Róm. 7,24); hanem a
Felkent Jézussal való
összenövés, azaz a Vele való együtt
szenvedés, az Érte viselt üldöztetés,
lemondás halálos útja. Ha az ember a maga
erején próbálja a törvényt
betölteni,
a törvény fenyegető rémmé lesz, az
ígéretek meghiúsítója (Róm.
4,13), az isteni
harag ránk hozója (Róm. 4,15), a bűn
megsokasítója (Róm. 5,13.20),
tömlöctartó,
ki rabságban tart (Róm. 6,15-16), kényúr,
ki alattvalóit megöli (Róm. 7,1-4),
bűnös szenvedélyek ránk szabadítója
(Róm. 7,56), alvó bűn életre keltője, sőt,
mintha maga is bűnös volna (Róm. 7,7-8), s bűn
törvényeként tagjainkba volna
írva, azt diktálva, hogy vétkeznünk kell
(Róm. 7, 21-25; 8,2). Pedig a törvény
szent, igazságos (méltányos) és jó,
s csak azért lett halálommá, mert betölteni
nem tudom (Róm. 7,12-14). Ám fenékig kell kiinnunk
a kudarcok poharát, hogy jóra
képtelen szívünket egészen kiismerjük, s
magunkat feltétel nélkül a kegyelemre
bízzuk, vagy ami azzal egy: a Szellem dolgait keressük.
Hogy a Szellem életét
élhessük, földi tagjainkat (a világ
dicsőségét, elismerését, előnyeit,
ellanyhító örömeit) meg kell
öldökölnünk (Róm. 8,13). De nem magunk,
hanem a
Szellem erejével, mert magunktól erre is
képtelenek vagyunk. S a Szellem
szárnyain vitetve, látni fogjuk, hogy a KEGYELEM
végtelenül több, mint a bűn,
mert árvízként ragadja magával azt, aki
akaratát Istennek odaadja (Róm. 5.
fejezet).
Miután az
igazságosság, törvény és kegyelem
tényeiben Isten munkásságát
szemléltük, most
azt kell még vizsgálnunk, akiért és akin ez
a munkásság folyik, az embert. A
bibliai ANTHROPOLÓGIA azonban jobb vagy baloldali
teológiáktól annyira
befolyásolt tudomány, elfogulatlan
kutatóktól pedig annyira járatlan terület,
hogy szükséges annak alapfogalmait a hívő
bibliakutatás szempontjából
tisztázni. Ehhez pedig más bibliai
témájú könyveket is
segítségül kell hívnunk.
E szemlélődéseknél a súlyt a bibliai
LÉLEKTANRA helyezem.
Kiindulhatunk-e e
kutatásoknál a modern lélekbúvárok
tekintélyes munkásságából és
eredményeiből?
Sajnos, ezek a kutatók Istennek és az emberi
léleknek viszonyáról majdnem
semmit sem mondanak, s rendszereikben alig találunk olyan
pontot, amelyről a
bibliai fogalmakat tovább építhetnők. Ők csak
testi érzékletekről tudnak,
úgyhogy testiben és érzékiben egy fogalmat
látnak, amit � sajnos � a magyar
bibliafordítások is visszatükröznek
(1.Kor.2,14; 15,44.46), amikor �érzéki�-vel
fordítják a szellemivel szembenálló,
tehát a testhez tapadó �lelki�-t. E
felfogásnak megfelelően a lelki élet egész
tartalmát a testi érzékelésből
vezetik le, s így a léleknek csak a testi
érzékeléshez és élethez
közelebb eső
működését kutatják. Meg is elégszenek
e felületes jelenségek leírásával.
Náluk
a lélek gépies egybekapcsolódások
rendszereként tűnik fel, valami automata
telefonközpont félének, melynek ok-okozati
szükségszerűségében az emberi
felelősség és �én� eltűnnek. Ez a lélektan
a materializmus ittmaradó kísértete,
melyet imádói és szerelmesei nem tudnak
elbocsátani, mint a trónjához
kötözött
halott szultánt. A manapság divatos
�szellemtudományok� ezt a lélektant nem
ingatták meg, ami kitetszik metódusukból, mert a
lét igazán nagy kérdései iránt
úgy szólván semmit sem érdeklődnek, hanem
apró részletek halmozásában vesznek
el. Különben helyes empirizmusukon nem épül
többé hatalmas piramis; a törpe faj
lent marad a porban, s a történések mélyebb
hátterének kutatását még csak
�tudományos�-nak sem tartják. Félnek a
lélek mélységébe leszállani, s ott a
félelmetes, szuverén �én�-t megpillantani, ki
szabad akarattal csap bele a
lélek húrjaiba, vagy megkötözött
titánként próbálja egy
nálánál is nagyobb
szellemi hatalom béklyóját ledobni. Cinikus
természettudósok és tudós piszmogók
kezén vesztek el a Biblia mélyebb lélektani
meglátásai. Mivel nem értik őket,
nem is beszélnek róluk, s ebben a
teológiákon tanított lélektanok sem
kivételek; a tudós pap kezén sem lesz a
lélekismeret Istent dicsérő hárfa. A
bibliai lélektan előadásának igen nagy
akadálya a mai magyar nyelvhasználatnak
arra való alkalmatlansága, hogy a bibliai fogalmakat
megfelelő nevekkel
nevezzük. Szándékosan mondok nyelvhasználatot
és nem magyar nyelvet, mely a
régi, sőt a pogány magyar léleknek sok eredeti
mélyértelmű meglátását őrizte
meg, s így a fordítóknak módjukban volt
jobb szavakat is választani. Bibliai
lélektant azonban lehetetlen írni, ha a bibliai
fogalmakat megkülönböztetni nem
tudjuk. A ruach, pneüma, spiritus,
esprit, spirit és Geist szavak
egészen más fogalmat jelölnek, mint a nefes,
psüché, animus, âme, soul, Seele szavak;
de amit az összes művelt nyelv szétválaszt, azt a magyar fordítás a lélek
szóval egybekeveri, vagy ha ez lehetetlen, minden további nélkül megteszi, hogy
a psüché-t szívvel fordítja le
(Héb.4,12). Pedig nyelvünkben megvannak az etimológia szempontjából is pontos
kifejezések. A pneüma-nak, mely �
minta héber ruach � elsősorban szelet
jelent, megfelel a szintén szélből képzett szellem. A lélegzést is jelentő
héber nefes-nek, valamint a testi
életet hordozó görög pszüché-nek a szintén lélegzéssel kapcsolatos
magyar lélek. Ezek után több, mint rövidlátás azzal ütni el a szellem-lélek
megkülönböztetést, hogy az csak egy kisebb felekezet vesszőparipája: kiváltképpen,
mikor a személyhez nem kötött lelki értékeket egy újabb tudományos irány
szintén a szellemi szóval kezdi jelölni. Bár a szellem nyelvújítás-korabeli
szó, de szellet alakjában a régi irodalmi nyelvben, Heltai bibliafordításában,
s a mai nyelvjárásban is előfordul. A Ranschburgtól ajánlott lélek és elme
megkülönböztetés korántsem oly találó; sem a lélek a spiritus-nak, sem
az elme az animus-nak nem felel meg. A görög nous-t sem elmével, sem ésszel nem
fordíthatjuk, hanem csak értelemmel, mert az ítélet-alkotó tevékenységet a
Biblia nem a nous-nak, hanem a
szívnek tulajdonítja. A léb vagy kardia a Bibliában a legfontosabb
lélektani fogalom, melyet okvetlenül szívvel kell fordítanunk, noha a szív
érzelgős, modern használata mást tanácsolna. Ragaszkodnunk kell azonban a szív
bibliai értelméhez. A magyar bibliafordításokban használt test szó is két � az
eredeti nyelvekben külön szavakkal megnevezett � fogalmat foglal össze, s ezzel
is csak zavart okoz, holott a húsban megvan a megkülönböztetést pontosan eszközlő,
és értelemben is hű másik szavunk. Nyelvünk maga itt sem marad el a művelt
nemzetek nyelve mögött; de a magyar bibliafordítás zűrzavarát ezek az idegenek
meg sem értenék. A sóma, corpus, corps,
body, Leib szavaknak megfelel a magyar test; a sarx, caro, chaire, flesh,
Fleisch szavaknak a magyar hús. Más elnevezésekről később szólok.
A bibliai lélektan
klasszikus alaptétele: 1.Móz. 2,7: �Az Úr, az Isten az embert a földnek porából formálta, s orrába élet leheletét lehelte; így lett az
ember élő lélekké.� A
Biblia tehát
azt tanítja, hogy az ember két világból
ered: a testi világból (föld pora) és a
szellemi világból (élet lehelete), vagyis
Istenből. Az emberi természetnek
tehát származása szerint két frontja van: a
testi és a szellemi világ felé.
Testével amaz, szellemével emez felé fordul. Test
és szellem közt áll az ember
igazi lénye, melyet a Biblia léleknek nevez (így
lett az ember élő lélekké),
mely éppen az idézett vers értelmében
szellemi eredetű, s így szellemi
természetű is; de mégis valami más: testhez
kötött szellem. Ezt a meghatározást
erősíti meg az a tény, hogy még a hívő
ember is a test halála után a
feltámadásig tökéletlen állapotban
van, és a test felöltésére vágyik
(2.Kor.
5,1-4; Jel. 6,9-11; vö. 20,4-6). Az emberben levő isteni lehelet
teszi, hogy az
ember �én�, vagyis magában zárt, külön
világ: de ez az emberi én nem az ember
szelleméhez, hanem a lélekhez van kötve, vagyis a
test és a szellem
kapcsolatához. Ebben az ember az angyaloktól
különbözik, kiknél az én a
szellemi léthez kapcsolódik. Az angyalok szellemek, de az
ember lélek. A magyar
is lélekszámról beszél. Az emberi
élet központja tehát a lélekben van, s
magának az embernek szempontjából nézve az
emberi életet, annak mélyét a
lélekben kell látnunk, melyhez képest a test
és szellem külterületek. Az embert
körülvevő testi világ szempontjából
azonban a szellem rejtettebb, mint a lélek;
ebből a szempontból tehát a szellem az emberi lét
mélysége. Az ember eszerint
két világban él. Teste révén az
anyagi világban, szelleme révén a szellemi
világban. Ha a test életét szervek
útján éh, sokkal inkább így
éli a lélek és a
szellem az ő életét. A testi hatások
befogadására érzékszervek
szolgálnak, és a
testi hatások kivitelére tagok szolgálnak: vannak
szellemi érzékszervek és
szellemi tagok is. Van tehát szellemi
érzékelés, és van szellemi
cselekvés,
például a hit. A szellemi
érzékelésről a kézen forgó
lélektanok mit sem
tanítanak. Az eltagadhatatlan szellemi befolyásokat a
lélek belső működésére
viszik vissza: úgynevezett vallásos, erkölcsi,
művészi �érzelemre�, melyeket
azonban még sohasem sikerült megmagyarázniuk,
még csak körülhatárolniuk sem.
Pedig ha pontosabban meg akarták volna fogni őket, kitűnt volna,
hogy a vallás,
erkölcs és művészet észleleteiben nem az
érzelmi elemek a döntőek; nem is
értelmi meglátások ezek, hanem szellemi
érzékelések; olyan felvillanások vagy
ihletések, melyeket a bennünket szintén
körülvevő szellemi világ sugall. E
három szellemi érzékelésen
kívül igen fontos az igazság- vagy
valóság-érzék
működése, mely néha olyan erős, hogy még az
álomban is jelentkezik (tudjuk,
hogy mit álmodunk), és sokszor erőteljesebben vezeti a
tudós kutatót, mint az
érvek logikus láncolata. A művészi
érzékelés észlelete: a szép, az
erkölcsi
érzékelés észlelete: az igazságos
vagy méltányos, az
igazság-érzékelés
észlelete: az igaz vagy való; a vallásos
érzékelés észlelete: a szent. Mindezek
az észleletek az emberi kedélyt hullámzásba
hozzák, s az érzelmek raját idézik
fel. Ez tévesztette meg a lélekkutatókat akkor,
amikor művészi, vallásos stb.
érzelmekről kezdtek beszélni, holott külön
ilyen érzelmek nincsenek, hanem a
szellemi érzékelés örömöt,
félelmet, vagy más közönséges
érzelmet ébreszt. A
testi és szellemi külvilággal való
összeköttetésünk azonban nem teljesen
ugyanaz. A testi világ személytelen és
akarattalan, érzékelésünknek tehát
csak
szenvedő tárgya lehet. A szellemi világ ellenben
akaró és személyes;
következőleg nemcsak az ember keresheti a szellemi
közlést, hanem a szellemi
világ is keresheti az embert. Harmadik csoportba tartozik az az
eset, amikor
ember keresi az embert; amikor a látszólagos testi
összeköttetésen keresztül
lelki, vagy éppen szellemi érintkezés folyik.
Sokszor a szellemi világ is a
testi érzékelésen keresztül keresi meg az
embert, mert fogalmaink a testi
világon épülnek fel. A szellemi világ
közlése: a KIJELENTÉS. A kijelentés egyik
különleges megjelölése a szellemi világ
rejtett voltára célzó �leleplezés� (apokalüpsis). A
szép, igazságos, igaz
és szent tehát nem az ember
belvilágából származik, hanem éppen
úgy kívülről
megy be oda, mint a fény, szag, íz, hang, nyomás
stb., csakhogy esze a testi,
hanem a szellemi érzékszerveken keresztül. Az
említett négy érzékelésen
kívül
még igen sokféle szellemi
érzékelésről lehet beszélni. Minden igazi
erény,
amelynek eredetét a lélektanok felderíteni
szintén képtelenek, úgyhogy csak
szorultságból vezetik őket szokásra,
társadalmi megegyezésre vissza: a jóság,
irgalom, bátorság, hűség stb., s mindenek
fölött a szeretet szintén szellemi
érzékelések tárgyai: Istenben látjuk
őket, s amikor ezeket gyakoroljuk, az égi
fényt verjük vissza. Tehát ezek sem belőlünk
állanak elő. Ha valaki magából
próbálja előhozni őket, csak silány
utánzó lesz, vagy egyenesen képmutató,
alakoskodó. Mialatt testi érzékszerveink
működnek, szellemi érzékszerveink is
folytonos működésben vannak: mialatt egy jelenetet
látunk, hallunk, vagy
újságból olvasunk, a testi
érzékszervekkel együtt dolgoznak a szellemi
érzékek,
s látjuk a történet isteni
ítéletét. Nem csak embereket látunk, hanem
őket
jóknak, rosszaknak, hűségeseknek, hűtleneknek
látjuk, szóval egyszerre látjuk
őket a test és a szellem, e világ és az
örökkévalóság fényében.
Szellemi
szervezetünknél jobban ismerjük a LÉLEK
csodálatos szervezetét. Annak
legfontosabb, központi irányító szerve a
SZÍV, mely a testi szívhez hasonlóan
örökös működésben van, fogadja a külső
hatásokat, s azonnal felel rájuk, vagy
szívesen látja, vagy elutasítja őket. De a
szív több, mint a kívülről jövő
hatások találkozó és kiegyenlítődő
helye: a szív a személy életnek, az
�én�-nek
a lakóhelye. Ennek az énnek a fogalmához
elsősorban a tudat tartozik, s minden
tudat ősanyja az öntudat. Amikor a tudat valamit megkeres,
figyelemmé változik.
A tudat egyik része az isten-tudat, mely a szellemi
érzékelésből származik
(Róm. 1,19), s melyet lerázni az sem tud, aki az anyagi
világból észérvekkel
más meggyőződést akar magának
felépíteni. Az isten-tudat következménye a
függőség tudata, melyet felelősségérzetnek
nevezünk, s mely szintén szellemi
érzékelésből ered. Hogy felelősség
és tudat összetartoznak, mutatja, hogy a
lélekben sok tudatlan működés van, de ezekért
egészséges érzékkel felelősséget
nem érzünk. A tudattól meg kell
különböztetnünk a tudott dolgok
összefüggésének
vizsgálatát, melyre a léleknek másik szerve
van, az értelem. A tudathoz tartozik
az értékelés alapjának
bírása, s értelemhez az
összehasonlítás munkája. De az
ítéletet a felhozott bizonyítékok
alapján a szív mondja ki. A léleknek megint
más szervéhez tartoznak a kívánságok
és törekvések, de a döntő szót ezekben
is
a szív mondja ki. A tudat, ítélet és
elhatározás együtt alkotják a szívet.
A
szív maga az ember. Ha az ember valamit egész
lelkével csinál, azt a Biblia
szerint szívével, vagy szívéből
csinálja; amit nagy felelősséggel, és ezért
figyelemmel csinál, azt szívére veszi. Azok a
törekvések, melyekért az ember
felelős, például a gonosz törekvések, az
ember szívéből szállanak föl (Mt.
12,30.33; 5Móz. 4,39; Mt. 15,16-20; Lk. 6,45). Mert ugyan
más szervből
származnak, mint a szív, de a szív tudatán
és elhatározásán keresztül jutnak ki
belőlünk, s csak a szíven keresztül lesznek
gonoszokká. Különben nem gonoszok,
nem is vagyunk értük felelősek. Az őrült vagy
hülye cselekedetei éppen úgy nem
gonoszok, mint az állatokéi. De ami az
állatnál természetes, az embernél
betegség. Vannak párhuzamos bibliai helyek, melyeken
hasonló összefüggésben hol
a szív szót, hol a személyes névmást
találjuk, miből az következik, hogy a
Szentírás a szívet és az ént egynek
tartja (Eszt. 6,6; Zsolt. 36,2 vö. 2Kor.
2,4; Mt. 9,4).
Találunk azonban
olyan párhuzamos helyeket is, hol a szív és a
lélek szavak fordulnak elő azonos
jelentéssel. Szinte mindent, amit a szívről mond, a
lélekről is mond az Írás. A
lélekről azonban sok olyat mond, amit a szívvel
kapcsolatban sohasem említ. Így
szó van a léleknek a testi élettel kapcsolatos
működéséről, arról a
tevékenységéről, mely a tudattalan
természeti ösztönök világába esik.
A héber
szív szót az Ótestamentum görög
fordítása, a Hetvenes Fordítás
(Septuaginta,
LXX), igen sokszor lélekkel (psüché-vel)
fordítja, ami azt jelenti, hogy azonosságukat
érzi. Egy-e hát a kettő? Ezt
megcáfolja az említett körülmény, hogy a
lélek tevékenysége nagyobb körre
terjed ki, mint a szívé. Mivel pedig a szív teljes
működése lelki működés is,
arra az eredményre kell jutnunk, hogy a bibliai felfogás
a szívet a lélek egy
részének tartja, a lélekhez azonban a
szíven kívül más szervek is tartoznak
(Jn. 14,1.27; vö. Jn. 12,27; Zsolt. 86,4; vö. Zsolt. 104,15.
Csak a lélekről
mondható: Zsolt. 10,3; Mik. 7,1; 1.Sám. 2,16 stb.).
Vannak olyan bibliai
helyek is, melyeken a szív és SZELLEM állanak
felváltva ugyanabban az
értelemben, például: Zsolt. 34,19; 51,19 stb..
Vesd össze még Ezékiel 13.3 és
Jeremiás 23,16.26 verseket. A magyar fordítás
persze a szellemet lélekkel
fordítja, de a szívet meghagyja. Az emberi szellem az
embert Istennel összekötő
határterület lévén, nemcsak a
szellemvilágot bocsátja át magán az ember
felé,
hanem a szívet is képviseli Isten felé, s a maga
�beszéd nélküli sóhajtásaival�
(Róm. 8,26) a szív szétzúzott,
összetört állapotát a szellem segélyre
szoruló,
éhező üres voltával híven kifejezi.
Éppúgy kifejezi a lélek Istent kereső
akaratát a szellem �buzgósága� (Róm.
12,11), mely annak erősebb tevékenységét
jelöli. Ezékiel 13,3 arra mutat, hogy amint a testi
érzékszervek is káprázattal
csalhatják meg a szívet, úgy nyújthatja az
emberi szellem is az Istentől jövő
kijelentés látszatát, noha ilyen kijelentés
nem érkezett, csak szellemünk
káprázott. Az ilyen szellem
valóságérzéke beteg vagy vak. Minta
kérő
imádságban, úgy a kijelentés
közlésében is az emberi szellem �hangtalan�,
�beszéd nélkül�, vagyis nem közöl
gondolatot, hanem csak a valóság-érzék
biztosítását, vagy tiltakozását
nyújtja. A valóságérzék az emberben
nyugtalanságot vagy nyugalmat teremt, s ebből áll elő a
szívben a lelkiismeret
tanúsága. A szívben a szellem
valóságérzéke
nyugtalanítással vagy
megnyugtatással kifejezi Isten ellenkezését vagy
helyeslését, s erre a szív
különböző ítéletei (logismo-i)
harcra kelnek, hogy aztán a szív a felülről vagy az alulról jövő hatásnak engedjen
(Róm. 2,14-15). A lelkiismeret görög neve: süneidésis,
együtt-tudást jelent, vagy helyesebben
együtt-látást, a dolgoknak Istennel
együttes szemlélését. Így ír az
Isten a szív tábláira (Jer. 17,1), s ezt az
írást tettekben is el lehet olvasni, azokon
keresztül a szívbe, mintegy
Istentől írott levélbe látva (2.Kor. 3,2). A
megrémített, szorongó szív
ingadozó ítélete ezt a levelet
elhomályosíthatja, úgyhogy abban önmaga sem
tud
többé olvasni. De ekkor buzgó fohásszal
fordul az éghez, Isten Szelleme megérinti
az ember szellemét; annak érzékszervein
keresztül a lélek Istent, mint
Szeretetet tapintja meg, mintha azt kiáltaná
szívünkbe a Szellem: Abbá, azaz
Atya! S e hangra a reszkető szív megpihen (Róm. 8,15; l
Ján. 3,19-21). Az ember
felelősségérzete is lehet beteg, s annak
gyógyulását Isten szellemi meglátása
hozza. � A szellem tehát nem logikus gondolatmenetet
közvetít Isten és az ember
között, hanem Isten-látásokat,
Isten-tapasztalásokat. � Van azonban az emberi
szellemnek még egy nevezetes közlő
tevékenysége: életet közöl, mely
világosságot, erőt jelent az emberi szív
számára, s az embert mindannak
megvalósítására képesíti,
amit szellemi érzékein keresztül Istenből
meglátott.
Az Istenből jövő világosság és erő a
szeretetben jelenik meg (Gal. 4,6; 2.Kor.
1,22; Róm. 5,5; 8,15 sk.). Ahogy az isteni élet a
szívbe ömlik, s a szív
mindjobban megtelik vele, a szív elfordul a külső testi
világtól, azzal való
összeköttetéseit elvágja, s elrejtőzik (Kol.
3,1; 1Pét. 3,4). Így teremtődik a
belső ember, a titkon zsidó (Rám. 2,29). A szellem
érzékszervei mindjobban
megnyílnak, s a földi ember a mennyeiekben él (Ef.
1,3.20; 2,6).
Az isteni szellemnek
az emberi szívbe való beömlése az ember
lelkének szellemi eredeténél fogva
természetes és akadálytalan. Nem ilyen
magától értetődő a szívnek és a
testi
külvilágnak, vagy a szívnek és az emberi
testnek közlekedése, azért a Teremtő a
szív és a TEST között érintkező
határterületről gondoskodott. Ez a határterület
a VEGETATÍV LÉLEK, mely az állatokban is megvan. A
vegetatív lélek épp úgy
tudattalan, mint ahogy a vegetatív testi szervek tudaton
kívül működnek. Ez a
tudattalanság szintén a szív
tehermentesítése. Testi kívánságok
ébresztésével,
testi közérzet, fájdalmak útján
mégis csak jeleket ad a vegetatív lélek a
szívnek, hogy egyrészt a testi életet is
örömmé tegye, másrészt a szívet a
test
gondozására késztesse. Ez az öröm
és e fájdalom a test érdekeit képviselik:
veszedelmük, hogy szembeszegülhetnek a szellem
örömével és érdekeivel, s ha a
szív a versenyben rosszul dönt, az embert
elszakíthatják Istentől. Ezen a
ponton kapaszkodhatik a KÍSÉRTŐ az ember lelki
világába, de nem a testen, hanem
a szellemen keresztül, s az ember szellemében azt a
káprázatot kelti, mintha a
test erősebb, hatalmasabb valóság volna, mint a szellem.
Az ember szelleme a
lelkiismereti szorongáshoz hasonló félelmet vagy
az Isten szentségének
érzetéhez hasonló csodálatot kelthet a
szívben a test iránt. A szellemi
érzékelésnek ez a megcsalása a
BÁLVÁNYOZÁS. A szellemi
érzékelésnek ez az
eltévedése az igazságérzék
megbetegedésére vezethető vissza. Ez a
megbetegedés
pedig annak következménye, hogy a szív az
igazságérzéket akarattal elfojtja.
Ezért az ember az eltévedésért felelős. A
szellem testi káprázata szülte a
pogány vallásokat (Róm. 1,19-25). Az emberi
szellemet különben úgy kell
képzelnünk, hogy az, mint a magzatot a burok veszi
körül a lelket, hogy azt
éltesse és táplálja. Említettem,
hogy a szellem egyik feladata, hogy csatornául
szolgáljon az Isten Szelleméből fakadó
életnek, vagy mondjuk, magának Isten
Szellemének az emberi lélekbe való
áradására. Míg a szellem
érzékszervei a
szívnek állanak szolgálatában, az
életet az egész lélekre önti ki, a
vegetatív
lelken keresztül pedig a testet is elevenítheti, sőt fel is
támaszthatja. Mivel
a test halálával a vegetatív lélek nem
pusztul el, csak működése szünetel, a
vegetatív lélekben a testi
kívánságok tovább is megmaradnak,
úgyhogy a
testetlen állapotban hiányérzet keletkezik, mely a
test egykori
újjáteremtéséig, a
feltámadásig tart. Ezen a vegetatív lelken
keresztül
történik majd a feltámadás, és innen
van, hogy a feltámadók, ha testük más
anyagból lesz is, mint ez a halandó, egymásra
fognak ismerni. A szellemnek ezen
a működésén alapulnak Jézus csodálatos
gyógyításai is. A hit kapcsolatot
teremtett Jézus és a beteg szelleme között, s
ezen a megnyíló kapun át Jézus
Szelleme átáradt a betegbe. Ennek az
átáradó érőnek a hatalmát még
a beteg test
is megérezte. Így érthető meg Erzsébetben a
méhmagzat repesése; a találkozó, de
még öntudatlan szellemek érintkezése; az
isteni Szellem hatalma, mely a hívő
Erzsébetre, s a gyermekre ráömlött, okozta a
magzatban az öröméhez hasonló
reflex testi mozgásokat. Ami tisztán biológiai
szempontból képtelenség,
szellemi behatásra természetes. Ugyanígy a
vegetatív lelken át indította meg
Isten Szelleme Máriában a fogamzást; a szellemnek
vegetatív hatása a tudatot
itt is kikerülte.
A LÉLEK (psüché) szó a Római levélben csak
négyszer fordul elő, s háromszor a léleknek a testtel kapcsolatos működését
fejezi ki: a fájdalomérzetet vagy a léleknek a testet éltető szerepét (Róm.
2,9; 11,3; 16,4). Az utóbbi két esetben a lélek szó a test és lélek
kapcsolatában folyó életet jelenti. Egyszer magát az embert jelenti, tehát a
lélek fogalmának legteljesebb értelmében áll (Róm. 13,1).
A szellem, lélek és
test összehangzó működésére igen
jellemző példázatot lelt a bibliai
őskeresztyén egyház az ótestamentumi
istentiszteletben, melyet különösen a
Héberekhez írott levél és a
Jelenések könyve használnak fel. A szellemnek a
maga tudattalanságában az örök homályban
levő szentek szentje felel meg. A szív
a szent hely, hol Isten imádása folyik (füstölő
oltár); bevilágítja az Isten
Szellemétől megújított értelem
(hétágú mécsláb) és
táplálja az Isten-meglátások
és szellemáradások sorozata (kenyeres asztal). A
test a külső udvar; kerületét
az Ige fényében kell megtisztítani (medence), s
benne a testi érdekek állandó
feláldozása folyik (véres áldozati
oltár). Ebben a szemléletben mondotta Jézus
a maga testét Isten templomának, s értjük meg
azt a jövendölését, hogy az
Antikrisztus eljövetelekor a világot Isten
számára elpecsételő angyal a
�tornácot� (udvart) kihagyja a mérésből, vagyis a
Fenevad bélyegét felvevő
világtól Isten az egyház
bizonyságtételét megtagadja. Ebben a
csodálatos
templomban a pap, kit a mécsláb megvilágít,
s a kenyeres asztal táplál, ki
Istennel a szellemben találkozik, s ki testét Istennek
véres áldozatul viszi: a
szív! A szív pedig maga az ember.
Ha a test szervezete
csodálatos, és az orvosok számára minden
részletében való megismerése szinte
lehetetlen,
mennyivel csodálatosabb és bonyolultabb kell, hogy legyen
az ember elől még
jobban elrejtőző lélek. A templom hasonlata még jobban
kidomborította a lélek
szervei között a szívnek minden egyebet
felülmúló központi jelentőségét.
A
lélek minden egyéb szerve ennek a központnak
áll szolgálatában. A segítő
szervek közül még két igen fontos
működés vár tüzetesebb
megvilágításra: a thümos és a nous. A THÜMOS szó alapjelentése: heves mozgás, ebből folyik többi
jelentése: indulat (különösen: harag), füst, áldozat. Az érzelmeknek,
indulatoknak e székhelyét jobb magyar szó híján KEDÉLLYEL fordítom. Az indulat
az érzelemből áll elő. Az érzelem keletkezése tudattalan. Annyit azonban
megállapíthatunk, hogy úgy a szellem, mint a testhez kapcsolódó vegetatív lélek
kelthet érzelmeket. Az Urat többször fogta el olyan indulat, melynek forrása a
szellem volt: mély szánalom, felháborodás, harag. A thümos és nous munkájának
keveredése az enthümésis, mely az
indulatoktól ide-oda hányt lélek tűnődéseit jelenti (Mt. 1,20; 9,4; 12,25;
ApCs. 10,19; 17,29; Héb. 4,12). Az epithümia
(kívánság) a thümos-nak a testi
vagy szellemi külvilág dolgaihoz
való tapadása, mely lehet egészséges vagy
beteges, aszerint, hogy a szív
egyensúlyát előmozdítja a vagy
veszélyezteti. A szívnek a
kívánságról hozott
ítélete az érdek. A thümos eredete tudattalan
lévén, a kívánságok
létrejöttét a
szív nem ellenőrizheti, nem kormányozhatja,
ébredésükért nem felelős. Így
mondhatja az apostola helytelen kívánságok
uralmáról: már nem én cselekszem
azt, hanem a bennem lakozó bűn (Róm. 7,17). A szív
felelőssége ott kezdődik,
mikor a kívánságokkal magát
azonosítja. Ekkor beszélhetünk a szív
kívánságairól
(Róm. 1,24). Amikor a szív megtagadja a
kívánságokat, még ha azok uralkodnak is
rajta, nem felelős értük többé. De ettől a
pillanattól kezdve a lélek fájdalmas
meghasonlásba, belső háborúba jut, mely
rosszabbnak tűnik fel, mint a régi
békesség. Pedig ez a felkavarodás a
gyógyulás kezdete. Ezt a felkavarodást a
törvény végzi. Ekkor az addig tudattalan
betegség (a lélek betegségét a
Szentírás HAMARTIA-nak, eltévedésnek
nevezi) tudatos lesz. Mivel pedig a téves (ennyiben
bűnös) kívánság megmarad, az a szívet
állandó izgalomban tartja, elgyötri és
isteni segítség nélkül megtöri.
Ezért mondja Pál apostol, hogy a hamartia a
törvényben alkalmat, vagy
ugródeszkát talál (Róm. 7,8.11). Mikor
tehát a törvény a kegyelem nélkül a
tudattalan hamartiá-t tudatos hamartiá-vá teszi
(az
eltévedést bűnné változtatja),
tulajdonképpen a bűn hatalmát növeli. A
törvény
ugyanis rossz lelkiismeretet kelt, s a szívet Isten iránt
bizalmatlanná teszi;
a bizalmatlanság a szellem csatornáját
elzárja, s így nemz a törvény halált
(Róm. 7,8-11). Pedig mindez csak a szív
önbizalmának megtörését
szolgálja, s
így a törvénynek addig van szerepe az ember
életében, amíg magában bízik. Amely
pillanatban az ember magát Isten kegyelmének
karjába veti, a törvény szerepe
megszűnik. Így lesz a törvény a Felkent
Jézusra vezérlővé, a Felkent Jézus paidagógos-ává (Róm. 7,1-13; Gal. 3,24). Jézus pedig a szívnek azon a
felismerésén keresztül lép be az emberi életbe, hogy nélküle el kell vesznünk.
Ezért az új élet kezdete: felfogás-változtatás, metanoia.
Maga a
felfogás-változtatás, a metanoia azonban
nem több, mint egy elnyomott országba a
felszabadító csapatok behívása. Mert
ezzel a beismeréssel még nem lesz a szív a
kívánságokon úr. Sokakban ébredt
már
fel a kérdés: miért nincs az emberi
természet úgy teremtve, hogy ez a kínos
meghasonlás ne legyen benne? Erre a kérdésre az a
felelet, hogy nem is
teremtette úgy a Teremtő, hanem a szív önként
rontotta meg a lélek természetét,
amikor a szellemi életforrástól elfordulva, a
testi létet bálvánnyá emelte.
Amikor a test káprázatától a szív
megszabadul, az élet újra ömleni kezd belé az
Élet Forrásából, Istenből. A test
káprázata azonban a megtérés után is
tart, és
ez tartóztatja az élet folyamát. Vajon a bűn
forrása a testben van?
Semmiképpen, hanem a testtől elkápráztatott
szívben. De a kápráztatás nem a
testtől indul ki, mely szellemi cselekvésre képtelen,
hanem a testet csalétekül
használó szellemi hatalomtól, kit az
Írás SÁTÁN-nak és DIABOLOS-nak nevez,
Istennel ellenkezőnek és Isten
rágalmazójának. Az a gnosztikus hit, mely szerint
a test a bűn forrása, szintén
testi káprázat, mert a testnek szellemi hatalmat
tulajdonít. A Biblia, hogy a
magában teljesen ártatlan, vétlen testet a test
szellemi káprázatától
megkülönböztesse, a testnek erre a két
fogalmazására két külön szót
használ, s
az előbbit SOMA-nak, az utóbbit SARX-nak nevezi, magyarul
TEST-nek és HÚS-nak. Mikor tehát a testet szellemi káprázata nélkül a maga
anyagi mivoltában és életre való tehetetlenségében tekinti a Biblia, soma-t, azaz testet mond (Róm. I,24; 4,19; 7,4; 8,11; 8,23; 12,1.4.5). A sarx-ot
is használja a bűnös színezet nélkül, jelezve vele a testnek a lélekkel
összefüggő életét (Róm. 1,3; 2,28; 4,1; 9,3.5.8). Sarx a lelket lenyűgöző testkáprázat (Róm. 8,3-8.12.13; 13,14).
Akit ez a káprázat elborít, az a sarx-ban
(Róm. 7,5; 8,9) van. További értelemben jelenti a sarx-tól
lenyűgözött
lelket (Róm. 7,25), sőt az egész embert (Róm.
3,20; 7,18). Az elkápráztatott
szív tehetetlenségét a hús
tehetetlenségének is mondja az Írás
(Róm. 6,19);
magától értetődőleg nem a test, hanem a
szív tehetetlenségéről beszél az Úr
Jézus is, ki ebben ótestamentumi nyelvhasználatot
folytat (Mt. 26,41; 1.Móz.
6,3).
Láttuk, hogy az
érzelem a tudattal egyesülve enthümésis-szé (tűnődéssé) lesz. Ha az érzelem a kedélyben mozgató erővé fejlődik
tovább, indulat a neve; az indulatok tudatos ismétlődése TÖREKVÉSSÉ (phronémává) lesz. � Enthümésis és phronéma között
tehát az a különbség, amely az érzelem
és az indulat között. Érzelem és indulat
tudaton kívül keletkezvén, felelősségtől
mentesek, ártatlanok, de nem is
erények. Enthümésis és phronéma tudatosak,
tehát vagy
istenesek, vagy bűnösek. Úgy látszik, az indulatok
hajlamok alakjában
átöröklődnek, s az átöröklődő
hajlamot, amely Isten helyett a húshoz tapad,
mikor tudatossá lesz, vagyis törekvéssé
változik, nevezzük EREDENDŐ BŰNNEK. A
tudatosan támadó törekvés később
ismét tudattalan lesz, de a tudaton kívül
tovább hat, úgyhogy az ember nem ismeri a saját
természetét. Pál panaszkodik,
hogy nem ismeri azt, amit véghez visz (Róm. 7,15). Az
átöröklés is tudattalan.
A törvény megmutatja ugyan a törekvés
eredményét, a bűnt, de homályban hagyja annak
természetünkben levő alapját. Ismeretlen
ellenséggel küszködünk, vaktában
vágjuk a levegőt. Mégsem! A testi törekvések
iránt való egyetemes gyanúval meg
kell tagadnunk a test káprázatát, a húst.
Mindenestől a szellem dolgaira kell
fordítanunk szívünket, s akkor Istennel való
együtt járásunk közben új
érzelmek
születnek, azok új indulatokká változnak, s
megújul a szellemi enthümésis nyomán a phronéma. A törekvés a Római levélben igen fontos fogalom (Róm.
8,5.6.7.27; 11,20; 12,3.16; 14,6; 15,5). A hús törekvésén a szív nem lehet
úrrá, csak a szellem törekvése szoríthatja ki, mert az emberi szellem
törekvését Isten Szellemének törekvése erősíti.
A thümos-ból tehát sok átok száll föl.
Miért alkotta akkor az Isten? Isten nem átoknak teremtette. A szellemi emberben
a thümos
ugyanaz, mint a gépben a
lendítőkerék. Örömmé teszi az
életet: a szívet új küzdésektől
tehermentesíti; a
léleknek egyensúlyt ád, s a maga
választotta irányban megtartja. Mindez
áldás
addig, amíg törekvéseink Istent keresik. Amely
pillanatban a törekvés
káprázatok után fut, ami áldás volt,
átokká változik.
A szívnek a thümos mellett van egy másik segítő
szerve is: a NOUS vagy ÉRTELEM. A
homályos és ellenőrizhetetlen thümos-szal
szemben a nous a teljes világosság, a
tudat tiszta fénye. De a nous nem
ítél, csak magyaráz, érvel. Az ítélet a szív dolga. A nous-t
a szív
lámpásként tartja kezében, még
önmagát is azzal vizsgálja. A nous az a szem,
melyről az Üdvözítő beszélt, mely az ember
egész valóját megvilágítja (Mt.
6,22.23). De a szem elhomályosodhat, a lámpa kialudhat,
mert nem a lámpa ég,
hanem a benne lévő olaj. A nous használatához
az szükséges, hogy állandóan
áramoljék belé az égi olaj: az ember
szellemén át
közeledő Isten Szelleme. Mihelyt az olajforrás elapad, a nous nem világít, az ember eltéved. Láttuk, hogy a bűn bibliai
alapelnevezése, a hamartia, eltévedést
jelent. A megfelelő héber szónak (chátá) ugyancsak
tévedés az értelme. Mit jelent eltévedni?
Nem látni többé a valóságot, a
valóságot a hazugsággal cserélni fel.
Aristoteles a nous-t dünamis peri tén
alétheian-nak nevezi, az
igazságot meglátó képességnek (De anima
l. Cremernél!). Az értelmet a Biblia egyetlen egyszer sem cseréli össze a
szellemmel, ami azt jelenti, hogy az értelem vagy gondolkodás mindenestől fogva
lelki, és nem szellemi szerv. Az ember szelleme nem szállít gondolatokat, csak
megvilágítja a gondolkodó lelket. Gondolatainkért és a belőlük fakadó
elhatározásokért tehát felelősek vagyunk, és ezt a felelősséget nem lehet azzal
lerázni, hogy gondolkodás helyett és a felelős cselekvés bátorsága helyett a
lélek homályos részeiben, az enthümésis-ben isteni vezetést vélünk megpillantani,
és a thümos-on keresztül
való vezetést erőszakoljuk. Isten Szelleme csak az
értelmét használó, érvelő,
gondolkodó szívet világosítja meg. A
gnosztikus-misztikus
felfogás a nous fogalmát hamisítja
meg, mikor azt a szellemmel teszi eggyé, voltaképpen az enthümésis-szel cseréli
fel. Azt képzelik, hogy az összegabalyított
értelem-szellemen fölkúszván,
behatolhatnak Isten mélységeibe, s Istenbe
elmerülvén, Őt értelmileg teljesen
kiismerhetik. A gondolat már magában
istenkáromlás, mely a Bibliától teljesen
idegen sátáni káprázat. Ezek az
isten-látások nem Istenből kerültek elő, hanem
a látnokok korábbi tudásából,
melynek az emlékezetből való
fölmerülését
kijelentésnek vették. Ez az eredete sok spiritiszta
szellem-közlésnek is.
Az emberi szellem,
mint már láttuk, tudattalan vezető közeg;
érzékszervek, szellemi idegpályák
szövete; lökéseket ad, nyugtalanságot kelt,
buzgóvá tesz ( 1.Móz. 41,8; 2.Móz.
35,21). A rajta keresztül érkező hatások
jöhetnek Istentől, de jöhetnek a
gonosztól is, s hogy felülről vagy alulról
jönnek-e, azt is az értelmet
használó szívnek kell eldöntenie
(1.Ján. 4,1). Istenben senki sem olvashat úgy,
mint egy nyitott könyvben. Kérnünk kell Őt, hogy
egy-egy keveset, amennyit
elbírunk, újra meg újra jelentsen ki
önmagából. A KIJELENTÉS
legtermészetesebben úgy megy végbe, hogy
amíg mi értelmünket használjuk, és a
kérdéseket becsületes igyekezettel és teljes
erőnkkel megoldani próbáljuk, ezt
az igyekezetet Isten megáldja, és a küszködő
értelmet megvilágosítja. A
természeti jelenségek (Róm. 1,19), a
történelem eseményei (Róm. 9,17. 22.23),
Isten Fia eljövetele (Róm. 3,25.26) elkezdenek nekünk
Istenről beszélni. Vannak
ritkább esetek, mikor Isten csakugyan kész mondatokban,
vagy képekben jelenti
ki magát, de akkor testi érzékszerveinken
keresztül szól, s a képek földiek
(Jézus példázatai, apokaliptikus
látomások, álmok). Az úgynevezett nyelveken
szólás is, mely az értelem műhelyén
kívül jött létre, a testi beszélő
szerveken
át történik (1.Kor. 14,14). De ezek ritkább
esetek, és Pál nem is ajánlja, hogy
első sorban ezekre támaszkodjunk. Ha bizonyságot kell
tennünk, közel hozzánk az
igazság beszéde, de nem szellemünkben, hanem �
szívünkben és szájunkban (Róm.
10,6-8). Isten nem dróton rángatott bábukat akar,
hanem szabad fiakat.
Az értelem
munkájának is van egy olyan
állandósulása, amilyen a kedély
indulataiból
rögződő törekvés. Az állandósulás
itt is a szív hozzájárulásával
történik, mint
ahogy az indulatokat is a szív rögzíti
törekvéssé. Az értelemben megismétlődő
értelmi meglátásokat (ennoia-kat) a szív többszörös ítélete egyesíti, s
ezzel a SÜNÉSIS-t (héberül: �biná�-t,
magyarul: BELÁTÁST) hozza
létre. A héber szó
szétválasztó, a görög szó
összevető, a magyar szó a világ
titkos rendjébe belátó, a belső
összefüggést észlelő képességet
jelöli, s
csakugyan mind a három egyesül ebben az
állandósult ítélőképességben,
melyben a
szív az értelmet újabb ítéletre
való előterjesztés alól fölmenti. A
belátás képessége
tehát megint a szív munkájának
tehermentesítését szolgálja. A Római
levélben a sünésis szó nem fordul elő, de az
értelme igen. Megtaláljuk az asünetos-t az olyan szívnek jelzésére, mely a
dolgok isteni rendjébe, a �diké�-be nem lát be (Róm. 1,21.31; 10,19). A
Római levélben a nous áll a sünésis
értelmében. Az asünetos gondolkodásmódja vagy belátása
�elvetendő� (nous adokimos, Róm.
1,28). Az íly értelmet, helyesebben
belátást � Isten akaratának becsületes
keresésével, a szív új
ítéleteivel meg kell újítani (Róm.
12,2). De aztán az
ilyen becsülettel szerzett új belátásban
teljes szívvel meg is kell maradni
(Róm. 14,5). A megtérés gyakoribb
újtestamentumi kifejezése, a metanoia is belátáscserét jelent (Róm.
2,4), s amely szív az ilyen cserére nem hajlik, az Istennek ellenálló, dacos
szív: ametanoétos (Róm. 2,5). �Az Úrnak értelme� kifejezés is tulajdonképpen a belátás krisztusi
módját jelenti (Róm. 11,34), nem a mennyei Úr gondolkodó szervét.
Igen fontos kérdés,
hogy ISTEN IGÉJE milyen módon munkálkodik
szívünkben. Hogy Isten kijelentéséből
az Ige a prófétai írásokban miként
áll elő, azt már láttuk. De hogy kerül a
prófétai írásokból belénk
(Róm. 16,25.26)? Testi érzékszerveinken,
szemünkön,
fülünkön keresztül jut az Igének külső
szóképeit hordozó betű vagy hangkép az
értelembe; az Ige belső szellemi értelmét azonban
a szellem világosítja meg, s
így a testi szem mellett a szellemi szem
megnyílását is kell kérnünk. Mert a
külső értelmi gondolat maga épp oly keveset
ér, mint a betű: értéke csak a
szellemi igazságlátásnak van, mellyel
állapotunkat, helyzetünket az Ige
fényében ismerjük meg. A Szellemtől
megvilágosított Ige aztán csodálatos
hatalommá válik, mint erről a magyar
fordításban a felismerhetetlenségig
eltorzított Héb.4,12 tanúságot tesz,
melynek e tanulmány szempontjából
szükséges helyesebb fordítása így
kísérelhető meg: �Mert az Isten Igéje él
és
hatékony, élesebb bármely kétélű
kardnál, és elhat a léleknek és szellemnek,
az
ízeknek és velőknek
széjjeloszlásáig, megítélni
képes a szív szenvedélyeit
(kedélytűnődéseit) és gondolatait (értelmi
látásait).� Az utolsó két fogalom a
már tárgyalt enthümésis és ennoia. Az
ízek valószínűleg a csontokat
jelentik, melyek a testet összetartják, melyeknek
belsejében van az azokat
éltető csontvelő. Az ízek és velők eszerint az
életet fenntartó lelki szervek,
és az azokat megelevenítő szellem képei. Az Isten
Igéje, vagyis egy kívülről
jövő, magasabb ÍTÉLET belép tudatunkba, s
abban elkülöníti azt, amit mi
csinálunk, attól, amit Isten Szelleme
szellemünkön át végez bennünk: a holt
emberi erőlködést és a megelevenítő isteni
teremtő munkát. Ez a szétválasztás
behatol a thümos és a nous munkájába,
tehát az egész lelki
életbe, s törekvéseinket és
belátásainkat rendre fölboncolja. Ami
érzelem,
indulat, vágy, tűnődés vagy törekvés,
értelmi következtetés, belátás
tőlünk, az
embertől származik, balra hull; ami Istenének bizonyul,
jobb oldalon marad. Az
Ige tükör, melyben a szív a lélek
mozdulásait felismeri. Isten Igéjének az a
feladata, hogy a szív döntéseit ellenőrizze
és megrostálja.
Igen sok botor
állítás hangzik el a körül a
kérdés körül, hogy az újonnan
született ember
miben különbözik az újonnan nem
szülöttől. Rendesen azt szokták mondani, hogy
az újonnan nem szült ember semmiféle kapcsolatban
nincs az Istennel, Istent nem
látja. Ez nagy tévedés. A hitetlen ember folyton
látja az Istent. Amikor
igazat, szépet, jót, irgalmat, hűséget,
bátorságot, igazságot lát, Istent
látja. Istent látja a fenségesben, a nagyszerűben.
Hogy e dolgokban
gyönyörködik, az folyton dolgozó
szellemének munkája. Csak az a baj, hogy
engedetlen szíve értelmével a folyton
látott (Róm. 1,19) Istent szétszakítja,
és nem akarja Őt Istenként tisztelni. A test
káprázata megvakítja, és Isten
dicsőségét a testre viszi át (Róm. 1,21). A
hitetlen ember értelméből hiányzik
a világ rendjébe való belátás;
szívéből hiányzik az
egyensúly-érzék, melyet
csak az istentisztelet (nem külső liturgia, hanem az imádat
szívbeli áldozata)
adhat meg. A hitetlen embernek szét kell hullania a
szétfutó, s a
lelkiismerettől folyton feddett törekvésekben. Ez a belső
meghasonlás idézi elő
az idegbajok rettenetes skáláját vagy a belső
kiszáradást, ami az előbbinél
alig jobb. Ennek a meghasonlásnak vagy
kiszáradásnak törvényszerűen be kell
következnie: ez a bűn törvénye; a
legalsó szféra, amelyben ember élhet (Rám. 7,23.25; 8,2). Mivel e fokon földi
összeköttetéseink, tagjaink szerint hullunk széjjel, ezt az állapotot a levél a
tagok törvényének is nevezi
(Róm. 7,23). � Efölött a szféra
fölött van egy szféra, melyben az értelem
új
belátást nyer, tehát a szív megtér.
A lélek Isten fényében látja
állapotát, de
törekvésein nem tud úrrá lenni. Új
törekvés ébred benne, s hús és szellem
törekvése csatázik. Látja a célt, de
csak botorkál feléje. Ezt a szférát az értelem törvénye hatja
át (Róm. 7,23.25).
� A becsületes küzdőnek Isten sikert ád. Az emberi
szellemen át Isten
megelevenítő élete árad az emberi lélekbe,
s azt még törekvéseiben is
megújítja. Ennek feltétele azonban az, hogy az
emberi én Istennek átengedje a
szerepet. Amilyen mértékben ez megtörténik,
oly mértékben telítődik a lélek az
új élettel. Ez a harmadik, a legfelső szféra,
melyben most már a szellem törvénye uralkodik (Róm. 8,2
skk.). Miben különbözik háta hívő a hitetlentől? Abban, hogy a hívő nem csak
látja Istent, hanem Őt el is ismeri, s miközben elismeri, mindig tisztábban
látja. Főként azonban abban, hogy Isten elismerésével egyenes arányban ömlik
belé a Szellem élete, ami a hitetlennél teljesen hiányzik. A hívő nem csak
érzékeli Istent, hanem Vele az élet összekapcsolja. A hívő táplálkozik, s erre
a legszebb festmény sem képes: szép jellem még nem új élet.
A
Biblia lámpásával egy csodálatos
gépezetbe pillantottunk bele, melyben minden
fogaskerék a legpontosabban kapaszkodik más fogaskerekek
egész sorozatába. De
mérhetetlenül több ez, mint gépezet. Amikor
szervezetet írtam, akkor is azzal
az aggodalommal tettem, hogy a valóságon alul maradok. A
szívet nem is lehet
szervnek nevezni, � hisz az én-nek csak szervei lehetnek, ő maga
nem szerv. A
testi szív a lelkinek példázata, de
jelentőségben mélyen a lelki alatt marad.
Az egész lelki világ azt szolgálja, annak
munkáját végzi, vagy feladatait
könnyíti meg. A kedély és értelem
munkáját az teszi állandóvá. Test
és szellem
neki szállítanak érzékleteket,
életalkalmat, életerőt. A szív bukik el, a
szív
tér meg; a szív zárja be Isten előtt az
ajtót, és a szív nyitja azt meg. Amit
az ember tesz, csak akkor érvényes, ha a szív
teszi (Róm. 6,17). Az emberi
lelket a szív teszi önmaga
tömlöcévé, s ha ennek ajtaját csak Isten
nyithatja
is ki, semmit sem ér az Isten szabadítása, ha a
szív nem lép ki a megnyílt
ajtón! Isten nem veszi az embert birtokába, míg a
szív nem adja oda magát (Róm.
6,19; 8,13; 12,1). Isten közt, és az ember közt csak
akkor lehetséges
kapcsolat, ha a szív önként ráhajol Istenre,
ha hisz. A szív, mint saját
birodalmában korlátlan kényúr,
grandiózus hatalommal emelkedik ki az emberi
létből, mint Istennek teremtő akaratából az Ő
megsokszorozott képmása.
És ezt a szívet
sikkasztotta el a modern lélektani kutatás, amikor
hatalmát átadta egy, az
értelem-érzelem-akarat fejetlen országában
uralkodó automata gépnek. Ez a
lélektan az emberről letörölte az istenképet, s
az embertől elrabolta azt a
hitet, hogy bukottságából felemelkedvén,
saját birodalmában ismét úrrá lehet.
A
bűn pokoli hatalmával szemben az ember megromlott gépnek
hiszi magát, s
tanácstalanságában a gép
kijavítását kuruzsló
lélek-mechanikusokra bízza.
Ezeknek a kuruzslóknak sejtelmük sincs a
magasságból aláömlő életerőről, s a
gyógyfüveket a �tudatalatti� mélységből
akarják összeszedni. Már láttuk, hogy a
�tudatalatti� a thümos. A kuruzslók
azt mondják, hogy az öntudat küszöbe alatt
régi harcok, összeütközések
eltemetett emlékei vannak, s igazuk van, mert ezek az
emlékek meg is vannak, de
nem a tudat �alatt�, hanem a tudatos istenellenes
törekvésekben. Ezért nem kell
a tudat alá leszállni. De nem is szállnak le ők,
mert nem is tudat alól, hanem
magából a tudatból csalják ki azt, amivel a
beteget sakkba szorítják, zavarba
hozzák, aztán elkábítják, és
való állapota felől megcsalják. Jaj annak, aki az
élő Istenhez való fordulás helyett freudista
kuruzslóhoz, vagy a szívet a
felelősségtudattól megfosztó hipnotizőrhöz
fordul, ki a megtérés kellemetlen
isteni parancsát egyszerűen megkerülteti vele!
Visszajutunk oda,
ahol a kettős igazságosság igazságát
fölfedeztük. Miért fogadja el az Isten a
hitet igazságosságul? Mert a hit az emberi szívnek
Isten előtt való
meghódolása, és ez több, mint külső
törvénytételek megtartása. Isten és
ember
közös bizodalomban egymáshoz hajolnak, Isten, mint
Atya, az ember, mint bízó
gyermek. S az Isten, ki előre látja övéit,
kiméri a hitnek útját, és előre
megállapítja annak állomásait. Ez az eleve
elrendelés. A
hívő nem veszhet el. Örök törvények
biztosítják létét,
melyeket az emberi értelem fel nem ér.
Örökkévaló kéz tartja.
Örökkévaló
szeretet vonja, és annak ki állhatna ellen? A hatalmas
szív kicsiny gyermekké
lesz � az Orvos előtt.
Budapest, 1939.
Csia Lajos